Jézus Krisztus, a mítoszhős, a hatalom, ami a káoszból rendet csinál – Jordan Peterson gondolatai nagypéntekre

„Pszichológiánk és pszichiátriánk – a mi 'elmetudományaink' – annak szentelte magát, legalábbis elméletben, hogy 'empirikus' úton kezeli a mentális 'zavarokat'. De ez nagyrészt csak látszat.

A cél mindig egy ideál. Egyelőre előnyben részesítjük eme ideális természetét 'hallgatólagosnak' meghagyni, mivel így túlléphetünk számos problémán, amely azonnal hatalmas nehézséget támasztana, ha világossá tennénk őket. Így aztán úgy 'definiáljuk' az egészséget, mint 'betegség'- és 'zavar'-mentes állapotot, és annyiban hagyjuk – mintha a betegség és zavar (vagy  a hiányuk) nem lenne szükségszerűen a morálfilozófia és az empirikus leírás középkori összefűzése. Azaz implicit elméletünk, hogy a 'szorongásmentes' állapot lehetséges, habár ez oda vezet, hogy az ilyen állapot dominanciáját 'zavarnak' kell tartanunk. Ugyanez mondható el a depresszióra, a skizofréniára, a 'személyiségzavarokra', és így tovább.

A háttérben meghúzódik egy „implicit” (azaz tudattalan) ideál, amellyel szemben minden 'elégtelen' létező állapot szükségszerűen és károsan megmérettetik. Nem tudjuk, miként tegyük ezt az ideált explicitté, akár módszertanilag, akár a gyakorlatban (anélkül, hogy ne okozzunk súlyos megosztottságot a szakmában); de tudjuk, hogy kellene, hogy legyen egy koncepciónk a 'nem ideálisról' azért, hogy igazolni tudjuk a 'szükséges' kezelést. De előbb vagy utóbb be kell látnunk, hogy valójában az ideális ember létrehozásán dolgozunk – és akkor explicite meg kell határoznunk, hogy ez mit jelent.”

Az idézet Jordan Peterson egy kevésbé ismert, ám a valláspszichológiában forradalminak tartott, 1999-es könyvéből való, melynek címe Maps of Meaning: The Architecture of Belief (A jelentés térképei: a hit építészete).  

A Nietzschét gyakran idéző, erősen jungiánus munka a vallásokat vizsgálja mint mitológiákat, amelyek értelmet visznek a világba. Csakhogy Peterson szerint Jung elképzeléseit ignorálták, mivel ő komolyan vette az emberi társadalmakat sok évezredig sikeresen irányító vallásokat:

A mítosz lényege nem az, hogy szó szerint igaz legyen – hívja fel a figyelmet Jordan Peterson –, hanem hogy drámává teszi a világ színpadát: „A világot érvényesen értelmezhetjük úgy is, mint cselekvés fóruma, és úgy is, mint dolgok helye. Amikor a dolgok helyeként írjuk le, akkor a tudomány formális módszertanát használjuk. A narratíva technikái azonban – mítosz, irodalom, dráma – úgy interpretálják a világot, mint a cselekvés helyszíne. A világ eme két interpretációs módját szükségtelenül állították szembe egymással”, mivel az egyik tárgya az objektív világ, a másiké viszont az értékek világa.

„A viselkedés először imitált, azután játékká absztrahálódik, majd drámává és történetté formalizálódik, mítosszá kristályosodik, vallásban kodifikálódik – és csak mindezek után fogalmazódik meg filozófiai kritikája, valamint kap post hoc racionális megalapozást.”

A mítosz, a történetmesélés, a mesemondás, a „sztorizás” és a retorika fontossága az értékek világának előtérbe helyezését mutatja. Azaz Peterson szimbolikusan értelmezi a mítoszokat, ilyen szempontból közéjük sorolva a vallásokat is.

A kanadai sztárpszichológus rengeteget foglalkozik eme szimbolika feltárásával magyarázásával. A lényeg, hogy szerinte a mítoszok és vallások egyetemes erkölcsi alapelveket reprezentálnak. A „világ, mint a cselekvés helye” három részre osztható. Az első az „ismeretlen terület”, ami a káosz, a természet, a destrukció szinonimája, egyben minden forrása és végső nyugvóhelye. Ez az ismeretlen terület a mitikus gondolkodásban nőnemű (ősanya, stb.). A második a „felfedezett terület”, amit uralmunk alá hajtottunk – egy a rendezett világ, a kozmosz, ami védelmező, ami az ősök felhalmozott tudását és a hagyományt képviseli, s ez a kultúra, a civilizáció, a rendezett élet világa. Ez a mitikus gondolkodásban férfi nemű (Ősapa). Legfőbb szimbóluma a király, a patriarcha. Rossz esetben azonban a hagyomány megmerevedik, a jó királyból zsarnok lesz.

Ekkor lép fel a harmadik „szereplő”:

Ő az, aki félelmével megküzdve leszáll az alvilágba, azaz ismeretlen területre merészkedik, találkozik az ősökkel, és megújítja az ő tudásukat, a hagyományt, s jó esetben ezzel megújítja a királyságot, a felfedezett területet is. Azaz megküzd sárkánnyal. E félelemtől a király (az Ősapa) rituális utánzása menti meg az embert, ami egy csoportidentitás felvételét jelenti. A csoportidentitás elutasítása egyet jelent a gonosszal való azonosulással, hiszen ez azt sugallja, hogy az hisszük, elég magában a mi tudásunk, és elutasítjuk az ősök és élők közös tudását. De a csoportidentitás nem lehet abszolút. A „természetes” avagy mitikus elme elsősorban nem a dolgokkal foglalkozik, hanem a dolgok jelentésével. A középkori ember, pontosabban a felvilágosodás előtt minden társadalom morális világban élt, ami tele volt jelentéssel.

Ennek eltűnését nevezi Max Weber a világ varázstalanításának. Azóta paradox helyzetben, paradox egységben élünk: egyszerre vagyunk „naprakészek” és archaikusak, tudományosak és hagyományosak, ateisták és vallásosak.

A mitologikus gondolkodást felváltotta az empirikus – és

de valójában nem hisz benne – ami kikezdi az integritását.

Az alapító mítoszt – a kereszténységet – pedig még nem váltotta fel sikeresen semmi más, amit a felvilágosodás óta tartó szellemi harcok is jól mutatnak. Ezt az állapotot nevezte Nietzsche „isten halálának”. Peterson szerint a racionalista ideológiák azóta használhatatlannak bizonyultak, a mitikus-vallásos társadalmak azonban továbbra is virágoznak. Viszont az Isten állítólagos halálát követő „egzisztenciális felfordulás és filozófiai bizonytalanság, ami a 20. század háromnegyedét jellemezte, azt mutatja, hogy azóta sem sikerült új biztos alapot találnunk”.

Peterson nem elemez ebből a szempontból minden vallást. Főleg az ókori mezopotámiai mítoszvilágra tér ki, Jung nyomán a koramodern alkimista elképzeléseket elemzi – és persze a kereszténységet. Szerinte a „metamitológia” arról szól, hogy a jelenből hogyan lesz jövő. S „a keresztény meglátás, hogy az ember esendő, és az eredeti kegyelmi állapotból mai, morálisan elfajzott és érzelmileg kibírhatatlan állapotába került – együtt a vággyal a paradicsomba való visszatéréssel – jó példája az ilyen metamítosznak”.

aminek a célja Isten királyságának megvalósítása – ami a rég elveszett Paradicsom helyreállítása.

A Paradicsomban a menny, a föld és a természet érintkezik, az ember harmóniában él a mindenséggel, például az állatokkal, és Istennel társalog. Ez – állítja sajátos szempontrendszerét használva a kanadai pszichológus – a tudattalan állapota.

Az öntudatos ember azonban ezzel szemben a történelemben él, ami egy kísérleti terep, ahol az ismert és ismeretlen állandóan találkozik.

A népmesék és mítoszok életfája a világ tengelye, kozmikus fa; a kígyó pedig „a nagy sárkány”, ami Peterson jungiánus értelmezésében a káoszt reprezentálja. Szerinte Krisztus és a Sátán a pszichológiai mitológia szempontjából értelmezhető úgy is, mint eme fa „termékei”, s ez a fa – a jó és rossz tudásának édeni fája – egyben az a kereszt is, amin Krisztust megfeszítették.

és minden kínt kiállt, hogy megújítsa a világot, és megvalósítsa rajta Isten királyságát.

A Biblia mitológiai terminusokban mutatja be az ember érésének folyamatát – állítja Peterson. Az Ószövetség csoportidentitást kínál, mint az ember esendő állapotának megoldása, s ezt Mózes kodifikálja. Ez az ellenszer tökéletlen – maga Mózes, az ős-hős, Ősapa, nem léphet be az ígéret Földjére. Mózes „forradalmár”, aki átértékeli a célokat.

Az Újszövetség viszont a hőssel való azonosulást kínálja fel, mint amivel az ószövetségi megoldást meghaladó módon kezelhető a helyzetünk. De ez a folyamat – főleg az első lépések – Peterson szerint nagyon is ijesztőek, ezért aztán „Krisztus követése” (az imitatio Christi) – vagy más mitikus modellek kultúrhéroszának követése – inkább ritualisztikus imádásban nyilvánul meg. A valódi, önkéntes részvétel a „hősi folyamatban” a tudatlannal való bátor szembenézést jelenti, s itt az imádás már valódi azonosulás.

szembenézett a kissé megmerevedett addigi zsidó hagyománnyal, és megújította azt. Mint mondja: „nem eltörölni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni”, azaz az ősök tudását megújítja és életre kelti, ezzel elhozva Isten királyságát a földre – azaz új harmóniát teremt.

„Ami elsősorban megkülönbözteti a kereszténységet (és judaizmust) a legtöbb keleti vallástól, az az, legalábbis nekem úgy tűnik, az a társadalommal való konfrontálódás forradalmi és profetikus eleme. Ez értelmet és formát ad a történelemnek, minthogy dialektikus jelentéssel ruházza fel” – írja Peterson, aki szerint egy társadalom sem – a keresztény sem – tudja teljesen beszippantani az egyént. Jó esetben az egészséges társadalomban és egyénben kiegyensúlyozottan van jelen a hagyomány és alkalmazkodás.

Krisztus keresztútja a nyugati moralitás axiómáinak forradalmi átstrukturálódását jeleníti meg szimbolikusan. De Krisztus mégsem eltörölte a törvényt, hanem beteljesítette, ilyen szempontból ő már benne volt az Ószövetségben is.

Sőt: ilyen szempontból Krisztus minden mitológiában jelen van, minthogy ő testesíti meg a cselekvés módját:

Ő a hatalom, ami káoszból rendet csinál. „Krisztus a morált túlviszi a kodifikált hagyományon – Mózes törvényén – való szigorú függésen, nem azért, mert az szükségtelen, hanem mert szükségszerűen és örökké elégtelen.”

A hagyománnyal való azonosulás – írja Peterson – elégtelen, de nem azért, mert a hagyományra nem volna szükség. Nagyon is szükség van rá, csak időnként meg kell újítani, s ez a megújulás implicite benne rejtőzik magában a hagyományban. Krisztus szimbolikusan megjelenik a Kivonulás könyvének végén, mint aki megmenti a kultúrát a rabszolgaságtól a törvénynek; és második Mózesként lép fel, aki egy spirituális királyságot kínál fel az Ígéret földjének utolsó megvalósulásaként.

Mindez persze a mitikus világot pszichológiai szempontból elemző jungiánus megközelítés megfejtése. Egy izgalmas szempont, aminél azonban a kereszténység és Krisztus több, jóval több. Mindenesetre a kereszténység drámájának ilyen olvasata is lehetséges.

Nyitóképen: Leonardo da Vinci Salvator Mundi című festménye (via)