Kásler Miklós úgy fogalmazott: példaképeket kell választani az életben és a nyomdokaikban kell járni, ápolva a hagyatékukat. Kijelentette: a kitüntetéseknek mögöttes tartalmuk van, amit ha kultúrtörténetileg kell értelmezni, akkor vissza kell nyúlni az ókori filozófiáig, a sztoáig. „Eszerint az embernek azzal kell foglalkoznia, aminek van értelme, és azzal nem, ami nem tartozik rá és nincs hozzá semmi köze” – mondta.
Jelezte, a díjazottak azzal foglalkoztak, amit érdemben voltak képesek művelni, és ez jelenik meg a klasszikus magyar orvoslás két óriásának élettörténetében: Semmelweis Ignácéban és Battyhány-Strattmann Lászlóéban.
Semmelweis Ignácról azt mondta: a legmagasabb tudományos igényességgel, rendkívüli megfigyelőképességgel, szorgalommal, valamint egy új módszer, a statisztika alkalmazásával olyan felfedezést tett, ami valóban emberek életének millióit mentette meg. Hangsúlyozta: Semmelweis megvívta a maga harcát abban a szellemiségben, ami a keresztényi gyógyítás alapelve.
Ez az élet mindenek feletti tiszteletét, együttérzést, a segítségnyújtásra való képességet jelenti
– fűzte hozzá a miniszter, megjegyezve, Semmelweis kitartott a tanításai mellett még a saját egészségének feláldozása árán is.