Megtanultunk a sorok között olvasni

„Mit szólt, amikor megtudta, hogy Kanadában és Olaszországban is díjazták a filmjét?

Az egész életem benne van, így nyilván örülök, ha másoknak is tetszik. Ha esetleg Csehországban vagy Romániában megértenek egy közép-európai alapállású történetet, azt nem kell hosszan magyarázni. Az már izgalmasabb kérdés, hogy mit jelent Milánóban vagy éppen Avezzano kisvárosában.

A Sanghajban és Torontóban elért siker számomra is rejtély, de olybá tűnik a visszajelzésekből, hogy az univerzális emberi mozzanatokra reagáltak a nézők, a veszteségélményre, a gyászra, hiszen ilyesmit mindannyian megélhetünk, függetlenül a kultúrától, földrajzi helytől, egyéni szokásoktól. Rövid, sűrű jelenetek villantják fel a második világháború utáni újjáépítést, 1956-ot, a 2006-os történéseket vagy a disszidensek problémáit.

A vetítések után sokszor találkozom könnyes tekintetekkel, megrendült emberekkel: örülök a nemzetközi elismeréseknek, de számomra ez az igazi díj. Nem olyan könnyű egy 27 perces kisjátékfilmet méltó körülmények között bemutatni, de azért volt már jó néhány vetítésünk, legutóbb éppen a múlt héten Veszprémben és Győrött, most pedig újra látható lesz a film Budapesten, az Urániában, másnap pedig a székesfehérvári Cinema Cityben. Ezeken a helyszíneken általában nyilvános beszélgetés is van a vetítés után, ami mindig izgalmas élmény.

(...)Kit érint az ön családjában a történelem általi hányattatás?

Szinte mindenkit, de ez talán az egész országról elmondható. Nagyapám királyi táblabíró volt, ennek következtében teljes vagyonelkobzás és kitelepítés volt a sorsa, édesanyámmal együtt, aki kislányként élte át ezeket az eseményeket. Amikor végre visszatérhettek Budapestre, nagyapám az egykori úri társaság közbenjárását kérte, hogy feleséget találjon magának és anyát a lányának.

Mária pótnagyanyám veszélyes osztályellenségnek számított arisztokrata származása miatt. Abból is lehetne legalább egy kisregényt írni, hogy a népi demokráciában hogyan képezte át magát baroneszből bábaasszonnyá. A családi történeteink egy részét már megírtam a novelláskötetben. A történelem által ide-oda dobált emberek mi vagyunk, mi, magyarok, legalábbis a szüleink generációja.Ilyen élményanyag nélkül más emberek lennénk. Szeretném hinni, hogy megtanultunk a sorok között olvasni, két lábbal állunk a földön, ezért nehezen talál rajtunk fogást a globális hatalmi ideológia.

Hogy látja, van olyan magyar film, ami a közelmúltunk, akár a rendszerváltás és az átalakuló magyar társadalom kérdéseit hitelesen fogja meg?

A nagy generáció biztosan ilyen, de az Idő van, a Csókanyu vagy a Dögkeselyű is képet ad Magyarország furcsa közelmúltjáról. Annak idején nagy hatással volt rám Dobray György kétrészes, dokumentum jellegű munkája a prostikról: kamaszként ez az izgalmasnak ígérkező téma beterelt minket a moziba, ahol aztán minden erotikus illúziónk szertefoszlott.

Szinte mániákus filmnéző vagyok kölyökkorom óta, szeretem a '70-es, '80-as évek magyar mozijait, még a rosszakhoz is sok emlék fűz. A kortárs magyar filmmel kapcsolatban sokszor az az érzésem, hogy nem veszi figyelembe a nézőt, nem a magamfajta ember problémájára keresi a választ.”

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád