A vetítések után sokszor találkozom könnyes tekintetekkel, megrendült emberekkel. Interjú.
„Mit szólt, amikor megtudta, hogy Kanadában és Olaszországban is díjazták a filmjét?
Az egész életem benne van, így nyilván örülök, ha másoknak is tetszik. Ha esetleg Csehországban vagy Romániában megértenek egy közép-európai alapállású történetet, azt nem kell hosszan magyarázni. Az már izgalmasabb kérdés, hogy mit jelent Milánóban vagy éppen Avezzano kisvárosában.
A Sanghajban és Torontóban elért siker számomra is rejtély, de olybá tűnik a visszajelzésekből, hogy az univerzális emberi mozzanatokra reagáltak a nézők, a veszteségélményre, a gyászra, hiszen ilyesmit mindannyian megélhetünk, függetlenül a kultúrától, földrajzi helytől, egyéni szokásoktól. Rövid, sűrű jelenetek villantják fel a második világháború utáni újjáépítést, 1956-ot, a 2006-os történéseket vagy a disszidensek problémáit.
A vetítések után sokszor találkozom könnyes tekintetekkel, megrendült emberekkel: örülök a nemzetközi elismeréseknek, de számomra ez az igazi díj. Nem olyan könnyű egy 27 perces kisjátékfilmet méltó körülmények között bemutatni, de azért volt már jó néhány vetítésünk, legutóbb éppen a múlt héten Veszprémben és Győrött, most pedig újra látható lesz a film Budapesten, az Urániában, másnap pedig a székesfehérvári Cinema Cityben. Ezeken a helyszíneken általában nyilvános beszélgetés is van a vetítés után, ami mindig izgalmas élmény.
(...)Kit érint az ön családjában a történelem általi hányattatás?
Szinte mindenkit, de ez talán az egész országról elmondható. Nagyapám királyi táblabíró volt, ennek következtében teljes vagyonelkobzás és kitelepítés volt a sorsa, édesanyámmal együtt, aki kislányként élte át ezeket az eseményeket. Amikor végre visszatérhettek Budapestre, nagyapám az egykori úri társaság közbenjárását kérte, hogy feleséget találjon magának és anyát a lányának.
Mária pótnagyanyám veszélyes osztályellenségnek számított arisztokrata származása miatt. Abból is lehetne legalább egy kisregényt írni, hogy a népi demokráciában hogyan képezte át magát baroneszből bábaasszonnyá. A családi történeteink egy részét már megírtam a novelláskötetben. A történelem által ide-oda dobált emberek mi vagyunk, mi, magyarok, legalábbis a szüleink generációja.Ilyen élményanyag nélkül más emberek lennénk. Szeretném hinni, hogy megtanultunk a sorok között olvasni, két lábbal állunk a földön, ezért nehezen talál rajtunk fogást a globális hatalmi ideológia.
Hogy látja, van olyan magyar film, ami a közelmúltunk, akár a rendszerváltás és az átalakuló magyar társadalom kérdéseit hitelesen fogja meg?
A nagy generáció biztosan ilyen, de az Idő van, a Csókanyu vagy a Dögkeselyű is képet ad Magyarország furcsa közelmúltjáról. Annak idején nagy hatással volt rám Dobray György kétrészes, dokumentum jellegű munkája a prostikról: kamaszként ez az izgalmasnak ígérkező téma beterelt minket a moziba, ahol aztán minden erotikus illúziónk szertefoszlott.
Szinte mániákus filmnéző vagyok kölyökkorom óta, szeretem a '70-es, '80-as évek magyar mozijait, még a rosszakhoz is sok emlék fűz. A kortárs magyar filmmel kapcsolatban sokszor az az érzésem, hogy nem veszi figyelembe a nézőt, nem a magamfajta ember problémájára keresi a választ.”
Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Alex Consani a díjátadón külön köszönetet mondott azoknak, akik előtte jártak, többek között a fekete transz nőknek.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
Lényegesen gyorsabbá és hatékonyabbá válik az ügyintézés. Emellett nem kell többet papírokat sem szkennelni, iratokat e-mailen vagy messengeren küldözgetni.
Donald Tusk és Volodimir Zelenszkij is teljesen más hangnemet ütött meg.
