Bár egy agresszió áldozatául esett ország esetében az indulat teljesen érthető, azt nehéz megérteni, hogy miért nem a NATO által nyújtott biztonsági garanciákat hiányolták annyira. Ráadásul a követelt nehézfegyverzet rendszerbe állításának ideje fél évtől akár 12 hónapig is terjedhet. Ennyi idő ugyanis, amíg a kezelők, a karbantartók megtanulják az eszközök kezelését, és magas szintű használatát.
A fegyveres összecsapásoknál is nagyobb hatást váltott azonban ki a közvélemény terelése nyomán létrejött, példa nélküli oroszellenesség, amely kis híján egy Dosztojevszkijről szóló egyetemi kurzus lemondásának öncenzúrájában csúcsosodott ki. Nem kell és nem is szabad az orosz agressziót védeni, de az olyan túlzások, mint a Z betű betiltása számos európai országban, vagy az egyébként hiperérzékeny közösségi médiaplatformok nyílt támogatása a gyűlöletbeszéd mellett olyan időket idéznek, amelyekről azt hittük, már rég maguk mögött hagytunk.
Az előrenyomulás márciusi leállását másfél hónap átszervezés követte,
amely nyomán az orosz fegyveres erők számos korábban elfoglalt területet kiürítettek, miközben légi és rakétatámadásokkal folyamatosan pusztították az ukrán logisztikai rendszert. Május közepén azután a szívósan ellenálló szélsőjobboldali Azov ezred és egy elit tengerészgyalogos dandár maradéka kénytelen volt megadni magát Marjupolban, ezzel az első jelentős sikerét érte el az orosz támadó.
Nagyjából ezzel egy időben megindult az újjászervezett, és új főparancsnokkal is ellátott orosz szárazföldi támadás a Kelet-Ukrajnában összpontosuló, erős ukrán csoportosítás ellen. A lassan csordogáló nyugati nehézfegyverzet ellenére a sikeresen védekező ukrán fegyveres erők most először kerültek egyértelmű hátrányba, és két hétnyi harc után Luhanszk és Donyeck megyék szinte teljesen orosz kézre kerültek. Hogy meddig tart ki a támadás lendülete, azt nem lehet előre látni, de a konfliktus során most először jelentek meg látható törésvonalak az ukrán politikai és katonai vezetés között.