Ez bizony nem polgári engedetlenség – a Trefort igazgatója a Mandinernek a tanársztrájkról

A „polgári engedetlenség” elérte az ELTE gyakorlóiskolát is. Mi történik a Trefortban?

Abban a naiv hitben ültem le a szervezőbizottságunkkal egyeztetni múlt csütörtökön, hogy a megfelelő információk megadásával jobb belátásra lehet bírni a kollégákat. Azonban két óra tárgyalás után úgy álltunk fel az asztaltól, hogy nem találtak megértésre az érveink. Másnap kiderült, hogy a kollégák az iskola érdekeire nézve meglehetősen érzéketlenül olyan hétre szervezték megmozdulást, amikor a testület jelentős része egy komoly szakmai programot valósít meg éjjel-nappali munkával a diákok számára. Ráadásul a napot is rosszul választották meg, s kérésünk ellenére ragaszkodtak hozzá – talán azt gondolták, hogy jobban mutat majd a kis létszámú trefortos a többi iskola jóval magasabb létszámú és létszámarányú tiltakozói között –, hogy a február 23-ra szervezett nyílt napra időzítsék azt. Arra a napra, amikor többszáz érdeklődő hatodikos gyermek és szülő érkezik hozzánk, hogy közelebbi benyomást szerezzen az iskoláról. Nem értették meg, milyen elbizonytalanító lehet idegen szülőként olvasni napközben, hogy a Trefort tanárainak egy része épp aznap tagadja meg a munkát, amikor az ő lelkes, de bizonytalan gyermekére kellene koncentrálni.

Józanul gondolkodó kollégák tucatjai nem adhatták aláírásukat ehhez az akcióhoz. Jeleztem nekik azt is, hogy a testület a maga által hozott szabályt is megszegi, hisz 2016-ban azt a döntést hoztuk, hogy csak olyan akcióhoz adjuk az iskola nevét, amelyet a kollégák több mint fele támogat. Most ugye láthatóan

Egyébként súlyosan problémásnak látom azt is, hogy a polgári engedetlenkedő kollégáim a nyilatkozatuk mellé a közösségi oldalra kitett fotójukra olyan személyeket is beállítottak, akik nem a Trefort tanárai (legalábbis én igazgatóként még nem találkoztam velük a tantestületemben).

A Telex szerint több mint 300 öregdiák írta alá a nyilatkozatot a „sztrájkoló” tanárok mellett. Meg tudja ezt erősíteni? Mit gondol erről?

Az ember igyekszik magát időnként meggyőzni, hogy nem jogosak az összeesküvés-elméletek, de azért jelen esetben magam is jót szórakoztam azon, hogy több tucat volt diákunk már hétfőn aláírta azt a petíciót, amely egy olyan nyilatkozatra utal, amely a mai napig, azaz szerdáig ki sem kerülhetett volna a tanári listánkról. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogyan értékeli ezt; mindenesetre érettségizettektől az ember elvárná, hogy szignálás előtt olvassa el, mit is ír alá; létezik-e az a nyilatkozat, aminek támogatásához nevét adja. Egyébként magam több olyan tanárral is beszéltem, aki bevallotta, hogy a külső nyomás olyan nagy rajta, s ezért sem teheti meg, hogy nem ír alá. Május 20-án ünnepeljük majd iskolánk alapításnak százötvenedik évfordulóját, ezen alkalomkor mindenkit szeretettel fogunk újra látni, s magunkhoz ölelni, s kacsintunk majd sokaknak erre a kis turpisságára is. 

s közben mégis igazak, legalábbis annyiban, hogy nyilván csak olyan volt diák ír alá ilyet, aki valóban szerette az iskoláját, valóban tisztelettel gondol a tanáraira, s ez nekünk jól esik. 

Mi a véleménye az iskolákban zajló polgári engedetlenségi mozgalmakról?

Kezdetben talán sokaknak jó ötletnek tűnt egy a korlátozott célú, úgynevezett polgári engedetlenség, hogy felhívja a figyelmet a közoktatást érintő fontos kérdésekre. Aztán néhány nappal később, amikor nálunk is élesedni kezdett a helyzet, s fiatal kollégák megkerestek azzal, hogy csatlakoznának ehhez a „mozgalomhoz”, utánanéztem többek között a Társaság a Szabadságjogokért – nem a jelenlegi kormányzathoz való lojalitásáról híres – érdekvédelmi szervezet honlapján, hogy mikor lehet élni ezzel az ellenszegülési formával. Azt találtam, hogy „…ha az intézkedés vagy döntés ellen van jogorvoslat, akkor azt ki kell meríteni. De … először a tiltakozás hagyományos formáival kell megpróbálkozni (petíció indítása, gyűlés szervezése, nyomásgyakorlás a képviselőkre), s csak ha ezek ésszerű időn belül nem vezettek eredményre, akkor van helye a polgári engedetlenségnek”. Mivel jelen helyzetben ezek a feltételek nem teljesülnek, arra jutottam, hogy 

Akármennyire is szimpatikus sokaknak ez a törvénytelen cselekedet, valójában nem beszélhetünk polgári engedetlenségről.

Felmerül a kérdés, hogy kell-e a pedagógusoknak szankcióktól tartaniuk? 

Számos iskola nyilatkozó tanára nyíltan fel is vállalta, hogy abban a kényelmes helyzetben vannak, hogy valójában semmilyen szankciótól nem kell félniük, hisz hiánycikk, kihalófélben lévő faj lett a pedagógus. Ez tehát azt jelenti, hogy a nyilatkozatok hangzatos fordulata – miszerint a cselekedetért járó hátrányos következményeket vállalja – maximum egynapi fizetésről való lemondást jelent. Tehát tulajdonképpen 

A valódi engedetlen az, akin a hatóságok „végigverhetik” a szankcionáló intézkedéseket, és ennek ellenére küzd a maga vélt vagy valós igazáért. A hétfői rendkívüli értekezletünkön a kollégáimnak azt a Mahatma Gandhi-idézetet vetítettem ki, miszerint a polgári engedetlenség „az ember veleszületett joga, melyet nem lehet feladni az önbecsülés elvesztése nélkül”, „de csak akkor szabad élni vele, ha az engedetlenek ezt megelőzően már minden más tiltakozási formát (például tárgyalás, petíció, jogi út) kipróbáltak”. Sokakat ez meggyőzött, aminek örültem, de persze olyanok is maradtak, akiket ez az érvelés nem hatott meg. Meg vagyok győződve arról, hogy nekem igazgatóként a törvényes utat járó kollégáim mellett kell kiállnom.

Szintén a TASZ honlapja szerint „bármilyen apró igazságtalanság nem ad lehetőséget a polgári engedetlenség gyakorlására.” Tehát szerintem az ott is említett erkölcsi alapú felháborodás lehet itt a helyes kifejezés, nem a polgári engedetlenség. Kár, hogy miközben a tanárok más ágazathoz képest nagyon ritkán élnek, élnének a sztrájk lehetőségével, most a sztrájkról és az ellehetetlenülő sztrájk miatt az engedetlenséget vállalókról van szó mindenhol, pedig a munkakörülményekről és a tanári hivatás megbecsültségéről kellene beszélnünk. Úgy vélem, a tanárok nagy többsége tiszteletben tartotta volna, hogy két héttel a választások előtt nem szerencsés egy ilyen erős és bizonytalan kimenetelű tiltakozási hullámba beállni. 

Hol csúszott hiba a gépezetbe?

A tízszázalékos béremelés bejelentése után a tanárok úgy érezték, hogy már megint mi vagyunk a lúzerek, más ágazatok dolgozóihoz képest nekünk elegendő ennyi is. A tanárok többségének pedig láthatóan már nem elegendő a későbbiekre tett ígéret; egzakt, számonkérhető számokat szeretnének hallani, s látni. Miniszterelnök úr és a miniszterelnökséget vezető miniszter úr is egyértelmű ígéretet tett arra, hogy a következő kormányzati ciklusban a pedagógus bérrendezés ügye kiemelt prioritás lesz. Az elmúlt években láthattuk, hogy más ágazatokban komoly bérrendezésekre került sor, tehát ezeknek a fontos kormányzati megnyilvánulások mögött van legitimitása. Viszont

Sok igazgató kollégámmal mi is úgy látjuk, hogy egy harmincszázalékos emelés arra lenne elég, hogy a bent levő kollégák a rendszerben maradjanak. Ám ahhoz, hogy tanárutánpótlás is legyen, évről évre folyamatosan emelkedő és értékálló emelésre van szükség. Ezt azzal is meg tudom erősíteni, hogy a saját legkisebb fiam is, amikor a tárgyalásokról kicsit reménykeltőbb hangulatban jövök haza, mindig kijelenti, hogy követi apját, s történelem tanár lesz, másrészt pedig egy ilyen ún. elitiskolában mint a Trefort egy nemrég végzett nem reprezentatív felmérésünk szerint méltó megbecsülés esetén az évfolyamoknak akár negyede-harmada is szívesen választaná a tanári pályát; ez azért a mi szívünket is megmelengette, hisz bizonyára a trefortos tanáraik példája nyomán válhatott vonzóvá számukra ez a pálya. Ha jól értettem Maruzsa Zoltán államtitkár úr január 31-i interjújának szavait, a kormány is tudja ezt. Már csak az időzítés a kérdés.

Még azt is megreszkírozom, hogy a tanárok számának emelkedéséhez nem kell kivárni az ötéves képzési időszakot. Hiszen ezrével vannak a munkaerőpiacon jobbnál jobb pedagógus vénájú és szakirányú diplomával rendelkező emberek, akik szerintem örömmel hagynák ott hivatalukat a diákokért, a katedráért. Azzal, hogy hét éve erodálódik a fizetésünk, s ezzel párhuzamosan csökken a tanári pályát választók száma, 2022-re az a helyzet állt elő, hogy két, homlokegyenest ellentétes érdek csap össze. A tanárok érzik és tudják, hogy a választási kampány – nem felejtik 2002-t – az egyetlen esély az eredmény kicsikarására, s közben sem a kormányzat, sem az azt támogatók nem örülnek, hogy pártpolitikai erőtérbe került a pedagógusok helyzete, hiszen innentől kezdve nagyon nehézzé válik a józan ítélkezés és cselekvés.

Említette, hogy a tanárok úgy érzik, „megint mi vagyunk a lúzerek”. Lúzerség, hogy a gyermekekkel vannak elfoglalva, nem a politikával?

A tanároknak alapból eszük ágában sincs sztrájkolni; ők a gyerekekkel, diákokkal szeretnek foglalkozni. Egy ilyen politikai megmozdulás – a jó példák mellett – számos konfliktust okoz egy-egy tantestületen belül, ami nyilvánvalóan nem tesz jót az iskolának. Túl lehet lépni azon, hogy egyébként a fizikatanár az iskolában épp konzervatív, a matektanár pedig épp liberális, ha mindkettőnél szárnyalnak a gyerekek, izzik a levegő az órán: ha jó a szaktanár és meg tudja nyerni a gyerekeket; a legjobb lenne, ha nem kellene politizálnunk, hisz láthatóan nem is értünk hozzá. Ám valójában nagyon nehéz egyetértésre jutni a tanárok között, mert egyrészt vérmérséklettől, másrészt politikai szimpátiától is függ, hogy ki mikor és milyen eszközzel élne. Néhány éve még nagyon alacsony lett volna a bármiféle sztrájkot vállalók aránya. Mára ez megugrott. Nagyon nehéz egyetértést találni a tanárok között. Sok tiltakozó tanár nyilatkozatában is elhangzott, hogy picit 

Mi szolgálunk, egész életünkben szolgálunk. Fel kell ismernie mindenkinek, hogy nincs is fontosabb réteg ennél a társadalomban. 
 

Nyitókép: gtk.elte.hu