Húsz éve figyel a Nagy Testvér – 2002 óta tarolnak a valóságshow-k Magyarországon

„De büdöset szartál, bazmeg!” – az ikonikus mondat a Farm című valóságshow-ban hangzott el az Úr 2002. évében, egy tizennégy éves srác egy budapesti lakásban pedig érdeklődve ült a tévé elé. Majd öt perc után átkapcsolt: a műsor trágár volt, de a – korabeli – South Park szellemessége nélkül, ostoba feladatokkal teli, de a Játék határok nélkül kedves bumfordisága, vagy a Legyen Ön is milliomos (ál)intellektusa nélkül;

Hasonló ideig tudta foglalkoztatni Magyarország első, nagy dérrel-dúrral beharangozott igazi valóságshow-ja, a Big Brother, amelyet éppen egy nappal sulikezdés előtt vetített a TV2 2002. szeptember 1-jén (a Való Világ első részének időzítése még ennél is jobban sikerült, azt az egy évvel korábbi terrortámadások évfordulójára, szeptember 11-re időzítették).

Őszintén nem gyűlöltem az egészet, valójában inkább halálosan untam. Ellenszenvem inkább abból fakadt, hogy a csapból is ezeknek kellett folynia, és a frissen kezdett gimiben mindenképpen viszonyulni kellett valahogyan hozzá. Tisztességes nyárspolgárcsemeteként hát akkor már inkább azokhoz csatlakoztam, akik gyűlölték mint bulvármocskot; és nem azokhoz, akik élvezettel kitárgyalták, hogy ki, kivel mit miért és hogyan csinált a műsorban. Az ember tizennégy évesen még megél dolgokat, nem feltétlenül elemez, nekünk is elég magyarázatként szolgált arra, hogy mások miért szeretik ezeket a műsorokat az, hogy mert hülyék, és kész – és természetesen annál okosabbak vagyunk mi. Amennyire a túloldalon

a miénken az, hogy mennyire nem nézzük és nem tudunk semmit róla, legfeljebb az elénk került előzetesek miatt ezt-azt (zárójel: egészen biztos vagyok benne, hogy mindkét csoportban akadtak konformista csapódók, de hát az iskolaudvar már csak ilyen hely).

A valóságshow-k népszerűségére a válasz természetesen ennél jóval összetettebb, és egyből le is kell szögeznünk, hogy amikor valaki azt mondja, „kulturális”, ott nem kimondottan minőségjelzőként használja ezt a szót – s most furcsa aktualitást is ad a témának nem csak a dicsőséges huszadik évforduló, hanem a Sebestyén Balázsék által nézettségért kreált műbalhé is.

Itt van Amerika

A valóságshow mint műfaj a kilencvenes évek terméke, a fent idézett kettő franchise névadói, a The Real World és a Big Brother is ebből a korból valók, természetesen nyugatiak (holland és amerikai licenc), és azon a faék egyszerű elven működnek, hogy nem profi színészeket állítanak szokatlan helyzetek (feladatok, kihívások, konfliktusok) elé, ugyanakkor érezhető az intim magánszféra nyilvánossá tételének egyre erősödő jellege is bennük (egyik korai, találó kritikája mindennek a Truman Show című film).

Mindez az ezredfordulón gyűrűzött be Magyarországra: a TV2 próbálkozott valami ilyesmivel (A tégla, A bázis), ám ezekben még inkább a vetélkedő elem dominált, a reality-áttörés Big Brotherhez és a Való Világhoz köthető.

Bulvárkutatók számára fontos kiindulópont, hogy – mint azt Guld Ádám, a Pécsi Tudományegyetem docense lapunknak korábban elmondta – a valóságshow-k az egyik legnagyobb előállítói az úgynevezett celebeknek, akikkel médiaszemélyiség-igényét az ipar kielégíthette.

A valóságshow-kkal tanulmányok ezrei foglalkoznak, s a magyarországi működésükről is született jó pár kutatás médiagazdaságtan, marketing, közönségkutatás és minden, mi szem s szájnak ingere (a legismertebbek: Zsolt Péter: A „Big Brother” szociálpszichológiája (itt), Szigeti Péter: Big Brothel – Valóságshow, pornográfia és tartalomszabályozás a konvergencia korában (itt), Fehér Katalin több tanulmánya, a Médiakutató interjúja Buda Béla pszichológussal) – akit behatóbban érdekel a téma, mindenképpen érdemes ezeket átfutnia –, majd a hamarosan szintén megérkező közösségi média elvitte a médiakutatói fókuszt erről.

A valóságshow-k azonban tovább virágoztak:

Survivor – A sziget, Rettegés foka, Celeb vagyok, ments ki innen! és a többi, a műfaj pedig lassan belesimult a magyar kereskedelmi televíziózás többi műfaja közé, sorsuk az olykor két-hárommilliósra felfutó, majd lejtmenetbe érő nézettségek szerint alakult.

Utálják, mégis nézik

Noha valamelyest változott a kép az elmúlt húsz évben, ahogy a médiafogyasztási szokások és a médiapiac is átalakult, s ezzel együtt természetesen a közönség is. Az „évfordulóra” is készült egyébként tanulmánykötet, nem más, mint az NMHH kiadásában (ide kattintva elérhető), szintén Guld bevezető tanulmányával.

Eszerint

• részben, mert a fikciós műfajoknál erősebb lehet a nézők azonosulása, hozzá közelebbiek az élethelyzetek;
• A Big Brother és Való Világ-jellegű műsorokat, vagyis a szimpla „kukkolást” hamar felváltották a műfaji hibridek;
• A televíziózás többi műfajába is beszivárgott a „reality”, a televíziózás uralkodó műfajává vált;
• Miközben immár a közösségi média saját tartalomelőállítói is hasonló jellegű tartalmaikkal versenyeznek a tévével, sokszor sikeresebbek is;
• s ennek a népszerűségnek a megértésére a média rituális felfogását (többek között ennek egy összegzése: itt) is magában foglaló, a közönség, tartalom, médium vizsgálatát egyaránt lehetővé tevő, holisztikus szemlélet legalkalmasabb.

Mint Guld a Mandinernek elmondja, médiagazdaságtani tétel, hogy a tévében nagyjából 10 éves trendek vannak, az amerikai piacon például a '80-as éveket a sorozatok aranykorának szokás tartani, a '90-es évek a talk show-k korszaka, míg a 2000-es években jön a reality, s utóbbi kettőt Császi Lajos médiakutató már a bulvármédiához sorolja – mutat rá Guld.

A 2010-es évek viszont már a hibridműfajok kora, alapvető műfajelemmé válik a reality, amit mindenféle műsortípushoz hozzá lehet illeszteni.

ahogy a társkeresők, sőt természetfilmek esetében is jellemző ez.

Székely Levente, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) keretei között működő Ifjúságkutató Intézet vezetője, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa szerint egyébként más műsorok is elindultak a valóságshow-k irányába, például a tehetségkutató műsoroknál is látható. Nem feltétlenül kell (vagy máshonnan nézve, már nem feltétlenül elég) mondjuk jól énekelni, kell hozzá az érzelmi töltet és sztorimesélés, a körítés, ez van az első helyen, aki akár a zenei vagy művészi tudása mellett nem elég érdekes személyiség, nem sok eséllyel indul, hiszen első a szórakoztatás, már a korábbi kukkolási effektuson túl. Eleve úgy vannak kiválogatva, hogy

Nyugaton még hódít a trash

Emellett a bulvarizálódás folytatódik magukban a reality műsorokban is – teszi hozzá –: a karakterek hétköznapi, átlagos vagy az alatti környezetből érkező emberek, a műsor az érzelmekre hat, távol áll mindenféle értelmiségi diskurzustól; ehelyett sokszor a legalapvetőbb, sokszor állatias emberi emóciókról szólnak. Az élvezeti faktor is nagyrészt ezekhez – a bulvár működési elvét jelentő botrányhoz, szexualitáshoz, személyes titkok felfedéséhez – kötődik, mint például amikor egy-egy már bent lévő szereplő múltjáról derülnek ki sötét dolgok.

„Ami számomra érdekes, hogy míg Magyarországon a klasszikus trash reality már visszaszorult a rendszeres, nagyobb volumenű műsorgyártásból az említett hibridműfajok javára, addig Nyugat-Európában ezek mellett töretlen a népszerűsége azoknak a programoknak, amik tényleg csak annyiról szólnak, hogy egy csomó ismeretlen ember összezárva él néhány hétig” – mondja Guld. Emellett a családtörténeteknek, a szappanoperára hajazó dokurealityknek volt és van még óriási népszerűsége, mint például a Kardashian család életét bemutató műsor.

„Az első Big Brother adásokat én is néztem, médiatörténeti pillanat volt” – teszi hozzá kérdésünkre Székely. A szociológus szerint elég jól látható, hogy a közönség lelkesedése az első szériák után lelohadt, „jelentősen csökkent a nézettség és be is szorult egy tartományba”, s immár nem mindenki által nézett műsor és beszédtéma egy-egy ilyen reality show.

Jól behatárolható közönség

Az NMHH statisztikái alapján azt is látni, hogy

Ebből az alapfokú iskolai végzettséggel bírókat, köztük a fizikai dolgozókat érdekli még leginkább a műfaj, és csak másodsorban a tanuló fiatalokat, sorolja Székely, aki szerint a még mindig érzékelhető polgárpukkasztó, fiatalos jellege, s az ehhez kapcsolódó, a műsorban megjelenő viselkedésminták lehetnek még érdekesek ennek a korosztálynak. A tévé hagyományos közönségét jelentő nyugdíjasok, „a hatvan felettiek a kitartóak”, ugyanakkor általánosságban, ha nem is drasztikus módon, de az egész közönség valamelyest öregszik. „Ők már csak azért is nézik ezeket, mert a kereskedelmi tévék más műsoraikban is ajánlják, bemutatják a valóságshowjaik szereplőit, így ők akaratlanul is bekapcsolódnak ezekbe”.

Emellett a háromfősnél nagyobb háztartásokra is jellemző a műfaj fogyasztása, „azért nézik szerintem, mert egyszerűen be van kapcsolva a tévé. A reality, amit tipikusan háttérfogyaszt is az ember, szóval mindez nem jelenti azt, hogy mindenki a képernyő elé szögezve bámulja a szereplők kalandjait” – véli Székely.

Ami a szereplőket illeti, érdemes visszatérni azokra, akik nem koptak ki teljesen, vagy legalábbis azonnal a (bulvár)köztudatból: Majka (Majoros Péter) műsorvezetőként és zenészként, Nádai Anikó tévés személyiségként maradt ismert, Osváth Zsolt pedig éttermet nyitott és népszerű ellenzéki YouTube-csatornát üzemeltet. 

Mások kizárólag bulvárcelebként maradtak fenn, mint Nagy Alekosz vagy Baukó Éva.

vagy – a VV Fanniként ismertté vált Novozánszki Fanni esetében – még rosszabb sors. Ezek kapcsán Guld lapunknak rámutat: minden esetben az a kiindulási alap, hogy ezek a „nép gyermekei”. „Nagyon jól meg lehet rajzolni a társadalmi, szocioökonómiai vagy szociokulturális jellemzőit egy tipikus valóságshow-szereplőknek: általában a társadalom alsóbb rétegeiből, gyakran vidékről érkeznek” – mutat rá.

Ugyanakkor azt is érdemes kiemelni szerinte, hogy a szakma mindig tisztában van azzal, hogy „a reality műsor csak a nevében viseli a valóság elnevezést”. Valójában nagyon komolyan tervezett, szerkesztett, félig-meddig előre megírt műsorról van szó, s már a kiválogatásnál is alapkarakter típusnak megfelelőket keresnek:

Emellett, mutat rá, a sztárkutatások szempontjából érdekes, hogy ezek a műsorok újfajta ismertségtípust termelnek ki: látványos, de rendre rövid karrierek születnek a semmiből érkező szereplők esetében, akik rövid időre jóval nagyobb nyilvánosságot élveznek, mint akár egy klasszikus előadóművész. „Milliók látták, főleg az első VV- és BB-szériák szereplőit, heteken keresztül, azonban ismertségük általában addig tartott, amíg a műsor” – húzza alá a szakértő – „hiszen,

Sokan ezt érzékelik és próbálnak megkapaszkodni, megpróbálják „hitelesíteni” ezt az ismertséget, elvégre felmérik, hogy valójában nincs mögötte semmi: nem jó előadók, műsorvezetőnek is ritkán válnak be, ezért elindulnak kísérletek, a tánc, könnyűzene vagy éppen az erotika irányába.

„Ugyanakkor az ismertségipar farkastörvénye, hogy aki nem tud huzamosabb ideig érdekes lenni, annak ebben az iparágban nincs helye” – fejtegeti –, „ugyanazzal ritkán tudja folytatni, ritka kivétel Pumped Gabo és a dokurealityje, ott a karakter jellegzetessége miatt tudott megkapaszkodni 2-3 évadra”.

Ez lenne a paradicsom?

A valóságshow-k helyszínét Hankiss Elemér egyébként az édenkerthez hasonlította, mondván, édenhez hasonló állapot: dolgozni nem kell, minden körülmény és ellátás adott; a kiszavazás pedig a kiűzetés innen – példálózik Guld.

Ami még kódolva van a műsorokban,

Az első a női test leleplezése volt, ezt követte az erotika, egészen a pornófilmek szintjéig fokozva időközben, végül a 2010-es évek második felében a férfitest leleplezése követte, ebben Aurelio karaktere „jeleskedett” – sorolja – de ott volt az „Ádám keresi Évát”, ahol a meztelen ismerkedés volt a tematika egy trópusi szigeten.

És mindig van tovább, hiszen a közösségi média megjelenése csak újabb lehetőséget nyitott az egyre népszerűbbé váló élő közvetítéseken keresztül például a brutalitás megjelenésének: ismert Stanislav Reshetnikov orosz videoblogger története, aki élő adásban ölte meg barátnőjét.

Mint Székely hozzáteszi: „ilyen szempontból a Truman Show irányából az Éhezők Viadala felé tendál a műfaj”.