Katolikus vagyok, nem protestáns. Azt hiszem, ebből az identitásból fakad, hogy az egyházat belülről szeretnénk megújítani. Az egyházzal együtt vallom, hogy az egyház szent, és azt is, hogy állandó megújításra szorul.
Egyáltalán nem gondolom, hogy a magyarországi katolikus egyház különösebben jó állapotban lenne, sőt.
Nem lábalt ki abból a kádári konszolidáció hozta kollektív korrumpálódásból, amelytől már annak idején sem tudott mentes maradni. Az viszont meggyőződésem, hogy akár Avilai Nagy Szent Teréz, akár Edith Stein, vagy éppen Salkaházi Sára idejéhez képest sokkal jobb állapotban van az egyház. Ha ők akkor tudtak nagyot alkotni szerzetesként, akkor ez mindannyiunk számára járható út.
Úgy képzelem, hogy ha valakinek szerzetesi hivatása van, akkor rendkívül komoly teherként, sőt, olykor talán feleslegesen vállalt – mert a lényétől döntően idegen – kötöttségként élheti meg a lázas közéleti tevés-vevést, az állandó szerepléseket, a versenyt... Ön hogy áll ezzel? Mennyire fontos és „otthonos" önnek a közéleti aktivitás?
Pontosan azért nem gondolkodtam eddig ebben a hivatásban komolyabban, mert a pártpolitizálástól sem mentes közéleti léttel nem összeegyeztethető. Illúzió azonban azt gondolni, hogy egy szerzetes ne lehetne közéleti szereplő is. Ugyanakkor – sajnos – komoly támadásokat kell elszenvednie annak a személynek, és talán a közösségének is, aki hivatásából és hitéből fakadóan a hatalom számára is tükröt szeretne tartani. Avilai Nagy Szent Teréz halhatatlan munkáját, A belső várkastélyt sem csak saját közösségének írta. Továbbá Salkaházi Sárát vagy Slachta Margitot sem lehet azzal vádolni, hogy a négy fal között maradtak volna. Nem tagadom azt sem, hogy