A bahmuti szörnyeteg partra szállt

Az oroszok bevették Bahmutot – eddig a nyers valóság. Az összes többi ferdítés, spekuláció, vagy, ha nagyvonalúak akarnánk lenni, körítés, esetleg értelmezési kísérlet.

A szakértők szakértése egy dolog: a jobbakat komoly iskolaévek, terepgyakorlat, jó pár év szakmai tapasztalat segíti a ténymorzsák összegyúrásában – és sokszor még így is egymásnak ellentmondó következtetésekre jutnak, hiszen a megbízható, több oldalról beszerzett információ a háborúk természetéből fakadóan kevés, a dezinformáció, a hamis zászlós műveletek és a közvetett-közvetlen propaganda annál több és harsányabb. A média és a közbeszéd jelentős része viszont a jó és a gonosz meséjére vágyik, az ennél összetettebb értelmezésekre nincs szüksége, sőt:

Manapság leírni, hogy létezik ukrán, illetve ukránpárti nyugati propaganda is, már önmagában főbenjáró bűnnek számít, elvégre ilyen elvetemült aljasságra, mármint tények ferdítésére, ne adj’ Isten, hazudozásra csak a ruszkik képesek.

Mindegy, hogy uborkásüveggel orosz atomtengeralattjárót hatástalanító ukrán néni, a mindennap leszállított nyugati Wunderwaffe, vagy legújabban az ukránpárti kvázi-Wagner, az Orosz Felszabadító Hadtest dicsőítése éppen a téma, minden történetet kötelező elhinni, ami erősíti a narratívát.

Aztán, amikor kiderül, hogy az egyik fele meg sem történt, a másik fele meg igen, de épp ellenkezőleg, s erre még rá is mutat valaki,

Az oroszok hazudnak, tudjuk – de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy annak, amit mondanak, mindig az ellenkezője igaz. A moszkvai propaganda persze nyilván totálisabb, a háború óta ritkásabban a szemünk elé kerülő példái alapján valószínűleg sokkal ostobább módon működik, mint a nyugati; aki ellentmond a hivatalos álláspontnak, feltehetőleg, sőt, biztosan nem csak összeráncolt szemöldökökkel és kiközösítéssel találkozik.

De mi nem vagyunk Oroszország, és úgy vélem, sokunk éppen azért ütközik meg bizonyos hasonlóságokon, mert nem is szeretnénk az lenni.

Ma ellenben oda jutottunk, hogy neves lapok kritikátlanul vesznek át mindent, lényegében akármilyen forrásból. Nem csak a – megint csak a háború természetéből fakadóan – hazudozó politikusok állításait és fogadkozásait, vagy éppen egy-egy hadtest szóvivőinek teljesen nyilvánvalóan cenzúrázott közösségimédia-posztjait, hanem úgy isszák magukba még az ismeretlen Telegram- és TikTok-csatornákon keringő rövid, ki tudja hol felvett videókat is, ahol falubolondja-fizimiskájú, krumpliorrú emberek osztják az észt régiós geostratégiai kérdésekben egy terepszínre festett, sáros mopedautó mellett, mintha mennyei kinyilatkoztatásokat hallanának.

S ebben is annyira buta sémákat sikerül követni, hogy az emberben egyszerre szólal meg Virág elvtárs hangja, aki a narancsbemutató után elmagyarázza Pelikánnak, hogyan verték át ezzel most jól a kapitalistákat, és derengenek fel a középiskolai emlékek arról, amilyen rugalmasan alkalmazkodtak a párizsi lapok Napóleon visszatéréséhez, onnantól kezdve, hogy a „korzikai szörnyeteg partra szállt”, odáig, hogy „a császári felséget hű Párizsa holnap fogadja”.

A minta most Bahmut kapcsán, de lényegében bármelyik, az oroszok által elfoglalt ukrajnai város esetében ugyanaz, szerintem még a jelzőket sem nagyon cserélgetik hozzá. Ez pediglen a következő (időben haladva onnantól, hogy az oroszok ostrom alá veszik a települést, egyre tarthatatlanabbá válik ukrán részről, végül pedig feladják azt):

A város maga eleinte:

• „stratégiai jelentőségű” (ekkor még tartják az ukránok és támogatást remélnek)
• „szimbolikus jelentőségű” (ekkor már értelmetlenül sok a halott)

végül

• „jelentéktelen” (ekkor már látszik, hogy elfoglalják az oroszok, tehát ki kell őket nevetni, hogy értelmetlenül sok áldozatot hoztak a semmiért)

Ezzel párhuzamosan az ukrán ellenállás

• „hatékony” (tartják az állásokat)
• „hősies” (egyre lehetetlenebb helyzetben vannak)

végül

• „szimbolikus” vagy „kreatív” (a katonák már kivonultak, az ellenállók lapulnak, az ellenállás maximuma egy vörös festékkel leöntött szovjet időkből megmaradt szobor, falfirka, vagy egy kocsmai verekedés, mert valaki Harkovnak mondja Harkivet, vagy fordítva).

Aztán jöhet a következő város, és így tovább.

Kétszáz év múlva biztosan ezen is tudnak majd derülni az emberek, mint a napóleoni idők lapjainak címein.

És nem, nem csak a ruszkik. Hanem azok is, akik elvileg a sajátjaink.

Nyitókép: az ukrán belügyminisztérium Twitter-oldala