Derszu

Győrffy Ákos írása Magasles tárcasorozatunkban. 

Nemrég újra megnéztem Kuroszava Derszu Uzala című filmjét. Nem emlékszem, mikor láttam először, talán húsz évvel ezelőtt. Akkor Szepesi Attila Tündérek és katonák című csodálatos esszéje vezetett el a filmhez. Vannak ilyen sorsfordító írások. Legalábbis régebben voltak az életemben ilyenek. Nyilván ma is lennének, de egyre bizalmatlanabb vagyok – vagy egyre cinikusabb –, ma már nehezebben adom át magam a katarzisnak.

Miután elolvastam az esszét, valahogy megszereztem Szepesi címét, és írtam neki egy levelet. Válaszolt is, és nem pusztán néhány udvarias sort írt. Komolyan vette a megrendültségemet, értette, miről van szó. Azóta is bánom, hogy az a levél elkallódott valahol. Szepesi Attila 2017-ben meghalt, és azóta természetesen elfelejtették. Vagy ki tudja. Távolról ismerem az egyik unokáját, akiben nagyon erősen él a nagyapja lelki öröksége.

Persze jobb lenne, ha tömegek vásárolnák a könyveit, olvasnák a verseit, diskurálnának az esszéiről, de ilyesmiben már régóta nem reménykedem. 

Szepesi Julius Evolát idézi esszéje elején:

„A tradicionális embert a hegycsúcsok előtt, az erdők csendjében, a folyók partján, meg a rejtélyes barlangokban nem a lélek szubjektív impressziói töltötték el, hanem az érzékfeletti reális élménye. Vagyis a helyeket átható erők. Ezen érzetek képekben tükröződtek, elemek, források, fák isteneiben, amelyeket a képzelet hozott létre.”

Ilyen mondatok hiányoztak nekem rettenetesen akkoriban, nem csoda, hogy a Tündérek és katonák ilyen erővel csapott le rám. Derszu Uzala figurája először egy orosz író és felfedező, Vlagyimir Arszenyev A Távol-Kelet őserdeiben című könyvében bukkant fel. Arszenyev az első világháború előtt (és után) számos expedíciót vezetett olyan vidékekre, amelyek addig fehér foltként szerepeltek a térképeken. 1902-ben járt először a ma Oroszországhoz tartozó Szihote-Aliny-hegységben, és itt találkozott a nanaj (vagy gold) néphez tartozó Derszu Uzalával.

Kuroszava filmje nem itt indul, hanem a történet végpontján. A térképész évekkel később, 1910-ben keresi Derszu sírját egy Korfovszkaja nevű településen, de nem találja, mert a fákat, amelyek alá eltemették, rég kivágták, és a terület felismerhetetlenül megváltozott. Derszut kirabolták és megölték a születő városban, ahol egyébként is rettenetesen érezte magát. Persze nem ez a gyilkosság volt az első találkozása a civilizációval. Családját, feleségét és gyerekeit már jóval korábban megölte a behurcolt himlő. Egyedül maradt, és járta a vidék irdatlan erdőségeit. A Szihote-Aliny-hegység ezerkétszáz kilométer hosszú és kétszáz kilométer az átlagos szélessége. Képzeljünk el egy olyan kiterjedésű hegységet, mint az Alpok, amelyben évezredeken át alig éltek emberek. Arszenyev első expedíciójának idején a hegység már nem volt egészen érintetlen, a kínaiak is terjeszkedtek arrafelé, orosz prémvadászok is feltünedeztek a peremvidékeken, de a hegyvidék szíve még eredeti arculatában tárult fel előtte.

A nanaj erdei ember és Arszenyev találkozása minden túlzás nélkül megrendítő, szimbolikus pillanat,

Arszenyev is megértette egy idő után, bár először hajlamos volt Derszura úgy tekinteni, mint egy tudatlan gyerekre, akinek mindenféle ostoba hiedelmekkel van tele a feje. Minden teremtett lényt embernek nevezett (beleértve a Napot és a csillagokat is), szellemekről és démonokról beszélt. Az erdőt elképesztően érezte, ismerte és tisztelte, néhány napos nyomokból egész történeteket olvasott ki. Valahogy úgy, mint az indiánok, ami nem is csoda, hisz ő is ugyanahhoz a világhoz tartozott. Ez a világ régóta halálra volt ítélve, és éppen azokban az időkben teljesedett be az ítélet. Ezt Arszenyev is tudta, Derszu is tudta, bár mindketten más irányból érkeztek el ehhez a felismeréshez. Az orosz térképész tisztában volt megbízói terveivel és a nyugati világ általános törekvéseivel, az erdei ember pedig a természet változásában ismerte fel a végzetet.

A könyv egy pontján beszél is arról, hogy az oroszok feltűnésével az állatok viselkedése is megváltozott, egyes fajok eltűntek a vidékről, addig ismeretlenek viszont megjelentek. Szepesi ezt így fogalmazza meg: „Antik szerzők szerint, amikor meghalt Pán, a természet ura, aki babérligetekben és mocsarak szigetein rejtőzött, szárnyra kelt a szélfúvással, elidőzött a források mellett, sivalkodott a madarakkal és a loppanó vadakkal, a teremtett világ megdermedt. Páni félelem uralkodott el a hegyek-völgyek lakóin.”

Ezt a páni félelmet, ezt a megdermedést látja és érzi Derszu Uzala, és ez adja Kuroszava filmjének mély melankóliáját is. Mert amit Arszenyev látott (és amit Kuroszava megmutat), az a természet és az ember Apokalipszisének nyitó felvonása, az utolsó olyan pillanat, amelyben a természettel együtt élő ember még vet egy pillantást hajdani hazájára. Megáll egy magaslaton, körbenéz és búcsúzik. Búcsúzik a tájtól, az erdőtől, a virágoktól és az állatoktól,

Nyoma sem marad semminek. Elképzelni is nehéz, hogy Derszu halála után néhány évvel már a bolsevikok uralják a vidéket és pártházat, meg kolhozt álmodnak a ginzenggyűjtők kunyhóinak helyére.

Kuroszava filmje annak idején lelkesített, bár éreztem a melankóliáját. Lassú tempója, gyönyörű képei ma már inkább elszomorítanak. Vagy nem is szomorúság ez, tudja a fene. Talán inkább az van, hogy ma már tudom, miről beszélt József Attila, amikor ezt írta Reménytelenül című versének nyitó versszakában: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.” 
 

 Nyitókép: Jelenet Akira Kuroszava Derszu Uzala című filmjéből