Rock and roll érzés erdélyi bárónak lenni – Bánffy Farkas a Mandinernek

Kik a régi, neves fő- és köznemesi családok mai leszármazottai, azok, akik ma is sokat tesznek a családi örökségük és szellemiségük fennmaradása, s a közösség, a közjó érdekében? A név kötelez címmel portrésorozatot indít a Mandiner, ezúttal Bánffy Farkast bemutatva.

***

Milyen érzés erdélyi bárónak lenni a XXI. században?

Egész egyszerűen rock and roll.

Meddig vezethető vissza a családfa?

A honfoglalás koráig: a legkorábbi írásos emlékeink a tizenegyedik századból valók, az előttről pedig legendák őrzik családunk történetét. A losonczi Bánffy családot a Tonuzoba besenyő vezértől származtatjuk, akik a magyarokkal együtt jöttek a Kárpát-medencébe. Az őseink vezérét a magyarok elfogták, feleségével együtt élve eltemették a lovon, két fiukat pedig felnevelték. A család a kiskirályok idején erősödött meg. Volt olyan felmenőnk is, aki Mátyás király ellen szervezett lázadást, de később egy miniszterelnököt és több minisztert is adtunk az országnak. Ezer év alatt mindenféle ember volt a családban. A leghíresebb ág a bonchidai – Bánffy Miklós miatt –, ám ők sajnálatos módon kihaltak, ugyanis csak női leszármazottjaik vannak.

Azt gondolom, hogy ez valamilyen szinten a vérünkké vált: biztos van ebben genetika és szocializáció.

Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára, tudatosították a szülei Önben és hat testvérében a nemesi származást?

Nem. De azt már láttuk gyerekként is, hogy ha valakinek kérdése volt a faluban, mindig a családunkat keresték fel. Még akkor is, amikor a nagyszüleimet nincstelenségbe taszította a kommunista rendszer. A faluban mindenkinek volt valamije, a nagyszüleimnek meg semmije, mégis hozzájuk mentek tanácsot kérni ügyes-bajos dolgaikkal, tudták, azért a tudás ott van. És a megfelelő döntés meghozatalának képesség, vagy ha úgy tetszik, mersze. Ez az a képesség, ami engem is a legtöbbet segít az életben:

Azt hiszem ez az a közös vonás, ami sok arisztokrata származású barátom sajátja. Persze nem azt mondom, hogy mindegyiké, és azt sem, hogy nincsenek nem nemesi származású barátaim, akikben ez szintén megvan. De a döntéshozatal képessége lehet egy közös vonás bennünk.

Miben nyilvánult meg ez a döntéshozatali képesség?

Mindenben és nap mint nap. Fantasztikus az időmenedzsment szempontjából, hiszem nem kell időt tölteni az újabb és újabb információk begyűjtésével. Hányan vannak, akik halogatják a döntéseket? Kedvenc rokonom, Ugron Zsolna szokta mondani, hogy

Vannak, akikre egy-egy családi tárgy van nagy hatással, rám a családomtól kapott értékrend, és az, hogy azt láttam a szüleimtől-nagyszüleimtől, hogy dönteni kell, nincs vacakolás. Dönteni kell, és vállalni érte a felelősséget.

Tizenöt éve sem vacakolt sokat, fogta magát, és visszament Erdélybe, hogy visszaszerezze a család földjeit. Mire gondolt, amikor belevágott?

Volt egyfajta rózsaszín köd előttem. Nevezhetjük naivitásnak is. Naiv voltam a román demokráciával kapcsolatban, de még Erdéllyel kapcsolatban is. Azt gondoltam, hogy a törvényeket mind betartjuk. Határozott elképzelésem volt, és ez természetesen azóta sem változott, hogy jogunk van a család összes földterületéhez. A román állam vissza is ad mindenféléket, de csak addig, amíg ezek értéke nem haladja meg a számokra is értelmezhető összeget. Ötven-száz hektárokat vissza lehet szerezni, maximum a helyi kiskirályok és a polgármesterek szemét csípi, a román állam ingerküszöbét nem üti át. Jelenleg nyolcszáz hektáron dolgozunk, de a családnak harmincötezer hektár erdeje volt, ami nagyon komoly vagyon. Ezzel nemcsak megyében, de országosan is komoly gazdasági tényezővé válnánk.

Ha jönne egy osztrák és az Osztrák-Magyar Monarchia idején való jogviszonyokra hivatkozva kérné a fél Bakonyt, mi sem adnánk vissza, akkor sem, ha igaza lenne, kitalálnánk a módját, miért nem adjuk. Ezt csinálják a románok is. A román bíróság arra hivatkozik, hogy nagyapánkat, Bánffy Dánielt egy 1952-es Sztálin-féle koncepciós perben háborús bűnössé nyilvánították – holott korábban még a román nemzetiségi tanúk is azt állították, hogy ártatlan. Háborús bűnös lett akkor azért, amiért manapság a világ minden táján becsületrendet osztanak. Hogy az amúgy elég oroszellenes Romániában pont erre hivatkoznak, az több, mint érdekes. De hát ismerjük a román diplomáciát, már Trianonban is kiválóan működött. Ma is kiválóan működik. Az ügy kapcsán a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordultunk, ahonnan szintén egy román bírótól kaptunk választ, s ez elég furcsa… De, mint tudjuk, Románia a lehetetlen korlátok és a korlátlan lehetőségek hazája. Nem lenne Románia, ha nem lehetne újabb pert indítani. Újra fel is vesszük a harcot.

A Bánffyak fugadi kastélya, fotó: Bánffy Farkas

Mi a következő lépés?

Megpróbáljuk semmisé nyilvánítani a nagyapánk háborús bűnösségét kimondó pert. Február elején kezdődött az eljárás a román legfelső bíróságon, nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan alakul. Politikailag nem engedhetik meg, hogy ne legyen háborús bűnös, mert akkor vissza kell adni a területeket. Jogilag viszont nem tehetik meg, hogy ne semmisítsék meg az ítéletet.

Nem bánta meg, hogy visszaköltözött Erdélybe?

Egyáltalán nem.

több bennük a természetesség és kevesebb a színjáték és a hazugság. Ezt pedig én végtelenül élvezem. Olyan típus vagyok, aki kimondja azt, amit egy társaságban mindenki gondol, csak nem vállalja fel.

Hogyan fogadták?

A magyar közösség szeretettel, a románok nem értették, mit akarok. Amikor megértették, akkor próbáltak kicsit harcolni, van, aki a mai napig küzd. Vannak olyanok is, aki ezt esztelenül teszik. Az, hogy ez nekem hogyan esik, másodlagos kérdés. Volt egy lehetőségem, megragadtam, megyünk előre a tengeren. Néha van vihar. Túléljük. Nem várhatjuk, hogy a Jóisten minden pillanatban jöjjön vihart csitítani. Vannak nagyon jó román barátaim is. Borzasztó sokat segített a családom, a Jóisten, az elmúlt tizenkét év magyar politikai környezete, ami komoly szintű oktatási, kulturális, gazdasági hátteret teremtett Erdélyben. A nemzetpolitikai irányvonallal is egyetértek, szinte hibamentesnek mondanám. Sokat segítettek nekem, de azt hiszem, én is nekik. Tudom, hogy működnek a dolgok a román és a magyar oldalon.

Azt gondolom, hogy számos szép dologban tudtam részt venni mind az oktatás, a régészet, és a műemlékvédelem területén. Ezek a projektek nagyon feldobtak engem, és vittek előre az úton. A mai napig. 

Bőven akad feladata a Magyarlapádi Szórványkollégiumban is, ahol ingyenes szállást, étkezést, pedagógusi felügyeletet és délutáni programokat biztosítanak a diákoknak. Milyen szerepet vállal itt?

Nyolc évvel ezelőtt indítottuk el a kollégiumot. Az volt a célunk, hogy megoldjuk az egyházi ingatlanok rehabilitációját, valamint a helyi iskolákban lévő gyermekhiányt, illetve, hogy a környező román falvakban élő magyar gyerekeknek magyar oktatást biztosítsunk. Hivatalos szerepem nincs az intézményben, nem vagyok pedagógus, így szakmailag nem tudok segíteni, maximum ötletekkel. Az intézményt főleg felajánlásokból tartják fenn, az én feladatom a gazdasági oldal biztosítása, szponzorok keresése. Ebben tudok a legtöbbet segíteni. 

Említette a kultúra és a gazdaság szerepét, mi a helyzet az egyházi vonallal?

Nem leszek pap (nevet). Viccet félretéve: ahhoz, hogy kisebbségi létben hosszú távon fennmaradjunk, meg kell vetni a kérdésében említett három lábat. A kultúrát pedig nem lehet elkülöníteni az egyháztól. Vegyük észre, hogy a kultúránk része az összes keresztény egyházi ünnep. Nagyon komoly veszteség éri a karácsonyt, ha elkezdjük vallás nélkül ünnepelni. Nincsen szülő, aki december 6-án ne örvendeztetné meg a gyermekét, ám sajnos egyre több szülő nem tudja, hogy ilyenkor szent Miklósra emlékezünk. Ha az ünnepeknek nem felejtenénk el a vállalási vonalát, sokkal ünnepélyesebben tudnánk megülni. Sem többségben, sem kisebbségben

Vegyük észre, valljuk be végre, hogy Európa kultúrája keresztény kultúra. Az iszlám világban valamiért senki nem akarja letagadni az iszlám kultúrát, sőt kíváncsiak vagyunk rá. Itthon meg ki akarjuk dobni az ablakon a keresztény kultúrát. Nem kéne. kisebbségben főleg nem.

Ha már kisebbségek: nyakunkon a genderkérdés. Mi a véleménye erről?

Van egy történelmileg számon tartott családom, konzervatív felfogással. Hat év nevelést kaptam egyházi gimnáziumokban, konzervatív Erdélyben élek. Úgy érzem, hogy a genderkérdés hivatalok által gerjesztett, mondvacsinált probléma. Ezek a kérdések csak most lettek problémák. Az ókori görögöknél és a rómaiaknál is éltek homoszexuálisok, mégis nyugodtan kezelték ezt. Nem is jártak tüntetni. Nekem is vannak meleg ismerőseim, de ők nem járnak pride-ra. Sőt nem is szeretik, azt mondják, ez arra van, hogy csinálják a fesztivált.

Magyar-román összefogással tárják fel II. András, egyik legjelentősebb Árpád-házi királyunk sírját az egykori egresi monostorral együtt Erdélyben. Nemcsak benne van a projektben, de úgy tudjuk, Ön vásárolta meg a területet.

A 21. századig ismeretlen volt II. András nyughelye. A régészek csak azt tudták, hogy a mai Románia területén, a magyar határtól mindössze három kilométerre lévő Egres községben temették el, de azt nem, hogy pontosan hová, erre 2016-ban jöttek rá. II. András a magyar történelem nagyon komoly szereplője, az Aranybullát az első magyar alkotmánynak is nevezhetjük. Volt egy napom eldönteni, hogy megveszem-e a területet. Megvettem. Jelenleg is zajlanak az ásatások, ha minden igaz, egy hónapon belül egy kis kiállításra is tudjuk majd várni az embereket. Végtelenül sokáig tartanak az ásatások, mi laikusok azt mondjuk, nem igaz, hogy nem lehet már kiásni, a régészek meg azt mondják, hogy ne siettessük őket. Dolgozunk. Pont idén lesz nyolcszáz éves az Aranybulla. Szeretnénk a temetkezési helyet átadni a magyar államnak, bármennyire is vicces, hogy az ember kertjében van, mégis az állam kezében lesz a legjobb helyen. Az Árpád-ház programmal dolgozunk együtt, reméljük, hogy a jövőben is találunk forrást, és folytatódhatnak az ásatások. Közben film is készül II. Andrásról. Nagyon szép történet. Ha ez a történelmi emlékhely sikeresen megmenekül,

Máshol is.

Jól tudom, hogy boszorkányt is találtak az ásatás során?

Minket laikusokat az érdekel, hogy hol van a kolostor fala, és hol van II. András. Esetleg értjük a szentély vagy az oltár kifejezéseket, de azt nem, hogy mit izgulnak annyira a régészek azon a négyszáz csontvázon, ami ott van eltemetve. És egyébként is, miért nem lehet már előkaparni egy kis ládikót egy maréknyi arannyal, vagy valami érdekeset. Ők meg attól boldogok, ha találnak egy szövetfoszlányt, vagy egy darab vaskarikát. Minket ez nem hoz lázba, a boszorkányok annál inkább. Kettőt is sikerült találni. A boszorkányokat nagyon sok vassal temették el, hogy az lehúzza őket a mélybe, és ne tudjanak kísérteni. Volt, hogy hason fekve hantolták el őket, hogy a száján keresztül távozó lelke a mélybe szálljon. Ilyenkor a kezét is hátrakötötték. Számunkra ezek az érdekes találatok. Mindenesetre azt gondoljuk, ebben a kolostorban megtaláltuk II. András sírját. Reméljük, hogy majd DNS-vizsgálatnak vethetjük alá.

Azt mondta, volt egy napja eldönteni, hogy megvegye-e a területet. Hogy nézett ki ez pontosan?

Nagyon sokszor előfordul Erdélyben, hogy ha az emberek valamit csinálni szeretnének, de az nem hétköznapi történet, és nem tudják, hogyan oldják meg, előbb-utóbb nálam kötnek ki. Azt mondják, vannak innovatív ötleteim arra vonatkozólag, hogyan oldjunk meg valamit Romániában. Leginkább sehogy. (Nevet.) 

Érzésből döntöttem így.

Van, akit megkérdez ilyenkor?

Mázlista vagyok, mert heten vagyunk testvérek. Szoktam mondani, hogy nálunk egy szűk családi esküvő, ha a barátok nem jöhetnek és a másik árva, kétszáz főnél kezdődik. Ennek pedig nagyon sokat köszönhetek, hiszen amikor különböző innovatív ötletekre szükségem van Erdélyben, egyszerre tudok kétszáz emberrel elgondolkodni. Igazi aktív közösségként tudjuk egymást segíteni.  

Több díjjal is elismerték már.

A néptáncoktatók, a zenészek, a pedagógusok voltak jók, én csak tudtam velük dolgozni, és megcsinálták, amit kértem. Nagyon jóleső, amikor az embert elismerik a szűk hazájában, de minden ilyen kitüntetés egy feladat is egyben, húzni kell tovább a nemzet szekerét.

akik nevükből akarnak megélni, de kezükhöz bármilyen eredmény nem fűződik. Olykor amiatt házasodnak be, hogy hordhassanak neveket címeket. Remélem a társadalom és a média mihamarabb felismeri, hogy kik az ingyenélők, s azokat nem tünteti ki, s nem emeli pulpitusra. Ideje volna itt is rendet rakni!

Apropó, néptánc. Ma is ropja?

Ma már ritkábban, ellustultam. Sokkal jobban esik nézni, ahogy más táncol, vagy zenél, de néha azért előfordul. Csak zenész ne álljon mellém, mert énekelni fogok, annak meg többen nem fognak örülni. A néptánc egyébként komoly identitásmegőrző kulturális tényező, a magyar közösségek sokkal jobban őrzik, vagy tanulják vissza a hagyományaikat, mint a románok. Ez egyébként örök csodálatot ébreszt a románokban a magyar közösségek iránt. Ami nem is csoda, hiszen még egy olyan mozgalom, ami olyan szinten őrzi és kutatta a kultúráját, mint a táncházmozgalom, nem tudom, van-e még. De azt hiszem, sehol. Végtelenül büszkék kell, hogy legyünk rá.

Képek: Ficsor Márton/Mandiner

***

A név kötelez portrésorozatunk:

A kommunizmus sem tudta megtörni családunk hazaszeretetét – Széchenyi Tímea a Mandinernek