Pofonok völgye

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

Csattan a pofon a kamaszarcon. Egyszer, többször, sokszor. Nem mindig amolyan „büdös nagy pofon”, néha csak emlékeztető, bájosan-pestiesen: csicskalángos. Csak hogy tudd, hol a helyed. A kivégzés a kemény diktatúra kommunikációs eszköze, a pofon a puháé. Szimbólum, melynek ereje nem a befektetett kilogrammban vagy kilométer per órában lakozik, mert lényege az egyoldalúság: a pofon visszaadhatatlan. A besúgó című sorozat főhőse, Geri (Váradi Gergely), zömmel ilyen pofonokban részesül, hiszen a hierarchia csúcsán a párt áll, vagyis ökle, a „háromperhárom” zsíros bajszú képviselője, Kiss Imre (Thuróczy Szabolcs játssza zseniálisan), aki jól beszéli ezt a pofonnyelvet, és igen kommunikatív alkat. De vannak kisebb, elviekben visszaadható pofonok is: a tóparti vagány sráctól, vagy a kollégiumi ellenzéki gyűléseket szervező fenegyerek jobbkezétől, Barnától (Lengyel Benjámin), ám taktikai okokból itt sem lenne szerencsés.

Ugyanis a rendszer, mint a filmbéli Lukács tanár úr (Hajdu Szabolcs) kifejti, „ott van tízmillió ember reflexeiben”, meg a fontoskodó KISZ-titkárban (Jéger Zsombor), a beszervezett íróban, Józsefben (Mácsai Pál – mintha rá írták volna a szerepet), a disszidensek emlékezetében. De mindezt a rendszer nem bízza a véletlenre: kiválaszt a tízmillióból pár tízezer pofonosztót, s velük beszervez további tízezreket, hogy jelentsenek az előbbi milliókról. „Csak amit a szüleidnek is elmondanál” – biztatja a megszeppent Gerit Imre elvtárs, miután kezébe nyomja a megfigyelendő ellenzéki diákvezér, Geri volt osztálytársa, Száva Zsolt (Patkós Márton) fényképét – Gerit a rendszer aljasságára jellemző módon beteg öccsének államilag kiutalt gyógyszerével zsarolják. Munkába áll, őrlődve félelem, féltés, önundor, a Száva iránti szimpátia, Száva barátnője, az író lánya (Szász Júlia) iránti plátói érzelmek között, titka magányával a pesti társas forgatagban. A besúgónak nem rójuk fel, hogy lényegében a Moszkva térből csináltak egy kis Köbli Norbert-es titkosszolgálati főszállal sorozatot – nem baj az. Megbocsátjuk, hogy a karakterek alig vannak árnyalva; noha Szávával mertek kicsit kísérletezni, a többiek sokszor megrekedtek félkarikatúra-szinten, főleg az idegesítő külkeres-seftes kádergyerek (Varga Ádám) figurája, némi hollywoodi importszószba mártva. Bántóan sok a direkt kikacsintás (nahát, 1985-ben nem tudják, mi az a ketchup meg a gírosz), az apró hibák (például Magyarország ekkor még 11 milliós), s a történetszövés sem túl bonyolult, de ez is elnézhető, hiszen induló sorozat, bemutatkozó részek satöbbi.

Ezt a sorozatot ugyanis elragadó hangulata és mindannyiunk egykori érintettsége – az erre hajlamos monomániásoknál persze a mai berendezkedésre való asszociáció kényszer­betegsége – viszi el a hátán. Meg azért tény, jólesik, amikor a KISZ-titkárnak azt mondja Száva, hogy „te meg húzz a picsába”, ahogy mi ma azt hisszük, hogy tettük volna a szüleink helyében. Mintegy utólag visszaadott pofon, tőlünk, akik sokan meg sem születtek ekkor. Csak a traumáink.