„Az nem úgy volt, hogy a kis Greta egyik nap felkelt, és besétált az ENSZ-klímacsúcsra” – Kitta Gergely a Mandinernek

Mi a jelentősége a progresszív zöld-ideológiák körében a nyelvhasználatnak? Milyen sajátosságai vannak – szemben, mondjuk, a jobboldalra jellemző politikai nyelvhasználattal?

Itt beszélnünk kell a tágabb értelemben vett nyelvi környezetről. A nyugati típusú, fogyasztói kultúrának általában véve is természetes jellemzőjévé vált a nyelvi túlzás. Számos vállalat, párt és szervezet verseng a vásárlók, szavazók, a közönség, vagyis a mi figyelmünkért, és ebben a versenyben folyton egymásra licitálnak a felek, egyre erősebb ingereket küldenek felénk, hogy kitűnjenek az információs zajból, és elérjék a megemelkedett ingerküszöbünket.

Vagyis ez a trend szüremkedik át a klímaváltozáshoz kapcsolódó nyelvbe is.

Igen, és épp ezért nem mondanám, hogy van egy egymástól világosan elváló jobboldali-konzervatív és egy baloldali-progresszív nyelvhasználat. Vannak ugyan kísérletek a konzervatív oldalon arra, hogy visszahozzunk olyan, kikopni látszó szavakat, mint a természetvédelem, a környezetvédelem,

de ezt éppen azért nehéz megtenni, mert a nyugati, fogyasztói kultúra eleve nagyotmondó és harsány. Ma már nemzetközi óriásszervezetek is klímakatasztrófáról beszélnek, így például az ENSZ is.

Sőt olyan szavakkal is találkozni, mint klímagyász, klímaszorongás stb. Egyértelműnek tűnik, hogy itt, túl az ön által említett harsányságon, egyfajta riogatásról is szó van. Tényleg akkora már a baj, hogy a bolygónk védelme – netán a világvége elkerülése – érdekében muszáj bevetni efféle manipulációs eszközöket?

Ez a jelenség, illetve ezek a szavak korábban is jelen voltak az életünkben, csak nem ilyen intenzíven és nyomasztó módon. A Der Spiegel már 1986-ban előrukkolt egy olyan lapszámmal, amely a Kölni dómot vízzel elárasztva ábrázolta, a címlapon pedig nagy betűkkel ez volt olvasható: klímakatasztrófa. Ez csaknem 40 éve történt, de azóta sem lett világvége, és 40 év múlva se lesz. Az önostorozás és depresszív világvége várás leginkább Európára és Észak-Amerikára jellemző. Persze az embereket a világ más részein is komolyan foglalkoztatja a klímaváltozás, de nem váltak szélsőségessé.

A mi kontinensünkön ez természetes. Az a tapasztalatom, hogy a Föld más részein sokkal optimistábbak az emberek, sokkal inkább hisznek abban, hogy a technológiai fejlődés megoldást jelenthet a klímaváltozásra.

Hogy látja, milyen mértékben bizonyul hatékonynak ez a riogatás Nyugaton? Nagyjából mennyi embert bűvöl el ez a nyelvhasználat?

Működik a dolog, mivel a félelem az egyik legalapvetőbb érzelem, amely mindannyiunkból kiváltható, nemtől, kortól, értékrendtől, származástól, tulajdonképpen mindentől függetlenül. Nincs kivétel. Ha belőnek az ablakon, akkor senki nem értetlenkedik, senki sem kérdezi meg a másiktól, hogy hello, elnézést, akkor ez most mi volt, hanem szó nélkül összehúzódik, a földre veti magát. A félelemkeltés képessége az egyik leghatalmasabb erő annak a kezében, aki jól bánik vele, mert össze tudja kapcsolni, közös nevezőre tudja hozni az egyébként nagyon is különböző embereket.

A félelem egészséges dózisban alapvetően hasznos dolog, növeli a teljesítőképességet, a koncentrációt, a kreativitást. Stressz nélkül nincs fejlődés; ha nem lenne bennünk félelem, gyorsan elpusztulnánk. A baj csak akkor van, ha ebből a félelemből túl sokszor és túl nagy adagokat kapunk. A folytonos riogatás éppen az ellenkező hatást váltja ki az emberből.

Ha minden nap az arcukba kapjuk, hogy közeleg a klímakatasztrófa, a klímaösszeomlás, akkor úgy érezhetjük, mi itt már semmit sem tehetünk.

Nagyon le van maradva a jobboldal a nyelvpolitizálás terén? Képes valamennyire semlegesíteni a radikális zöld-ideológiák „nyelvi támadásait”?

Amikor a konzervatívok olyan globális ügyekben akarnak hatékonyabbak lenni a baloldalnál, mint a klímakérdés, az hasonlít ahhoz, mint amikor idegenben kell nyernie a csapatnak. Nem lehetetlen, de

A konzervatívok hagyományosan nemzetállam-pártiak, országhatáron belül gondolkodnak, lokalisták. A nemzetet, a hazát, a népet, a nemzeti kultúrát, a nyelvet, a tájat, a helyi értékeket, a helyi vállalkozásokat, a családokat részesítik előnyben, ezért a jobboldalnak az a nyelv a sajátja, ami ezt a közeget megjeleníti. A baloldal más.

Már az 1848-as Kommunista Kiáltványt is nemzetközi megrendelésre, a nemzetközi politizálás célzatával írta meg Marx és Engels. A 20. századi kommunista és szocialista eszme és munkásmozgalmiság is eredendően internacionalista volt, és a mai napig is az. Ezért a baloldal olyan globális témákat karol fel szívesen, amelyek könnyen exportálhatók, nemzethatárokon átívelők.

így a klímaváltozás fogalmi és nyelvi keretrendszerét is könnyebben formálja a saját képére.

Lát még esélyt arra, hogy a környezetvédelemmel kapcsolatos nyelvhasználat mintegy visszatérjen a valóság talajára, és ezáltal az emberek reális(abb) képet kaphassanak környezetünk állapotáról? Mi kellene ahhoz, hogy ez a visszatérés megtörténjen?

Véleményen szerint a visszafordulás esélye kicsi, a tetőzésé, a konszolidációé viszont jóval több. Egész egyszerűen a nyelv- és kifejezéskészlet végességéből adódóan egy idő után már nem tudjuk hová fokozni a szavainkat. Húsz-harminc évvel ezelőtt azt írták a reklámújságokba: akció. Ma már mega, giga, brutális, elképesztő, hihetetlen akciókról szólnak a hírek, de innen nincs tovább.

amivel tovább lennének fokozhatók a dolgok, de remélem, ennek bevezetésére soha nem kerül sor. A klímanyelvben is látok olyan új, erős jövevényszavakat, amelyek átszivárognak a közbeszédbe – ilyen például a klímagyilkos... Ezt szerintem már nem lehet sokkal tovább fokozni.

Magyarországon – bár a Nyugatról eredő klímahisztéria bizonyos (nyelvi) elemei hozzánk is eljutnak – a szélsőséges zöld-ideológiák mintha jóval kevésbé lennének jelen, mintha jóval kisebb erővel hatnának. A hazai baloldal képviselői sem állnak bele az ügybe igazán. Ennek mi lehet az oka?

Európának abban a felében, amely negyven éven át szovjet megszállás alatt volt, a mai napig elérendő cél a Nyugathoz való, gazdasági értelemben vett felzárkózás. Ezért a Baltikumtól a Balkánig az egzisztenciális kérdések meghatározóak a politikában. A „hogyan élhetnénk jobban?” felvetésre mi, magyarok is inkább gyakorlatiasabb, anyagi természetű válaszokat adunk. Európa nyugati felében más a helyzet. A gazdasági felzárkózás ott nem fő célkitűzés, ezért arrafelé a „hogyan élhetnénk jobban?” kérdésre döntően ideológiai, morális válaszokat ad a politika, és olyan témákat vet fel, mint amilyen a gender, a jogállamiság, vagy a klímaváltozás ügye.

csak szélsőségektől mentes módon tesszük azt, ami a nyelvhasználatunkra is kihat. Az említett különbség miatt Nyugat-Európában megerősödtek a zöld pártok, amelyek sok szimbolikus és kevés pragmatikus ügyet tűznek a zászlajukra.

A zöld pártok úgy próbálják növelni a szavazótáborukat, és úgy teremtik meg a saját politikai legitimációjukat, hogy nyelvükben és programjukban is radikalizálódnak. Egyre súlyosabbnak festik le a klímahelyzetet, hiszen melyik párt tudná a leghitelesebb módon kezelni a klímaválságot, mint az, amelyik dedikáltan ezzel foglalkozik. De mindez fordítva is igaz. Mi lenne a belga, holland, német és osztrák zöld politikusokkal, ha megoldódna, vagy csak enyhülne a klímaprobléma? Nem szavazna rájuk senki.

És hová tűnt Greta Thunberg?

Nem akarom elvitatni, bagatellizálni Greta Thunberg jelentőségét; kétségtelenül volt hatása, hiszen ebben az interjúban is szóba kerül. Ugyanakkor egy percig sem gondolnám, hogy önmagától bárki képes lenne olyan befolyást gyakorolni a nemzetközi diskurzusra, mint amilyet az ő esetében láttunk.

meg a davosi világgazdasági fórumra beszédeket mondani. A terep mindig gondosan elő volt készítve neki, a története, mozgástere ki volt találva, a márka fel volt építve. Ezért én őt olyan embernek tartom, aki bizonyosan eszköz volt mások kezében. Talán ezek a mások egy idő után úgy látták, már nincs hasznukra Greta.

(Nyitókép: Nyitókép: FERENC ISZA / AFP)