Óvatos üzenetek Hodász Andrásnak – és a „régi barátoknak”, akik szerint „az egyház elengedte az emberek kezét”

„Az egyház elengedte az emberek kezét” – halljuk a Telex Hodász-interjújában, ahol egyidejűleg konkrét panaszokról is értesülünk: „Régi barátaim, akik nagyon hívők voltak, keresnek meg azzal, hogy már nem tudnak templom közelébe menni, merthogy politikát hallanak a templomban, merthogy nem kapnak semmit”.

Nos, Hodász Andrással egy pillanatra sem szeretnék vitatkozni, az említett régi barátoknak azonban mégis felvetnék ezt-azt. Már csak azért is, mert nagy valószínűséggel ezek a régi barátok katolikus neveltetésben részesült negyvenes budapesti értelmiségiek – velük mégiscsak lehet beszélni.

Első körben például érdemes lenne gondosan végighallgatni a Telex-interjút: abban ugyanis más helyen maga Hodász András magyarázza el teljesen korrekten, hogy nem a pap a lényeg a misén, hanem Jézus Krisztus; mint ahogy

Tehát az elégedetlen régi barátoknak csak össze kellene rakniuk ezeket az információkat, levonva a tanulságokat: kár a kishitűségért, nem olyan bonyolult (pláne a főváros környékén) politikamentes templomot találni, simán menni fog; ha pedig úgy érzik, „nem kapnak semmit”, akkor legközelebb érdemes nem a pap esetleges sutaságaira koncentrálni, hanem az evangélium szavára.

Természetesen az is előfordulhat, hogy a Megváltó hegyi beszéde vagy egy csöndes templomi félóra se „ad” semmit a korábbi „nagyon hívőnek” – akkor viszont félő, hogy a klérus hibáztatása csupán ürügy az elhanyagolt lelki élet leplezésére. Vasárnap délig alszom vagy a heti bevásárlást intézem, és közben nagyokat sóhajtozom, hogy mennyire nem ad semmit a templom, ahová oda se megyek, vagy ha elmegyek, akkor oda se figyelek –

és esetleg aktívan toborozni egy megtartó kisközösséget.

Az, hogy az interjúban elhangzottaknak megfelelően már 2001 és 2011 között meredeken csökkent Magyarországon a katolikusok száma, eleve arra utal, hogy olcsó megoldás a NER-re kenni a problémákat – de még konkrét főpapokra is kár mutogatni ez ügyben, mivel azonos időszak alatt a reformátusok és az evangélikusok is szinte azonos arányban lettek kevesebben.

Tény, hogy az egyházi vezetők különösen felelősek a nyáj egyben tartásáért (számon is lesz kérve rajtuk, ha elhanyagolják a rájuk bízottakat, senki ne aggódjon), de aki eltalált múlt vasárnap egy katolikus templomba, az például

Szó sincs olyasmiről, hogy „amennyiben akad a környezetetekben valahol egy írástudó, aki stikában a Mammonnak is szolgál, akkor oké, ti is rugalmasan kezelhetitek a parancsolatokat”. Nem jegyez fel Máté apostol olyat, hogy „majd ha a helyileg illetékes plébánosod spontán ráérez az egyébként meg sem fogalmazott igényeidre és kézen fog, akkor gyere megint hozzám, mint régen, addig csak intézd a dolgaidat”.

Ráadásul – ha spoilerezhetek – most vasárnap az a rész következik majd, hogy „ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok”. Ahol a „tökéletes” azt is jelenti, hogy felnőtt, érett. Márpedig az a magatartás, hogy „harmincas-negyvenes tanult férfi vagyok, nagyon hívő voltam, de most arra várok, hogy az Egyház legyen kevésbé gyarló, kézen fogjon, és segítsen például kinyitni esténként a polcon porosodó Bibliát, hogy a következő népszámláláson is hívőnek érezhessem magam”, nem annyira üti meg ezt a mércét.

Különösen, mivel az „egyház” nemcsak a püspök és a plébános, hanem az összes megkeresztelt ember – amikor tehát az a panasz, hogy az egyház nem fogja eléggé a hívek kezét, akkor erősen felmerül a szülők, a keresztszülők, a házastársak, a barátok, a szomszédok, horribile dictu a kollégák felelőssége is. Plusz az önvizsgálat szükségessége.

Az ugyanis elég merész elvárás, hogy én, az egyház tagja nem érek rá odafigyelni a lefelé csúszó öcsémre vagy a szomszédomban élő özvegyre,

Miközben egyébként érte is nyúl, hiszen egyebek mellett kínálja naponta az imacsoportokat, szervezi a lelkigyakorlatokat, ahová el lehet járni, közösségbe lehet kerülni, gondoskodó felebarátokat lehet megismerni – csak el kéne indulni. Zakeus is méltatlankodhatott volna a haláláig, hogy Jézusnak nem jutott eszébe külön-külön bekopogtatni Jerikó összes házába; de inkább odament ő a lábával és a szabad akaratával, és fölmászott a vadfügefára. Mennyivel hatékonyabb és eredményesebb megoldás a találkozásra.

Lehet azt mondani, hogy bezzeg a jógás „közösség” például mennyire virágzóbb és vonzóbb, csakhogy ott se az van, hogy érkezik egy lehengerlő, hivatásos guru és kézen fog, de még csak nem is az, hogy influenszerek korszerű vlogokban osztják az észt a keresőnek – hanem a lelkes jógás nő konkrét csoportokat szervez önállóan, szórólapokat oszt, meghív, továbbképzésekre jár, hétfőn pedig habozás nélkül, csillogó szemekkel beszámol a munkahelyén a legutóbbi elvonulásáról. Miközben a katolikus értelmiségi nyünnyög, hogy béna a káplán a tizenegyes misén, csináljon már valamit „az egyház”. (A Mindenhatónak nem derogált, hogy meghívja az illető papot az aratásába; ha majd az igényesebbnél igényesebb negyvenes családapák kinevelnek egy megfelelőbb választékot, mindjárt lesznek jobb lelkipásztorok.)

Ha tehát valamely hívő katolikusnak az az érzése, hogy „az egyház” elengedte a kezét,

így végre jut egy szabad keze arra, hogy ő maga nyúljon utána a rábízottaknak. Vagy akár egy rossz passzban lévő vagy túlterhelt papnak.

Nyitóképen: Hodász András (forrás: YouTube)