Aki megálmodta Izraelt – megjelent magyarul Herzl Tivadar naplója

Fontos forráskiadás jelent meg a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány gondozásában, mely régi adóssága volt a magyar történetírásnak:

print kiadásban válogatásban, online pedig teljes terjedelmében. Az eredeti német szöveg Mesés Péter és Betlen János fordításában jelent meg, a szerkesztő Baczoni Dorottya történész, lektorai pedig Schmidt Mária és Gerő András történészek voltak. Az értő szakgárda alapos munkát végzett a szöveggel, melyet 60 oldalas bevezető tanulmány nyit meg.

„Naplójának önfelfedő jellege vitán felül helyes képet ad a »legendás Herzlről…« Nem csak azt mutatja meg, mit tett, hanem hogy ki is volt ő igazán” – jegyezte fel az iratnak egy korai amerikai kutatója.

A szekuláris persze tapintatos kifejezés, hiszen a vallásra ellenségesen tekintett, egy helyütt egyenesen a zsidók megkeresztelkedésének, a „népek tengerében” való „elmerülésének” gondolatával játszott, ekkor még asszimilációs hevülettel. (Naplójának idézeteit itt saját fordításomban közlöm). Ennél talán könnyedebb példa, amikor naplója szerint Moritz Güdemann bécsi főrabbi jelenlétében minden gond nélkül karácsonyfát állított, a rabbit pedig következetesen „püspöknek” titulálta.  

Politikai cionizmusa egyáltalán nem a zsidó vallás tradíciójában gyökerezett, inkább az antiszemitizmus – és a liberalizmus minden társadalmi feszültséget feloldali nem képes mivolta – feletti csalódásban, és erre a most kiadott napló is rávilágít. Herzl minden újságírói eredménye ellenére színdarabíró szeretett volna lenni, és mivel darabjai nem érték el a kívánt sikert, ráadásul magánélete is válságba került, az érzékeny és depresszióra hajlamos ember számára talán adta magát a politikai álmok – akkor még talán inkább lázálmok – kergetése. Bár egyesek a Dreyfus-ügyet nevezik meg, mint a nagy változás okát, Slomó Avineri izraeli történész szerint

Politikai (cionista) naplójának legeslegelső bejegyzésében Herzl inkább „boldogtalanságára”, „személyes fájdalmaira” vezette vissza a „zsidókérdéssel” való foglalkozását. Ez nagyon őszinte volt, hiszen bevallotta, hogy egyéni asszimilációs sikertelenségét vetítette ki a társadalomra – noha nyilván nem kell vitatkozni azzal, hogy utólag, 1944 és 1948 (a holokauszt és Izrael kikiáltása) tudatában Herzlnek objektíve igaza volt. Herzl franciaországi tapasztalataira is utal naplójában, mint írta, Párizsban került „szabadabb” kapcsolatba az antiszemitizmussal. Egyik ottani ismerőse, Alphonse Daudet francia antiszemita egyenesen felvetette, hogy regény formájában kéne Herzlnek leírnia gondolatait a zsidókérdésről. (S Daudet maga nem volt éppen filoszemita). Amos Kiewe kutató Herzl nagy könyvének, a Zsidó államnak írása mögötti motivációk „egyik kulcsának” tartotta ezt.  

A több napos elszigetelt írás – melynek során Herzl talán ironikus módon Wagner Tannhäuser c. darabját hallgatta – eredményének előszavát Herzl így kezdi 1896-os kötetében: „Ez nem szeretetreméltó utópia… Ezzel szemben az előttünk fekvő tervezet a valóságban létező hajtóerő alkalmazásán alapszik. Az építendő gép fogait és kerekeit gyengeségem tudatában csak megjelölöm, bízva abban, hogy a kivitelhez nálam jobb mechanikusok fognak akadni. A hajtóerőn múlik a dolog. És mi ez az erő? A zsidónyomor.”

Majd a bevezetőben: „Nem akarok ebben az írásomban a zsidók védelmével foglalkozni.”  

és ahogy naplójában kifejtette, éppen ezért nem akart „küzdeni” az antiszemitizmus ellen, mert „érvekkel” semmire sem megy az ember. 

A zsidókérdés létezését Herzl érdekes módon alapvető tényként kezelte: „A zsidókérdés létezik. Ostobaság volna ezt tagadni. A zsidókérdés mindenütt megvan, ahol zsidók nagyobb számban élnek. Ahol nincs, oda magukkal hurcolják a bevándorló zsidók… megjelenésünk által azután jelentkezik az üldözés. Ez igaz, igaznak kell maradnia mindenütt, még a magasan fejlett országokban is - példa rá Franciaország - amíg a zsidókérdés politikailag megoldva nincs.”

Ez könyvében írta, de naplójában csak annyit jegyzett fel, hogy „az antiszemitáknak igazuk van – ha ezt meghagyjuk nekik (mi zsidók – a szerk.), akkor mi is boldogak lehetünk. Be fog bizonyosodni, hogy igazuk van (ti. az antiszemitáknak – a szerk.)”. Ezt nyilván nem úgy kell érteni, hogy Herzl kiállt a pogromok mellett, ám

az asszimilációt pedig a századfordulós liberalizmus egyik fő ékköveként, akkor Herzl liberalizmus-kritikája értelemszerűen bizonyos közös alapvetéseket feltételez az antiszemitákkal – még akkor is, ha a „diagnózist” követően (Cháim Weizmann szavaival) a javasolt „terápia” már teljesen eltért. 

Csoda viszont, hogy a korabeli liberális zsidó közélet ellenségesen fogadta Herzlt? Miközben a francia zsidók franciának, a magyar zsidók magyarnak kezdték vallani magukat, Herzl kijelentette: „nép vagyunk, egy nép”. Tudatában ennek, feltette a kérdést: „Nem fogják azt mondani, hogy az antiszemitáknak szolgáltatok fegyvereket? Miért? Mert az igazságot elismerem? Mert nem állítom, hogy csupa kitűnő ember van közöttünk?”. Herzl előre kívánt reagálni a vádakra, tisztázva, hogy egymaga nem képes „megakasztani” az asszimiláció folyamatát, és

„Egész ágak elhalhatnak, lehullhatnak a zsidóság fájáról, a fa azonban él" – így Herzl.

A magyar-zsidó reakció, tekintve a hazai zsidóság hazafias lelkületét, borítékolható volt. A liberális zsidó lap, az Egyenlőség szerkesztője, Szabolcsi Miksa címoldalas cikkben reagált a műre Nem kérünk az új hazából címmel. Írása elején kiemelte, hogy ilyen „boldogtalan emlékezetű” képtelen ötletek legutóbb a „szerencsétlen [tiszaeszlári] pör” során kerültek elő – Ónody és Istóczy szájából -, azonban, mint írta, „hála a magyar nemzet józanságának, hamar véget ért" az az időszak. Így folytatta: „Az antiszemitizmus a köd, mely nemcsak híveit vakítja meg, de megfosztja józanságától azoknak egy részét is, kik ellen irányul. Ez a köd szülte a zsidó nemzetiséget hirdető cionizmust… és szülte a zsidó állam megalakulásáról szóló legújabb könyvet is. Ha elmúlik a köd… a szerző maga is nevetni fog fantáziája merészségén."

A cionizmusra adott válasz a liberális zsidók körében „előre látható volt,” írja Yakov Rabkin kanadai történész. „A nyugati zsidók könnyedén megértették, milyen mértékben játszanak a cionizmus eszméi legrosszabb ellenségeik, az antiszemiták kezére. A német, francia, osztrák és angol rabbik – azokból az államokból, ahol a zsidók teljes polgárjogokat élvezhettek – lényegében egyöntetűen elítélték a cionizmust.” Hogy végül nem nekik lett igazuk – ez igazán nem róható fel nekik.

így a mai magyar gondolkodásnak feladata megismerni, idézeteinek a diskurzusunkban helye van. Az új magyar naplókiadás fontos munka, melynek érdemes minden érdeklődő olvasó polcán helyet kapnia.

Fotó: Wikimedia Commons

Válogatott szakirodalom:

Avineri, Shlomo: Herzl cionizmusa, Múlt és Jövő, 2010/1.

Halász Zoltán: Herzl (Budapest: Magyar Világ Kiadó, 1995).

Herzl Tivadar: A zsidó-állam. A zsidó-kérdés modern megoldásának kísérlete (Budapest: Jövőnk, 1919).

Kiewe, Amos: Theodore Herzl's The Jewish State: Prophetic Rhetoric in the Service of Political Objectives, Journal of Communication and Religion, XXVI. köt., 2. sz.

Novák Attila: Theodor Herzl (Budapest: Vince, 2002)

Rabkin, Yakov M.: A Threat From Within. A Century of Jewish Opposition to Zionism (New York: Zed Books, 2006).