A tolerancia intoleranciája – a baloldali erőszakot általában társadalomjobbító szándékkal igazolják

A politikai erőszak a nyugati közbeszédben, sőt a tudományos körökben is úgy jelenik meg, mint ami főleg a jobboldalra, a szélsőjobboldalra, a vallásra és a nacionalizmusra jellemző. A 18–19. században a radikalizmus már önmagában baloldali radikalizmust jelentett, ma viszont elsőként a szélsőjobb vagy a vallási fundamentalizmus jut róla az elemzők és a tudósok eszébe.

Pedig a vallás és a nemzeti érzés inspirációjára nem követnek el nagyságrendileg több erőszakot, mint bármilyen más okból, a vallások és a nemzeti érzés nem felelős több erőszakért, mint bármilyen más hajtóerő. (William T. Cavanaugh a vallásos erőszak mítoszá­ról írt könyvet.) A konzervatívok a legtöbbször reagálásként, rendfenntartó megfontolásból nyúltak az erőszak eszközéhez, a legitim hatalom pozíciójából, a rendfenntartó erőket bevetve. Molnár Tamás Az ellenforradalom című kötetében egyenesen azt rója fel a jobboldalnak, hogy gyakran még akkor sem mert az erőszakhoz nyúlni, amikor legitim módon megtehette volna (például XVI. Lajos). A baloldal ellenben minden skrupulus nélkül alkalmazza.

A baloldali erőszakot ugyanis általában társadalomjobbító szándékkal igazolják, valamint azzal, hogy a reakció erőit el kell távolítani a haladás útjából. Ez a tolerancia intoleranciája. Két német szerző, Klaus Schroeder és Monika Deutz-Schroeder németül 2019-ben, magyarul nemrég megjelent kötetében a baloldali erőszak történetét és motivációit mutatja be.

Az első fejezet meghatározza, mi számít baloldali erőszaknak, a második áttekinti a baloldali erőszak történetét, kitérve a francia forradalomra, Marxra és a kommunizmusra, a párizsi kommünre, az anarchista erőszakra, a bolsevik terrorrezsimre és a kommunistáknak a weimari liberális demokrata köztársaság elleni fegyveres harcára. Ezután külön fejezetet kap az NDK-ban jelen lévő politikai erőszak, az újbaloldal belső vitái a politikai erőszakról, majd az NSZK-ban tapasztalt baloldali terrorizmus – bizonyára ismerősen cseng az olvasónak a Vörös Hadsereg Frakció neve. Akkoriban Konrad Adenauert és Charles de Gaulle-t simán lefasisztázták. Végül áttekintést kapunk az utcai militantizmusról és a baloldali erőszak kortárs mibenlétéről az indoklásával együtt.

A szélsőbaloldal szerint a rendszer termeli az erőszakot, ők pedig csak azzal szemben tanúsítanak ellenállást és ellenerőszakot.

és ápolják a forradalom mítoszát”. Számukra az a tétel, hogy a szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága, kizárólag a baloldali erőkre és egy baloldali pluralizmusra vonatkozott – állapítják meg a szerzők. Az ellenérvelés azért nehéz, mert a vélt jövőbeli célok igazolják az erőszakot – a vélt jövőbeli célok megvalósulása és milyenségének megítélése pedig hát várat magára, így nem tudunk róla vitázni. Számukra még a liberális polgári demokráciák is elnyomó gépezetek, a kapitalizmus és a potenciális fasizmus melegágyai, az ellenforradalom képviselői.

A radikális baloldallal szemben a konzervatívok – de talán még a mérsékelt liberálisok is – értik, hogy a mennyországot nem lehet a földön megvalósítani, és az ilyen kísérletek mindig véres megtorlásba és totális diktatúrába fulladnak.

Klaus Schroeder – Monika Deutz-Schroeder: A harc még nem ért véget – A baloldali erőszak története és aktualitásai. Századvég, 2022

Nyitókép: MTI/AP/John Minchillo