Ebbe a jövőbe szüljek én bele valakit?!

Harminckét éves vagyok. Harmonikus, boldog kapcsolatban élek a férjemmel lassan tíz éve. Saját tehermentes ház, két stabil megélhetés, három autó, saját ló. És mégsem merek gyereket vállalni ma, Magyarországon, a huszonegyedik században. Olvasónk, Panka vallomása. – Úgy igazán soha nem vágytam gyerekre. Nem babáztam, gyakorlatilag amióta az eszemet tudom, mindig az állatok, és a természet békéje vonzott. Nagyon sokáig úgy gondoltam a gyerekvállalásra, mint egy szükséges, kötelező körre, ami majd valamikor bele kell hogy férjen az életembe. Teljesen lehangolt, ha csak rágondoltam. Aztán huszonéves korom hajnalán rájöttem, hogy gyereket vállalni tulajdonképpen nem kötelező. Csodás felismerés volt, felért egy coming outtal.

Ettől aztán megmagyarázhatatlan, mély békesség töltött el, amely egészen harmincéves koromig kitartott. Közben időnként meghallgattam ettől-attól, hogy »majd meggondolod magad«, meg hogy »csak várd ki, amíg ketyegni kezd a biológiai órád«, vagy »szar lesz ám egyedül enni a vasárnapi húslevest«. Csak a szokásos, amit minden nő megkap előbb-utóbb, aki nem érzi úgy, hogy az életének legfőbb célja és értelme a »női princípium beteljesítése«. Engem legalább a családom békén hagy ezzel. Sőt. Azt mondják, ne akarjam magamra erőltetni csak mert a társadalom elvárja. Majd megjön az érzés, amikor megjön. Ha meg nem, hát kisnyúl. Vagy még egy ló. Csakhogy ez itt Magyarország. Minden fórumon azt üzeni a kormány, hogy csak akkor vagy teljes értékű ember nőként, ha szülsz. Meg egy gyerek nem is gyerek. És közben a kortársaim, meg már a nálam fiatalabbak is szülnek. Lassan mindenki. Én pedig billegek, de olyan szinten, mint még életemben soha. Két dolgot fogadtam meg anno ezzel kapcsolatban.

• 1) Nem szülök addig, amíg nem érzem azt, hogy annyira akarom, amennyire édesanyám akart engem.
• 2) Nem szülök Magyarországon.

A férjem részéről nem opció a külföld, én ezt elfogadtam, itthon maradtam, vagyis hazajöttem. Ő nem ám csak egy férj, ő a másik felem. Csak mondom. Még mielőtt. Vannak napok mostanában, amikor alapjaiban kérdőjelezem meg a saját létezésem célját és értelmét, miközben próbálom feldolgozni, hogy lehet, én sosem fogom azt érezni, amit anyu. Vagy még nem. De hogy most nem, az biztos.

És egyre kevésbé hiszem, hogy ez meg fog változni. Még így sem, hogy megvan a tökéletes társ, és »van miből, meg van hová«. Egyszerűen szétszakítanak ezek a gondolatok. Vajon hányan éreznek így, akik nem mernek beszélni róla? Rá kellett jönnöm, hogy nem olyan egyszerű dolog ám megélni, hogy nem akarsz gyereket. Ez egy olyan valami, aminek a lehetőségét akkor is el kell gyászolnod magadban, ha tudatosan mást választasz, és az a más lehet, hogy sokkal inkább neked való. Vagyis lehet, hogy eljátszol néha a gondolattal, mert persze én is el szoktam. Nézem a frissen családdá vált ismerőseimet, hogy kire mennyire hasonlít a babája, és olyankor elgondolkodom rajta, hogy mi lenne, ha nekünk is lenne. Elképzelem, milyen nevet adnánk neki, és hogy mennyire büszke lennék rá, ha az én csodálatos férjemet látnám benne. Szóval valami van bennem, nem igaz, hogy egyáltalán nem érzek semmit. Csak ezt az érzést (még) közel sem érzem elégnek ahhoz, hogy vállaljam érte azt a rengeteg áldozatot, ami vele jár. Magyarországon a nőknek iszonyú nagy árat kell fizetniük azért, hogy gyereket nevelhessenek.

És ezt nem lehet kicsit csinálni. Vagy csinálod, és akkor beleadsz mindent, felforgatod az életed és a párodét, vállalva, hogy simán rámehet a testi és/vagy lelki egészséged, és/vagy a házasságod az ezzel járó feszített, túlterhelt életformára, még akkor is, ha egy idő után úgy hozzászoksz, hogy azt hiszed, ez a normális – vagy lemondasz az egészről.

És ez a döntés az, amit meghozni borzasztó nehéz. Én egy nagyon érzékeny lelkű, introvertált ember vagyok, alkotói vénával, spirituális érdeklődéssel, átlagon felüli igénnyel a csendre és a nyugalomra magam körül. Képtelen vagyok becsapni önmagam, mert ha megpróbálom, rövid időn belül jelentkezik a következménye valamilyen formában a fizikai síkon (értsd: belebetegszem), ami egyszerre áldás és átok.

Megrémít a gondolat, hogy bedaráljon a gyerek–munka–háztartás mindörökkön örökké, majd egy idő után az idős szüleim gondozásának összes felelőssége – és ha beszorulok két ellátandó generáció közé, onnan aztán nincs visszaút. Szükségem van napi szinten több óra énidőre, hogy meglegyen a lelki békém.

Hiába mondják sokan, hogy micsoda ajándék egy gyerek, meg hogy ki ne hagyjam, hogy megváltozik a prioritás, és majd megjön a balansz, valahogy az árnyoldaláról kevesen mernek őszintén beszélni. Hogy igenis vannak, akik konkrétan megbánták, és visszacsinálnák, ha lenne rá lehetőség. Mi van, ha kiderül, hogy mégsem nekem való?

Mi van, ha nem fogom bírni lelkileg a nem alvást? Mi lesz, ha kiborulok, ha elveszítem önmagam? Mit fogok csinálni, ha bekerül a közoktatásba, ahol rajta keresztül a családunkat kényszerítik majd mindenféle értelmetlen baromságra? Mi lesz, ha terrorizálják a többiek? Ha állandó probléma lesz az anyagiak előteremtése? Mi van, ha egyszerűen nem tesz majd boldoggá ez az egész úgy, hogy közben képtelen vagyok kipihenni magam és időt szánni a valódi igényeimre, és emiatt úgy fogom érezni, hogy elbaltáztam az egész életem?

És amikor már a saját férjem mondja azt, hogy szerinte ez nem való nekem, én másra születtem, akkor tényleg kigyullad a piros lámpa. Szembe kell néznem vele, vállalnom kell, hogy ebben sem tudok olyan lenni, mint mindenki más. Másra vágyom. Megismerni sokkal jobban ezt a gyönyörű világot, amit éppen tönkreteszünk magunk körül, többek között azzal, hogy sokkal több ember eltartására kényszerítjük, mint amennyit elbír. Utazni. Megélni. Élni. Vele, akit szeretek.

Nem akarom, hogy bárki bármikor fontosabb legyen nekem nála. Szeretnék szabad lenni. Elérni egyszer az anyagi függetlenséget, hogy ne a mókuskereket tapossam, miközben elmegy mellettem az élet. Megérkezni egyszer arra a pontra még erősen és egészségesen, ahol azt mondhatom, hogy nem kell több. Nem kell jobb, nem kell újabb. Hanem innentől élvezni akarom. (Mondom ezt úgy, hogy szeretem a munkámat. Mi van azzal, akinek ez sem adatik meg?) Mert olyan gyönyörű ez az élet.

És vajon hányan látják ezt a mindennapi szünet nélküli rohanás közepette? És hány olyan van köztük, akik anélkül is látják, hogy válaszút elé állította volna őket egy borzasztó trauma, vagy egy rettegett halálos betegség? Én azt látom, hogy itthon talán sosem volt olyan nehéz minden fronton helytállni, mint ma, a többség mégis úgy kezeli a gyerekvállalást, mintha nem lenne más lehetőség. Pedig nem csak a fiataloknak nehéz az életkezdés, a lakhatás kérdése. Utána sem lesz könnyebb. Egy gyerek tisztességes felneveléséhez még átlagon felüli keresetből is kell kettő, és még úgy sincs garancia semmire.

Közben nyílik a társadalmi olló megállíthatatlanul, a két számjegyű infláció nyomán nyakunkon egy válság jövőre, és még örülhetünk, ha megússzuk ennyivel. És miközben pedig húzzuk az igát, kapaszkodunk az életszínvonalba, ott van a háztartás, az igény az együtt töltött időre, heti pár óra aranyozza be az egészet, hajtunk, hogy kész legyen, hogy szép legyen, aztán hajtunk, mert elromlott, ki kell cserélni, és persze sose lesz kész, miközben az igazán fontos dolgokból, azaz együtt töltött időből, a közösen megélt élményekből, az örökre megszerzett emlékekből többévnyi lemaradást lapátolunk össze. Közben a stressz akár észrevétlenül aknázza alá az egészségünket. Akár évtizedekig lehet élni vele, mert az emberi test és lélek nagyon erős – de nem bír el mindent. Egyszer bizony benyújtja a számlát. Mondanom sem kell, mi minden kibuggyanhat a bugyorból, amikor valamelyik utolsó cseppel végül megtelik… Hogy kinél mikor, az egyénfüggő, de hogy megtelik, az borítékolható. Ezért van ennyi válás, ennyi szorongó, depressziós, pánikbeteg, alkoholfüggő, kiégett ember, ezért van ennyi problémás gyerek, egyszerűen képtelenség mindenhol megfelelni. Nincs annyi órája a napnak, ami elég lenne mindenre, és az emberek ezt nem látják, de ha látják sem hiszik el, hanem beleugranak. Fejest, a közepébe. Szülnek akár egy albérletbe, pár hónapos kapcsolatba. Csinálják, mert »ez az élet, Babolcsai néni!«, csinálják, mert a szomszéd is csinálja, csinálják, mert nem látnak mást, és az összes kommunikációs csatornán keresztül az ömlik rájuk, hogy gyerek nélkül nem ér semmit az élet, meg hogy önző/karrierista dög minden egyes nő, aki nem szül. Nincs rá pénzed? Nem baj, segítünk! Vegyél fel még egy hitelt. Majd a gyereked megadja, ha te nem tudod.

És mi van akkor, ha én szeretnék legalább kilencven évig egészségesen élni? Tudjuk, mi kell ahhoz: elegendő, minőségi alvás, kiegyensúlyozott, egészséges táplálkozás, rendszeres sport, stresszmentes mindennapok, értékes emberi kapcsolatok, kellemes munkahelyi légkör, reális célok, minőségi énidő, értékes hobbik, elegendő pihenés.

Ezek közül hány teljesül egy átlagos magyar ember életében gyerek nélkül? Hát gyerekkel? Mi van akkor, ha én ezt választom ahelyett, hogy erőmön felül vállalok egy gyereket? Mi van akkor, ha szeretném biztosítani magamnak az időskori egészségügyi és szociális ellátást és, mondjuk, nem egy szutyok állami elfekvőre gondolok?

Mi van, ha inkább nem próbálnám ki, hogy a mi sziklaszilárd kapcsolatunk vajon benne lenne-e abban a kevésben, ami nem ér véget a gyerek kamaszkoráig bezárólag? Nem beszélve arról, hogy mennyire lenne etikus azzal a gyerekkel, ha megszülném, tudva, hogy még a saját életem végéig sem lesznek elegendők az erőforrások, legyen az élelmiszer, vagy nyersanyag – a klímahelyzet egy külön cikket érdemelne. Mert Földanya egyszer megrázza magát, és abba mi konkrétan belehalunk. Na most ebbe a jövőbe szüljek én bele valakit, aki ugyanolyan érzékeny lelkű lesz, mint én? Nézzem végig, ahogy a klímaszorongás beárnyékolja a gyerekkorát? Köszönöm, de kihagyom. A saját testi és lelki egészségem érdekében – meg az övében is. Bármit gondoljon rólam a társadalom. Ha évszakonként elutazom repülővel a világ legszebb tájaira élményeket gyűjteni, még mindig kevésbé terhelem vele a környezetet, mint ha létrehozok még egy embert, akinek valószínűleg háborúznia kell majd az ivóvízért, ha fiú lesz. Ha lány, azt meg el sem merem képzelni.

Vajon eljutunk-e valaha oda, hogy a tudatosan gyermeket nem vállaló nőket is egyenrangúként kezelik az édesanyákkal? Hogy a gyerekmentes életet vállalni nem lesz hasonlóan nehéz, mint a megszokottól eltérő szexuális irányultságot? Hogy nem kell sem szégyenkeznünk, sem pedig magyarázkodnunk, pláne nem kell rosszul éreznünk magunkat azért, mert mi nem akartunk beszállni ebbe a bizonytalan kimenetelű játszmába, helyette inkább gondoskodunk a saját időskori ellátásunkról, hogy az se a következő generáció problémája legyen? Hogy felismerjük, hogy minden egymást követő generációnak egyre nehezebb, és bizony vannak, akik ezt, ami most van, lelkileg és fizikailag nem feltétlenül bírják már, de ez nem hiányosság, hanem jelzés a fajtánk részéről, amit észre kellene venni. Hogy a társadalom számára értéket képvisel az is, aki a népességszám növelése helyett a szellemi/kreatív munkával, és önmaga megvalósításával teszi gazdagabbá ezt a gyönyörű világot. Vagy azzal, hogy testileg és lelkileg egészséges marad és tovább tud dolgozni. Harminckét éves vagyok. Mindig komolyabb embernek tartottam magam annál, mint hogy csak a mának éljek. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen nincs értelme másnak. Rájöttem – újra –, hogy igenis van választásom, és hogy nem kell beledögleni mindenáron a hétköznapokba. Hogy nem kötelező azt az utat járnom, amit a többség. Mert attól, hogy sokan járnak rajta, nem feltétlenül való mindenkinek.

Kép forrása: MTI/Mónus Márton