Harci helikopterek – van vagy nincs jövőjük a hadviselésben?

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szekértő, hadtörténész

„A halálomról szóló hírek jelentősen eltúlzottak.” Mark Twain reagált így az egyik napilapban megjelent nekrológjára adott válaszában. Az orosz-ukrán háborúban újra megmutatkozik a hadművészet művészet jellege. Ugyanis a haditechnika folyamatos fejlődése során

És hogy ez a folyamatosan ide-oda hullámzó előny éppen hol tart, az előre szinte kiszámíthatatlan. 

A tudomány demokratizálódásának egy kevésbé előnyös mellékhatása, hogy még a szakértők is belefutnak olyan helyzetekbe, amikor a rendelkezésükre álló információk alapján olyan (határ)területeken is állást foglalnak, amely már egyértelműen kívül esik szakterületükön. Tudom, mert én magam is jártam már így. A szomszédban kirobbant háború nyomán megjelent nagyszámú foteltábornokról már nem is beszélve. Attila haverom a kézifegyver hobbiszakértőkről megalkotott sommás véleménye szerint „a csőszájfékbuzik úgyis mindent jobban tudnak”. Fentiek miatt a sajtóban megjelenő, sokszor túlzó hírek sajnos szinte azonnal átszivárognak a közvéleménybe, a valóságról alkotott kép jelentős torzulását eredményezve.

– doktrínák, fegyverrendszerek, sőt teljes harci eszköz kategóriák végleges elavulásáról. Pedig általában az igazság ott rejtőzik a hangzatos címek mögé rejtett elemzésekben, de néha mélyre kell ásni a valóság megismeréséhez.

Nézzük is meg, mi igaz a harci helikopterek temetéséről szóló hírek mögött!

A háborús évek többszörösére gyorsítják a (hadi)technikai fejlődést. Gondoljunk csak bele: 1939 és 1945 között eljutottunk a számtalan állam által használt kétfedelűektől a sugárhajtóműves repülőgépekig, a kísérleti eszközöktől a ballisztikus rakétákig. Ugyanígy hatványozottan érvényesül az evolúció is.

Elég csak az olyan vékony páncélzatú és gyenge fegyverzetű kisharckocsikra gondolni, mint az olasz CV-33 vagy a japán Type 94, amelyek 3-10 tonnás súlya és géppuskákból álló fegyverzete egyaránt elégtelennek bizonyult. 

Fentiek természetesen igazak a harci helikopterekre is. A vietnámi háború során megjelent harci eszköz kategória első képviselője az AH-1 Cobra, amely továbbfejlesztett változatát AH-1Z jelzéssel az amerikai tengerészgyalogság a mai napig üzemelteti. Az erre adott szovjet válasz a hazánk által is üzemeltetett Mi-24 – a Mihu – harci helikopterként szintén számos konfliktusban megállta a helyét. Fő feladatuk a szárazföldi csapatok harcának légitámogatása, leegyszerűsítve a légi tüzérség szerepének ellátása. A II. világháborús megfelelőik az angolul close air supportnak (CAS) nevezett feladatban a Ju-87 Stukák, illetve az IL-2 Sturmovikok voltak. 

Persze az új kategória kiváltotta az elhárításukra szánt fegyverek megjelenését is. Az évtizedek múlásával a vállról indítható légvédelmi rakéták, illetve az önjáró, radarvezérelt légvédelmi gépágyúk egyre nagyobb sikerrel szálltak szembe az eleinte csak kevésbé páncélozott légijárművekkel.

De nemcsak az eszközök, hanem a harceljárások is változtak. Például a szovjetek afganisztáni kudarcához jelentős mértékben hozzájáruló

A lenti völgyekben elhelyezkedő célpontokat támadó helikopterekre felülről kilőtt, infravörös vezérlésű rakéták vezérlésének kitűnő rálátása volt, így nagyobb arányban találták el célpontjaikat. 

Már akkor sokan a harci helikopterek haláláról beszéltek, azonban a nyolcvanas években megjelent, újabb generációs harci helikopterekre felszerelt aktív védelmi rendszerek ezen fenyegetések jelentős részére hatékony választ adtak. A filmekben rendszeresen látható, izzó infracsapdák, vagy a besugárzásjelző mára elengedhetetlen tartozékok. Az amerikai AH-64 Apache, vagy a végül nem rendszeresített RAH-66 Comanche, illetve a némileg később megjelent szovjet/orosz Mi-28 és Ka-50/52 a passzív védelem területén is nagymértékű előrelépést ért el. 

Ide tartoznak az úgynevezett redundáns, azaz megtöbbszörözött rendszerek. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a helikopter repülőképes és irányítható marad akkor is, ha bizonyos részeit találat éri, mert akár az irányítás, akár a meghajtás szerepét képes egy tartalék rendszer átvenni. Az új anyagok, mint a kevlár vagy a titán szintén jelentősen növelték a túlélőképességet. Az AH-64 esetében például a kezelők egy páncélozott kádban ülnek, amely akár a 23 milliméteres gépágyú lövedékeinek is ellenáll.

És itt álljunk is meg egy pillanatra. Ugyanis

A kifejezetten harci sérülések szem előtt tartásával tervezett légijárműveknél – ugyanúgy ahogy a hadihajók, a harckocsik esetében is – beszélhetünk megrongált, azaz további harci műveletekre alkalmatlanná tett, de javítható járművekről.

Ezt a kategóriát angolul mission killnek nevezik. Szemben a kiégett T-72/T-80 változatokkal a modern harci helikopterek úgy vannak kialakítva, hogy nagyjából épségben tudnak kényszerleszállást végrehajtani. Erre néhány találat után is képesek, s a moduláris felépítésnek köszönhetően javíthatóak maradnak. 

Erre utal a legtöbb Ka-52-esről szóló kép, ahol a futóművek tervezetten becsuklottak, ezzel is csökkentve a kényszerleszállás erejét. A felnyitott pilótafülke-ajtókon is látszik, hogy deformálódás nélkül nyíltak, így valószínűleg a pilóták is saját lábukon hagyták el a gépet. Amennyiben a gép a saját csapatok kezére kerül, javítás után újra bevethető. Ugyanezt támasztja alá egy 2005-ös, iraki eset, amikor az ellenállók egy úgynevezett légvédelmi csapdát (flak trap) készítettek elő az amerikai AH-64-eseknek. A légvédelmi géppuskák és gépágyúk által alaposan szétlőtt helikopterek vissza tudtak repülni a bázisra és egy nagyobb javítás után újra hadrafoghatóak voltak. Ez természetesen a kiégett vagy lezuhant, teljesen összetört gépekre nem vonatkozik. Nyilván a sajtónak és a propagandistáknak is egyszerűbb a valósnál sötétebb képet festeni, de ne üljünk fel a túlzásoknak!      

Visszatérve a modern harci helikopterekhez: a két szuperhatalmat hamarosan kisebb országok is követték, és megjelent az európai kooperációban készült Tiger/Tigre, az olasz majd török A109 Mangusta, a dél-afrikai Rooivalk vagy a kínai WZ-10 és Z-19. Közös bennük, hogy gépágyúkból, irányított és nem irányított rakétákból álló fegyverzetük segítségével a légitámogatáson túl az ellenséges páncélozott járművek, illetve bunkerek elleni harc mellett a szállító helikopterek kísérete is feladataik közé tartozik. 

A rendkívül alacsonyan, nagy sebességgel repülő légijárművek repülési profilja nehezen észlelhetővé teszi őket. A géppárokban támadó harci helikopterek közül az egyik általában a célpontok leküzdésével van elfoglalva, a kísérő pedig biztosítja. Nagyobb kötelékek esetén akár több pár is végezheti ezt a feladatot. A célpontok közül az elsőbbség mindig a légvédelmi eszközöké. Bár ezek az eljárások nyilván nem szüntetik meg a rajtaütések esélyét, a (sikeres) második támadás esélyét azonban jelentősen csökkentik.

Megsemmisíthetetlen jármű természetesen nincs. Ugyan a forgószárnyas repülési mód számos hátránnyal bír, mivel a helikopterek bizonyos részei egész egyszerűen nem páncélozhatóak, előnyei azonban még mindig jelentősen meghaladják hátrányait.

Nyilván jelentősen egyszerűbb és olcsóbb drónokkal végezni a felderítés bizonyos feladatait, azonban például a fegyveres felderítés területén

Összefoglalva a fentieket: korai még a helikoptereket, a harckocsik forgószárnyas rémeit temetni. 

Nyitókép: Konstantin Mihalchevskiy / Sputnik / AFP.