A közép pápája – mérlegen XVI. Benedek munkássága

Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban

„A Szent Péter téren elszabadult a pokol” – emlékezetes D. Tóth Kriszta tudósítása a pillanatról, amikor 2005. április 19-én Rómában felszállt a fehér füst. Régóta, 1978 óta nem látott konklávét a világ, Isten szolgájának tisztére a Hittani Kongregáció prefektusát, Joseph Ratzingert, a „páncélbíborost” választották meg. A progresszív világmédia, beleértve honi hajtásait is, kikészült.

Joseph Ratzinger néhány nappal korábban, április 26-án ünnepelte hetvennyolcadik születésnapját. Nyugdíjba készült, már 1997-ben vissza akart vonulni a levéltárba kutatni, de főnöke nem engedte. Mondjuk úgy, nem akként alakult. A bíborosi kollégium fejeként ő celebrálta II. János Pál temetését, prédikációja pedig felért egy programbeszéddel: a relativizmus diktatúrájáról beszélt.

Az aktuális helyzetben ideális egyházfőnek tarthatták: elődje vonalát viszi tovább, a nyugalmat képviseli, és idős – esetében tehát nincs esély egy újabb szokatlanul hosszú pápaságra. Ez körülbelül így is volt, de XVI. Benedek sajátos személyisége és néhány olyan téma, amelyet különösen fontosnak tartott, sajátos karaktert adott pontifikátusának.

és valamennyire minden pápa politizál, azaz foglalkozik a világ ügyeivel. XVI. Benedek lelkipásztor-teológus, introvertált professzorszemélyiség. Politikával elődjénél és utódjánál is kevesebbet foglalkozott. És nem is populista, mint Ferenc.

A bajor – és ennek megfelelő életkedvű – XVI. Benedek eredetileg biblikus teológus. 1951-ben szentelte pappá az a münchen–freisingi érsek, Michael von Faulhaber bíboros, aki 1937-ben XI. Piusz náciellenes enciklikáját, a kivételesen, nem véletlenül németül kiadott Mit brennender Sorgét fogalmazta. A fiatal Ratzinger tizennégy évesen kénytelen volt beállni a Hitlerjugendbe, de dezertált, a családja pedig élesen szemben állt a rezsimmel, amiért retorziók is érték. Egyik Down-szindrómás unokatestvérét az eugenika iránt is érdeklődő nácik meggyilkolták.

Az anyanyelve mellett ógörögül, latinul, héberül, spanyolul, franciául, olaszul és angolul beszélő fiatal pap Szent Ágostonból írta doktori disszertációját, habilitációját pedig Szent Bonaventurából. A II. vatikáni zsinat idején Josef Frings bíboros „liberális” tanácsadója, peritusa volt, és a bíboros egy Ratzinger által írt beszédét XXIII. János pápa megdicsérte tisztaságáért, gondolatmenetéért és stílusáért. Ekkoriban a későbbi egyházfő szimpatizált a neoskolaszticizmussal szemben álló nouvelle théologie képviselőivel, főleg Karl Rahnerrel.

Ez azonban a hatvanas években megváltozott: a hatvannyolcas mozgalmak arról győzték meg, hogy ugyan a zsinati egyházszervezeti reformokra, kiegyensúlyozásokra szükség volt, itt az ideje kiállni az ortodox hitért – hiszen a zsinat nem a hitet volt hivatva megreformálni, hanem az egyház attitűdjét hozzáigazítani a modern világ kihívásaihoz, és egyensúlyba hozni az eljogiasodott egyháztant a közösségiséggel.

például a holland katekizmust megfogalmazó Edward Schillebeeckxszel és a celebbé vált Hans Künggel.

Ratzingert 1977-ben VI. Pál kinevezte münchen–freisingi érsekké, majd bíborossá kreálta. Öt évig töltötte be csupán a tisztséget, mert II. János Pál 1982-ben Rómába hívta, a Hittani Kongregáció, a hit őre hivatalának vezetőjévé téve. 2001-től ő állt a papi szexuális visszaélések elkövetői elleni szigorúbb fellépések mögött is – emlékezetes De delictis gravioribus című levele. Prefektusi tisztsége okán kapta meg a „páncélbíboros” jelzőt. Küng sajnálkozását fejezte ki Ratzinger „konzervatív fordulata” miatt, a későbbi pápa ezzel szemben 1983-ban azt nyilatkozta, hogy nem változtak a nézetei. A zsinat öröksége mindig fontos volt neki, a kérdés az, ki hogy értelmezi – törésként vagy folytonosságként.

Joseph Ratzinger fellépett azzal a nézettel szemben, hogy a zsinatot valamiféle új egyház­alapításként értelmezzük, amely törést hozott, és így például semmit ne lehetne legitimként idézni a korábbi időszakból. A zsinati szellem e mérsékelt értelmezését nevezte a „folytonosság hermeneutikájának”.

Emlékezetes a Jürgen Habermasszal folytatott vitája a demokrácia nem demokratikus alapjairól.

A reform reformja

Pápaként jelszava Az igazság munkatársai lett; jól harmonizál ezzel „a relativizmus diktatúrájának” elítélése. XVI. Benedek egy olyan korban, amikor mindinkább az egyéni szabadságot hangsúlyozzuk, és a nyugati posztmodern elit bármilyen igazságigényt ellentétesnek tart a szabadsággal (kivéve a sajátját), újra az egyház által birtokolt örök igazságokra helyezte a hangsúlyt. Hiszen ahogy a Szentírás mondja: az igazság felszabadít.

Liturgikus tevékenysége kétségkívül pápasága legkarakterisztikusabb vonása volt, ezt nevezték a reform reformjának. A dolgot a „liturgikus béke” megteremtésével indokolták. (Mivel Magyarországon nem volt liturgikus „háború”, számunkra ez kicsit idegen dolog.) Hagyományosabb, tekintélyesebb liturgikus ruhákat hordott, igyekezett újraéleszteni a gazdag pápai hagyományt. A lefevbre-istákkal és más tradicionalistákkal való kibékülést, a kánonjogi bizonytalanságok megszüntetését, a helyzet rendezését tűzte ki célul, egyben az előző évtizedekben kísérletezőtereppé vált, elszínháziasodott liturgia méltóságának helyreállítását.

Ezért adta ki a Summorum Pontificum kezdetű rendelkezését, amellyel liberalizálta a tridenti rítus szerinti misézést,

és azt nem lehet betiltani. Abban reménykedett, hogy sokan felfedezik a régi rítust, és az az új rítussal együtt évtizedek, évszázadok alatt jól hat majd egymásra.

Téves az a magyarázat, hogy a tridenti rítus liberalizálása pusztán a „tradiknak” tett engedmény lett volna: később kiderült, a célja az volt, hogy a régi rítust a szemináriumokban is tanítsák. Igaz, ezt nem rendelte el, inkább csak sugallta – kevés sikerrel.

Állam és egyház

Három enciklikája, a Deus caritas est, a Spes salvi és a Caritas in veritate lényegében összefüggő trilógia. Emellett kedves munkája Benedeknek A Názáreti Jézus című trilógia. Ratzinger már A közép újrafelfedezése című kötetében szerencsétlennek ítéli az egyház és az állam történelemben tapasztalt túlzott összefonódását. Az első, isteni szeretetről szóló enciklikájában pedig figyelmeztet:

ami a világi terület autonómiáját jelenti. Az állam nem írhatja elő a vallást, mindenkinek biztosítani kell a maga kultuszának gyakorlását, ám az egyház sem veheti át az állam feladatait. „Az egyház szociális tanítása ésszel és természetjoggal érvel, azaz olyan dolgokkal, amelyek minden emberhez lényege szerint hozzátartoznak. Az egyház tudja, hogy nem feladata ezt a tanítást politikailag megvalósítani.”

XVI. Benedek felhívja a figyelmet, hogy

„Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. […] A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, amely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel. […] Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt: azt a babonát, hogy az ember csak kenyérből él – ez olyan meggyőződés, amely lealacsonyítja az embert, és éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja.”

A pápa kimondja: a világi hívőknek igenis közvetlen feladatuk a társadalom igazságos rendjéért való tevékenység – ha úgy tetszik, a politika. Mint állampolgárok arra vannak hivatva, hogy személyesen vegyenek részt a közügyekben. De a korábbi megjegyzések sem azt mutatják, hogy az egyháznak nem szabad politizálnia,

Hogy miként, arról 2003-ban prefektusként maga adta ki a katolikusoknak szóló útmutatót a közélethez. Ebben figyelmeztet: „A lelkiismereti szabadság joga és különösen a vallásszabadsághoz való jog […] az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik, és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik. […] Ha a keresztényeknek »el kell fogadniuk az e világi dolgok rendjéről való másként gondolkodás legitimitását«, akkor jogosultak az erkölcsi relativizmust tükröző, a közéletre káros pluralizmusnak az elutasítására is.”

Tökéletes struktúrák helyett szabadság

Második, a keresztény reményről írt enciklikájában a pápa leszögezi: hiába van számos kis reményünk, ha nincs egy nagy. XVI. Benedek rámutat, hogy a kereszténység nem hozott semmiféle, a társadalmat forradalmi módon átalakító üzenetet, Jézus nem volt szabadságharcos. Ami újdonság volt, az a „találkozás az uralkodók Urával, találkozás az élő Istennel, s így találkozás egy olyan reménnyel, amely erősebb volt, mint a rabszolgaság szenvedése”, és így belülről formálta át az életet és a világot. A polgári jogállásuk szerinti urak és rabszolgák az egyház tagjaiként testvérek lettek. A külső struktúrák ugyanazok maradtak, a kereszténység azonban belülről megváltoztatta a társadalmat. Nem az anyag, a fejlődés törvényei a végső valóságok, hanem az értelem, az akarat, a szeretet – nem vagyunk a mindenségnek és törvényeinek a rabszolgái, hanem szabadok vagyunk.

„Az emberi dolgok helyes állapotát, a jó világot nem lehet egyszerűen struktúrák által biztosítani, bármilyen jók legyenek is azok”, s e struktúráknak „nem szabad hatályon kívül helyezniük az ember szabadságát”. „A legjobb struktúrák is csak akkor működnek, ha egy közösségben elevenen élnek azok a meggyőződések, amelyek az embereket a társadalmi rendet helyeslő szabad beleegyezésre indíthatják. A szabadságnak meggyőződésre van szüksége; meggyőződés pedig nem születik magától, hanem közösségileg mindig újra meg kell teremteni.” XVI. Benedek figyelmeztet: „Ha volnának olyan struktúrák, amelyek visszavonhatatlanul létrehoznának egy meghatározott – jó – világrendet, kiiktatnák az ember szabadságát, s így végső soron már nem is volnának jó struktúrák.” Azaz a helyes rendért folytatott küzdelem minden nemzedék feladata, amelyet soha nem lehet véglegesen megoldani. A tudomány jó dolog, de nem váltja meg az embert.

A 19–20. század ateizmusa a pápa szerint lényegében moralizmus: tiltakozás a világ és a történelem igazságtalanságai ellen, mivel egy ilyen világ nem lehet a jóságos Isten műve. Ha pedig nincs Isten, az igazságtétel az emberre marad. Ez azonban gőgös, fennhéjázó gondolat volt –

Ezzel szemben létezik a test és a lélek feltámadása, így van igazságosság és jóvátétel. Ez ugyan lehet félelmetes kép, az elveszejtő, haragvó Isten képe, azonban talán jobb, ha úgy fogalmazunk: ez a kép felébreszti a felelősséget. Ha csak merő kegyelem volna, ami jelentéktelenné tesz minden földi történést, Isten adósunk maradna az igazságossággal. Ha pusztán csak igazságosság volna, az csak félelmet jelentene mindannyiunknak. Isten igazságossága kegyelem is. A kegyelem, a megbocsátás viszont nem oltja ki az igazságtalanságot, nem teszi jogossá a jogtalanságot. Isten igazságos és kegyelmes, így van reményünk a megbocsátásra és a jóvátételre is.

Benedek Krisztus helytartójaként Istenre mutatott. Hamisítatlanul Szent Ágoston-i és keresztény gondolkodás: az ember intellektuálisan és morálisan tökéletlen, esendő lény, ahogy a világ is. Nem tudjuk magunkat megváltani, a lényeg pedig nem a struktúrákban van, a tudományban, az egyenlőségben vagy a szociális jólétben,

– tökéletes világ nem lesz ezen a földön.

Két értelemben tehát XVI. Benedek valóban konzervatív volt: azt az ágostoni ember- és világképet vallotta, amit a modern szekuláris konzervatív gondolkodás is vall, illetve őrizte a hitletéteményt, a tanítást, azaz „az igazság munkatársa” és a keresztény, Szent Benedek-i Európa védelmezője volt.

Nyitókép: Reuters / DPA / Stefano Spaziani