Így magányosodik el a legfiatalabb nemzedék – Guld Ádám generációkutató a Mandinernek

Dr. Guld Ádám médiakutató, kommunikációs szakember, tanácsadó, a PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék habilitált egyetemi docense, a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj ösztöndíjasa. Három önálló kötetet publikált, ezek közül a legfrissebb 2022. májusában jelent meg „A Z generáció médiahasználata: jelenségek, hatások, kockázatok” címmel. Guld Ádám a budapesti Brain Bar előadója volt: a jövőfesztiválon beszélgettünk a szakemberrel!

***

Hiába a közösségi média különböző platformjai, a Z generációt mégis elmagányosodás jellemzi. Mi áll e jelenség mögött?

Ezt a választ onnan indítanám, hogy az ember társas lény. Tehát a működésünkhöz, jóllétünkhöz, kiegyensúlyozottságunkhoz elengedhetetlen, hogy kapcsolataink legyenek. Az ember ilyen értelemben társaságfüggő. És ez a társaság – a tömegmédia vagy a közösségmédia korszaka előtt – mindig a valós környezetünkben működő társaság volt: azok az emberek, akikkel térben, időben egy helyen voltunk és találkoztunk. Ez a társasági igény az élet legegyszerűbb hétköznapi helyzeteiben kielégült. Aztán a 20. század során elindul egy nagyon izgalmas, a modernizációval összefüggő folyamat:

Ez eleinte leginkább a nagyvárosokban volt megfigyelhető, de most már ugyanúgy vidéken is jelen van. A lényege, hogy az emberek elkezdenek eltávolodni egymástól és felbomlanak a hagyományos kulturális közösségek. Először a nagycsaládos forma, aztán a szomszédsági viszonyok, s most már ott tartunk, hogy a család, mint olyan, alapjaiban kezd felbomlani. Ezek a kulturális változások pedig egyre csak felfokozzák az igényünket a társaságra, a közösen megélt impulzusokra, és ezeket az igényeket ránézésre hatékonyan elégítik ki ezek a platformok. A legtöbb ilyen felület a 2000-es évek közepén jelent meg, ha pedig az elmúlt néhány évet nézzük, berobbant a Facebook, a YouTube, az Instagram is – ezek kivétel nélkül mind-mind ezt a társaság iránti igényt próbálják meg kielégíteni, s mára már az életünk részének érezzük őket.

Valóban hatékonyan elégítik ki a társaságra való igényünket, vagy az online tér közösségei hamis illúziók volnának?

Az erre vonatkozó – elsősorban pszichológiai kutatások – manapság már kimutatták, hogy

Tehát ideig-óráig egyfajta elégedettség érzést tudnak nyújtani – látjuk, hogy van ötszáz barátunk, hatszáz követőnk, vagy ezren lájkolják az adott megosztásunkat. De az a helyzet, hogy ezek csupán pillanatnyi örömök, az elménket valójában nem tudjuk becsapni. Így alakul ki a magány érzése – hiába töltenek az emberek nagyon sok időt a közösségi média különböző felületein, a hétköznapokban mégis sokan magányosnak érzik magukat. Ez olyannyira így van egyébként, hogyha megkérdezünk most egy fiatalt, hogy a környezetében hány közvetlen kapcsolata van, sokkal kisebb számot mondanak, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt a fiatalok.

Egy fokkal mélyebbre ásva a kérdésbe: korábbi egyetemi tanáraim mesélik, hogy mostanában a gólyatábor „érdeklődés hiányában elmarad”, illetve, hogy szinte könyörögniük kell, hogy a diákokat elcsábítsák egy közös sörözésre. Ha a valóságban is megélhetnék a társaság nyújtotta örömöket, miért választják mégis inkább mindennek az illúzióját?

Mert gyorsabb, egyszerűbb, praktikusabb és kényelmesebb. Az lehet, hogy érzik, hogy valami nem stimmel, csak hát ugye a probléma felismerése sok esetben nem jelent egyet a probléma megoldásának képességével. Ezek a fiatalok tapasztalják ugyan, hogy magányosnak érzik magukat, de arra már nem biztos, hogy veszik a fáradságot, hogy megoldják a problémát azzal, hogy társaságba mennek. A másik, amit sokszor tapasztalni lehet náluk, hogyha mennek is közösségbe, sokan akkor sem érzik jól magukat. E mögött az áll, hogy mivel ez egy viszonylag ritka eseménynek számít,

Nem ismerik a small talk-ot, nem tudják, hogyan kell megszólítani egy idegent, hogyan kell beszélgetést kezdeményezni, vagy hogy miként kell hosszabb ideig figyelni a másikra. Emiatt pedig frusztráltnak érzik magukat, kialakul bennük egyfajta kényelmetlenség érzés, ami nem feltétlenül arra ösztönzi őket, hogy belemenjenek ilyen helyzetekbe.

Milyen hatással lesz ez például a párkapcsolatokra? Milyenek lesznek a párkapcsolati trendek a jövőben?

A párkapcsolatok ismerkedési fázisára szintén gyakran igazak a fentiek. Ezek a fiatalok többnyire nem tudják, hogyan kell az ellenkező nemű partnert megszólítani és egy klasszikus ismerkedési folyamatot végigvinni.

Az egyik dolog, amit muszáj látni és megérteni, hogy ez a generáció alapvetően applikációkon keresztül ismerkedik. Mivel mindent az online világban keres és talál meg, evidensnek tűnik, hogy ezt a feladatot is az interneten keresztül próbálják megoldani. Nem véletlen, hogy ezeknek az applikációknak óriási a népszerűsége. Ha a párkapcsolatról számszerűen beszélünk, megint azt lehet mondani, hogy egy elképesztően csökkenő tendenciát látunk,

mint bármely másik korábbi nemzedéknek. Tehát itt is meglátszanak a kapcsolódási problémák – a türelmetlenség és az egymásra figyelés problémái sokszor megjelennek. Egy Tinder-felhasználó fiú mesélte nekem egy interjúban, hogy amikor elment találkozni egy lánnyal, az első három perc után leszűrte egyrészt, hogy ez a lány nem úgy néz ki, mint amilyen képet magáról a közösségi médiában kialakított, másrészről pedig már tudta, hogy a lány nem fogja érdekelni. Legszívesebben már „ellegyintette volna balra”, de egy valós szituációban ezt nem lehet megtenni. A valós tér és a digitális tér, a valós és a digitális tapasztalatok összecsúsztak.

Mindjárt rátérünk a hamis selfek kérdésére is, viszont, ha már behozta a valós és digitális tér összecsúszásának jelenségét, hadd kérdezzem meg, hogyan változtatja meg az idő és tér fogalmunkat az internet?

Egyszerre szűkíti és tágítja.

Maradva a párkapcsolatok példájánál, ez abban nyilvánul meg, hogy mindig érezheti azt egy társkereső, hogy fog jobbat találni. Képzeljük el, micsoda brutális kulturális változás az, hogy ötven éve egy kétezer fős faluban nagyjából az elejétől kezdve lehetett tudni, kihez fog az ember férjhez menni vagy kit fog majd feleségül venni. Volt egy nagyon szűk paletta, amiből választani lehetett. Idővel ez szép lassan elkezdett kinyílni, s mostanra tulajdonképpen az a kétezer fős faluban élő lány vagy fiú, a milliós randipiacról válogat. Ez tényleg kelt egy olyan illúziót, hogy mindig lesz másik, mindig van jobb.

És miként hat az online világ a memóriára, az emlékezésre?

Itt két területet is érdemes vizsgálni, hiszen mind a kettőre érvényes, hogy nagyon érdekes változások zajlanak. Az emlékezés, mint kulturális emlékezés, megemlékezés, vagy akár a halál feldolgozása szintén áthelyeződött az online térbe. Mára nagyon sok olyan felület van, ami kvázi megemlékezési, szertartási helyként funkcionál. Érdekes megfigyelnünk, hogy az ismert emberek halála után, a Facebook-oldalukból hogyan lesz szép lassan a megemlékezés helye. A memória pedig egy másik terület.

Merthogy mind a hosszabb távú, mind pedig a rövid távú memória funkcióját átvette a közösségi média és az okos készülékek – csomó mindent nem kell megjegyeznünk, emlékeztetőt állíthatunk be vagy épp emlékeket dob fel a Facebook.

Akkor a memóriánk ezek a területei szép lassan elhalnak majd?

Azt nem mondanám, hogy elhalnak, de az biztos, hogy felületesebbek vagyunk nagyon sok szempontból. Saját magamon tapasztalom, hogy tizenéves koromban, amikor még vezetékes telefonok voltak, fejből tudtam tíz-tizenöt telefonszámot. Most a sajátomra alig emlékszem időnként, nemhogy másokéra. Miért jegyezzem meg, hiszen benne van a telefonkönyvben. Ugyanígy nem tudok és nem is akarok e-mail címeket és egy csomó minden mást memorizálni, mert 0-24-ben van egy olyan eszköz nálam, ami bármikor ki tud segíteni. Nagyon érdekes az is, hogy miként írják át a digitális applikációk a tájékozódás lehetőségeit. Amikor elkezdtem vezetni a 2000-es évek legelején, meg kellett jegyeznem útvonalakat és memorizálnom kellett a város térképét: egy mentális térképet kellett kialakítanom. Most pedig praktikus alkalmazások pillanatok alatt elvisznek bárhova, nem kell gondolkodnom azon, merre menjek.

Akkor térjünk rá a hamis selfekre. Az, hogy az online térben úgynevezett hamis selfeket alakítunk ki magunkról, nem okoz egyfajta széttöredezett vagy skizoid állapotot az emberben?

De, és ez már nem is csak a közösségi médiával függ össze. Nem akarok nagyon messzire menni, de ez a skizoid állapot egyes szakértők szerint a posztmodern tömegmédiával együtt már megjelent. A reklámkultusz és a kereskedelmi csatornák megjelenésével ez már kódolva volt. De ha ténylegesen az egyén szintjén nézzük, akkor az elmúlt tíz év nagyon erősen ebbe az irányba hat, valóban.

és saját magukról leválasztani azt a képet, amit létrehoznak a digitális térben.

Ez abban érhető tetten, hogy elkezdik úgy tökéletesíteni azt a képet, hogy annak egy ponton túl már a valósághoz nem is feltétlenül van köze. És létrejön egy túlcsiszolt, tökéletessé fejlesztett digitális avatár. Elég csak megnézni az influenszer-kultúrát, ami pont erre épül. Mindig az élet szép oldalát akarja megmutatni. Zimány Linda Facebook-profilja például immár Zimány Linda avatárja, ahol mindig arról van szó, hogy ő folyamatosan tökéletesen néz ki, fantasztikus helyeken nyaral, elképesztő éttermekben vacsorázik, luxusautókból száll ki luxus ruhákban. Nem látod az árnyoldalát, ilyen értelemben pedig nem egy reális képet nyújt, hanem egy túlcsiszolt, túlidealizált világot. És ez mostanra nem csak az influenszerekre igaz, hanem az átlag, hétköznapi emberekre is. És ami talán még érdekes, hogy ez egyre fiatalabb korban történik, ami egyáltalán nem szerencsés tendencia.

Mit gondol arról a felvetésről, hogy a nárcisztikus emberek korát éljük?

A nárcisztikus kifejezés most iszonyatosan divatos. Egy-két éve elképesztően fölkapta a sajtó, és mára ott tartunk, hogy mindenki nárcisztikus, mindenkinek személyiségzavara van. Ez nyilván így nem igaz. Én azt mondanám, hogy a mai kortárs médiakultúrának vannak nárcisztikus jegyei. Például, amiről az imént beszéltünk az egy nárcisztikus jegy: hogy hihetetlen sok időt töltünk azzal, hogy a saját digitális képünket a tökélyre formáljuk. Nagyon sokat, túl sokat foglalkozunk magunkkal. A felhasználók egy jelentős része rengeteg időt tölt el azzal, hogy egy idealizált képet alakítson ki magáról, amivel egyébként a követőit vagy a társait akarja megtéveszteni. Én talán a nárcisztikusság helyett inkább az individualitást látom egy sokkal erősebb trendnek – mindennek az egyén a központja,

Arról a jelenségről mit gondol, hogy a lelki betegségek száma megszaporodott mostanában? Ennek a másik oldala: ez a generáció lájkokban és követésekben méri a szeretetet. Nem lehet, hogy végtére is ez inkább egy szeretetlen generáció?

Ugyan nem vagyok pszichológus, én a médiakutatás alapján tudok erre vonatkozó eredményeket hozni, de sokszor ez a két terület valamilyen szinten összecsúszik. Azt látjuk, hogy a közösségi média nagyon komoly pszichológiai problémákat tud okozni. Ez tény. Az egyik ilyen probléma a konkrét függés kialakulása. Azt szoktam tanácsolni, mindenki próbálja meg feltenni magának a kérdést, vajon a közösségi média használata belecsúszik-e a függés definíciójába. A definíció a következő: akkor beszélünk függésről, amikor az életfeladatainkat nem tudjuk rendesen ellátni és diszfunkciók jönnek létre. Tehát nem tudok dolgozni, nem tudom a házi feladataimat megcsinálni, nincsenek barátaim vagy kiüresednek a kapcsolataim, megszakadnak a családi kötelékeim.

Mit gondol, hogyan lehet kiszállni ebből a mókuskerékből?

A probléma felismerése az első lépés, tehát amit említettem: mindenki tegye fel magának ezt a kérdést, vagy ha szülőként, pedagógusként fiatalok között mozgunk, velük kapcsolatban is vizsgáljuk meg ezt, mert egy gyerek nem feltétlenül veszi észre, hogy függőjévé vált az online tartalmak fogyasztásának. A felnőtteknek elképesztően fontos szerep jut ebben. A második,

Amennyiben valóban komoly problémáról beszélünk például egy gyerek vonatkozásában, akkor nyilván nem lehet elvárás egy szülővel kapcsolatban, hogy mindezt egyedül oldja meg. Ma már országszerte lehet olyan egyesületeket, szervezeteket, intézményeket találni, amelyek tudnak segíteni, és megfelelő eszközt tudnak adni akár a fiatalok, akár a szülők kezébe arra vonatkozóan, hogy ezeket a problémákat kezeljék.

Hogy látja, mélyültek a generációs szakadékok? Valóban tömeges jelenség lett, hogy nagyszülő és unoka, vagy szülő és gyermek már szinte nem is érti egymást?

Én nem látok ekkora szakadékokat. Azt nyilván látom, hogy vannak különbségek, ugyanakkor mindenki ezerrel dolgozik azon, hogy ezeket ledolgozzuk. Vannak nagyon jó példák és olyan biztató folyamatok, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy ez a megértés és oda-vissza kommunikáció egyre jobban működjön. Többek között én is ezen dolgozom. Ha a kérdéskört csupán a médiahasználatra szűkítjük le, megfigyelhető, hogy bizonyos trendek ugyan a fiataloktól jönnek – hiszen a platformok nagy részét ők kezdik el elsőként használni –, de ezek a felhasználói gyakorlatok idővel szétfutnak az összes generációban. A legfrissebb kutatási adatok szerint például 60-as, 70-es korosztály masszívan ott van a Facebookon, egyre többen regisztrálnak az Instagramra, a középkorosztály egy része pedig már most ott van a TikTokon. Folyamatosan van egyfajta lekövetés, tehát nem pontosan arról van szó, hogy teljesen elszakadnának egymástól ezek a korcsoportok.

A témának talán egy mellékvágánya, de utolsó kérdésként hadd tegyem fel: mit gondol a trash jelenségéről, ami e generáció egyik legkeresettebb fogyasztási cikkévé lépett elő?

Magába a trash fogalomba, már eleve bele van kódolva egy nagyon komoly értékítélet. A trash, ha a média vonatkozásában beszélünk róla, akkor valamilyen kulturális hulladékot jelent.

Ez a nézőpont egy kultúrelitista megközelítés, aminek megvannak a hagyományai, s megvan a maga diskurzusrendszere. A fogyasztóknak egy nagyon nagy része, amikor a médiával foglalatoskodik, akkor nem értéket keres, hanem könnyed kikapcsolódást és szórakozást. És ha neki azt a néhány percnyi örömöt egy trash-tartalom adja meg, akkor ő arra nem úgy fog gondolni, mint kulturális hulladékra, hanem mint egy mókásan eltöltött három percre vagy fél órára. A fogyasztó oldaláról elemezni tehát ezt a kérdést, eléggé nehézkes. Másfelől, ha ebbe a hagyományos kultúrelitista nézőpontba helyezkedünk, akkor lehet olyan értékítéleteket megfogalmazni, hogy nem biztos, hogy jó, ha valaki a napi hatórás médiahasználatából öt óra ötvenöt percet ilyen „hulladék tartalmak” fogyasztásával tölt, hiszen a trash nem tartalmaz olyan hagyományos teljesítményt, ami a magas kultúrához, irodalomhoz, művészetekhez bármilyen szinten társítható lenne. Bevallom, én általában vitatkozni szoktam ezzel a nézőponttal, mert egy hibás megközelítésnek tartom. Arra gondolok ez alatt, hogy a fogyasztó szempontjából a kérdés ennek ellenére is csak annyi lesz: érdekli vagy nem érdekli?

Kép: Ficsor Márton és Brain Bar, nyitókép: Guld Ádám