Ha egy ló szilánkoktól elhull, az emberek rávetik magukat: egy gyerek naplója az óvóhelyről

Részleteket közlünk Tolnai Lajos naplójából:

1945. január 2. „Most, január 2-án múlt egy hete, hogy lent vagyunk a pincében keresztmamáéknál. Az élelem, amit magunkkal hoztunk, talán még egy-két hétig eltart, de addig – remélem – csak nem leszünk itt, a pincében. (…) A repülők állandóan gépágyúznak és bombáznak, ezért nem lehet a lakásban lenni. De azért az anyák ott főznek gyermekeik számára.”   

1945. január 5.–január 10. „A házat már több aknatalálat érte, de bomba még – hála Istennek – nem. Minden este és reggel aknáznak, és sokszor napközben is. (…) Petróleumot szereztünk egy helyről, és azzal világítunk a pincében, ahol négyszázan vagyunk. Az élelmünk elfogyott. Csak egy kis kenyér van a Gyurika részére. Feketekávét, levest és lóhúst eszünk. (…) Ilyen körülmények között köszöntött rám január 5-e, tizenötödik születésnapom.

de hát az igazi és legszebb ajándék az, hogy életben vagyok, és egészségben együtt lehetek családommal, anyuval, apuval, 13 éves húgommal, Terivel és 2 éves kisöcsémmel, Gyurikával. (…) Volt egy fiú, aki hazafias lelkesedéssel ment nap mint nap harcolni. Szülei hiába kérték, hogy maradjon itthon. Nándinak hívták, mindig nyakba tett géppisztollyal és derékszíjára akasztott kézigránátokkal járkált, egész lényéből szinte sugárzott az oroszgyűlölet. Hangoztatta, hogy ő a magyar hazáért küzd, és ha kell, meg is hal érte. Ez utóbbi be is következett. (…) Nem volt 19 éves sem. Az egész pince gyászolta Nándit.”

Budapest ostroma hatalmas károkat okozott a fővárosban (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)

1945. január 10.–január 15. „Mind nagyobb lesz a vízhiány. A vízvezetékből nem folyik a víz. Áram sincs, és a tüzelő is kevés. A petróleum is lassan elfogy. (…)

Az adakozó ember egy vasszilánktól kimúlt állatról kanyarította le az eléggé nagy adagot. Az egész családnak jutott egy-egy szelet a friss húsból, finomra sütve és főzve is. (…) Az aknavetők mellett most már a katyusák, ismertebb nevükön Sztálinorgonák is borzolják idegeinket.”   

1945. január 15.–január 20. „Minden este fönt alszom a harmadik emeleten. Az aknáktól nem félek annyira, inkább a bombától tartok. Tegnap este hálóingben kellett leszaladnom a pincébe, mert annyira aknáztak. A házunk is kapott, és egész beleremegtek a falak. A jó Isten jóvoltából túléltük eddig a bajokat.”   

1945. január 20.–január 25. „Meghalt a házban egy öregember, aki régóta betegeskedett. Harmadmagammal elvoltam sírt ásni a ház mellett lévő üres telken. Többször kellett a kapu alá szaladni, mert sűrűn jöttek az aknák. Az utóbbi napokban sűrűbben jönnek az aknák. Csak a pincében vagyunk biztonságban. Házunk már legalább ötven aknát kapott. De nem is csoda, hisz minden nagyobb háznak jut ennyi.” 

1945. január 25.–január 30. „Olyan nagy a vízhiány, hogy hóléből főzünk, és havat eszünk. A harmadik szomszédban lehet vizet kapni, de két-három órát kell sort állni, és az aknázás miatt veszélyes oda menni. Többen kaptak már szilánkot, akik vízért voltak. Inkább szomjazunk, mint hogy valamelyikünket baj érje. (…) Reggeli ébredésünk nagy örömet hozott.

Kapkodtuk a pelyheket, és ha tenyerünkbe egy-egy pihécske betévedt, az rögtön nyelvünk prédája lett. Reményünkben azonban csalatkoztunk. A hóesés egyszer csak abbamaradt, és végül annyi sem jutott egyikünknek sem, amennyi néhány kortyban szomjunk oltására elegendő lett volna.”

1945. január 31.–február 4. „Sokat éhezünk. Ha egy ló szilánkoktól elhull, az emberek rávetik magukat, és csak a csontját hagyják meg. (…) Öt hete, hogy lent vagyunk a pincében. Sokan szeretnének meghalni, de én nem. Bár sokat szenvedünk, de én bízom a jövőben, hogy Isten megsegít. (…) A pince végének egyik rekeszében, a homoktól letakarva, egy nagy méretű krumplit találtam. Megettük az »egészet«, Gyurikának hagyva a nagyobb szeletet.” 1945. február 4.–február 7.„Három napja tart az aknázás. (…) Szerencsére a bomba, amit a házra dobtak, csak a földszintig esett, és a pincét se szakította be.  (…)

Így azt el kellett dobni. Úgy vélem, ha megéljük, kis öcsikénk még sokáig fogja emlegetni ezt a háborús élményt. Ha nem lettünk volna ilyen tragikus helyzetben, talán mi is megmosolyogtuk volna egymást, mert az arcunkat ellepő por miatt úgy néztünk ki, mint a cirkuszi bohócok.”   

A hiánypótló kötet tavaly jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában.

1945. február 7.–február 11. „Az állandó aknázás felőrli az idegeinket. Már nem ízlik sem étel, sem ital, csak aludni szeretnék. A pincei levegő annyira elbágyaszt. Már nem törődtünk azzal sem, ha az orosz bejön. Végre 7-én, déli 12 órakor bejöttek az első „felszabadítók”. (…) A férfiakat elvitték robotra és a nőket is.

Három éjjelen át ez így tartott. Minket az Isten, hála neki, megóvott minden ilyen bajtól. (…). A nők közül egyesek, elhurcolásuk elkerülésére, a védekezésnek ötletes módját találták ki. Férfiruhába öltözve, hajukat rövidre vágva jöttek le a pincébe. Némelyikük még arcát is elváltoztatta szinte. Így azután sikerült is megtéveszteni az orosz katonákat, akik elsősorban a fiatal, külsőre csinos lányokat keresték. (…) A férfiak közül sokat elvittek málenkij robotra, egy kis munkára. Mi ezt megúsztuk apuval. Úgy vélem, a Naplómat később jegyzetek formájában majd kiegészítem az emlékezet tárházából.”

A 15 éves Tolnai Lajos az ostromot végül túlélte, majd 1946 tavaszán egy építőmesterhez szegődött el dolgozni. Még az év nyarán a Szent István Kereskedelmi Középiskolába iratkozott be. Később jogi pályára lépett, doktori címet szerzett.

***

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában megjelent Naplók az óvóhelyről című kötetben további, Budapest II. világháborús ostromát többnyire pincékben átélt civilek szemszögéből megjelenítő naplókat olvashatnak.