Az eszmetörténésszel a nyelv teremtő (és pusztító) erejéről, a jobboldal állítólagos nyelvpolitikai lemaradásáról, valamint 1956 „nyelvi láthatóságáról” és „fertőzött szavakról” beszélgettünk.
A Kommentár legutóbbi lapszámbemutatóján egy fogalomkórház szükségességéről beszéltél, ahol a szavakat gyógyítják. Milyen diagnózis alapján jutottál erre?
Ha egy kórházban nem tudunk szilárd kapcsolatot találni a nyelv és a valóság között, az halálhoz vezethet. Ez a diagnosztika tétje. Meggyőződésem szerint legalább ekkora a tét, amikor nem az emberek, hanem maguk a fogalmak betegednek meg. Nem nyelvészeti diagnózisra kell gondolni, hanem olyan megközelítésre, amely
És ez nevezhető akár gyógyításnak is.
De kik gyógyíthatják a fogalmakat?
Erre azért nehéz válaszolni, mert ez már egyértelműen hatalmi kérdés. Ahogy Helmut Schelsky fogalmaz, „szuverén az, aki a tényeket meghatározza”. El kell ismernem, hogy ennyiben a fogalomkórház is elég totalitáriusan hangzik. Különösen 2020 után – az első biopolitikai válságévet követően –, amikor a betegség, egészség, és az élet képzetei
Aki ezek után azt meri mondani, hogy a politikai nyelv beteg, azt joggal vádolhatják azzal, hogy fogalmakat akar karanténba zárni, vagy hidegzöld termekben akarja őket ágyhoz kötözni. Nem erre gondolok. Békés Márton nemrég a segítségemre is sietett és a humoros csengésű „fogalomdoktor” megjelölést javasolta. Ez azért tetszik, mert akár magánpraxist is jelenthet. Lényegében arról van szó, hogy egyik éjjel
hogy kedvezőbb feltételek között ápolhassuk őket. A levegőváltozás és a családiasabb környezet már önmagában is segíthet nekik újra talpra állni.
Úgy beszélsz a szavakról, mintha saját testük és immunrendszerük lenne.
Ezzel aligha mondok újdonságot, hiszen már János evangéliumában is arról olvashatunk, hogy az Ige testté lett és közöttünk lakott. Ahogy a technológiai fejlődés rálépett a transzhumanizmus útjára, elkezdtük testietleníteni és ezzel dehumanizálni a gondolkodásunkat. Az égből parancsolóan kinyújtott jobb kéz és a hasonló formában végződő királyi jogar a szuverén igazságszolgáltatást jelképezte.
Ma már csak oltárképekről és múzeummá alakított kastélyok kincstáraiból szerezhetünk róla tudomást, hogy az igazságnak is lehet „keze”. Ezzel túl is léptünk a fogalmiság antropomorf tartományán.
Konkrétan milyen fogalmakat kell újragondolnunk?
A nyelvpolitika a jelentések összekapcsolásának és szétválasztásának átfogó törekvése egy bizonyos cél érdekében. Esetünkben ez a cél éppen az, hogy
Az autoritás és a hatalom fogalma alig észrevehetően ötszáz éve kezdett el összemosódni. Ezek világos különválasztása hosszú távon összeomlasztaná a baloldali identitáspolitika legfontosabb tartópillérét, az „autoriter rendszer” és az „autoriter személyiség” többek között Adorno által hirdetett mítoszát.
Miért mítosz az autoriter rendszer?
Mert a totalitárius terrorállamon kívül minden politikai berendezkedés valamilyen autoritáson alapul, a jogállam például a jog autoritásán. Az erőszaknak és a zsarnokságnak valójában semmi köze az autoritáshoz. Ezek a jelentések csak azért kapcsolódhattak össze, mert majdnem ötszáz évvel ezelőtt a latin auctoritas fogalmát elkezdték minden további nélkül a hatalmasságok, felsőségek és hatóságok kategóriáira alkalmazni.
Ehhez hasonlóan a világ és a politika fogalmát sem volna szabad felelőtlenül egységesen használni, bár a modern gondolkodásban – elsősorban imperialista éllel – kétségkívül megjelent a világpolitika gondolata a 19. században. Mégis érdemes szem előtt tartani a tényt, hogy
a világ pedig semmiképpen sem lehet politikai fogalom. Sok ehhez hasonló fogalmi keveredés történt még. A gyűlölet eredendően erkölcsi, és nem jogi kategória, a tulajdon pedig elsősorban nem gazdasági, hanem főként jogi és még inkább politikai jelentőséggel bír.
Ezek a kijelentések persze provokatívnak tűnhetnek – egyesek számára egyenesen botrányosnak számítanak –, de ez pusztán a diskurzus jelenlegi rendjéből adódik.
Vannak olyan szavak is, amelyek annyira „megfertőződtek”, hogy már le kell mondanunk róluk?
Nem hiszem. Dávila egyik aforizmája minden nyelvpolitikai törekvés irányelve lehetne: „Ahhoz, hogy megújítsunk valamit, nem szükséges ellentmondani neki; elegendő elmélyíteni.” Ezért például az egyenlőség fogalmát sem „dobnám ki”, hiába kapcsolódik a baloldal gondolatvilágához. Viszont nagyon fontos lenne ezt a fogalmat is visszavezetni az eredetéhez és mélységében megérteni, hogy mit jelent.
Mondhatjuk, hogy az ideológiailag erőteljesen motivált nyelvhasználat akár konkrétan is eltakar(hat)ja előlünk a valóságot?
Ez leginkább a totalitárius rendszerekben vált nyilvánvalóvá. A nácik szerint azért kell likvidálni a lengyel értelmiséget, mert nyilvánvalóan „nincs” is lengyel értelmiség. Ennél abszurdabb logikát nehéz kitalálni... A hamistudatról beszélő kommunisták rendszerében is hatalmas erőket kötött le a valóság fizikai megsemmisítése vagy fölülcímkézése.
Ha pedig a talaj nem volt alkalmas egy metróvonal kiépítésére, akkor a legegyszerűbb megoldás az volt, ha ellenforradalmivá nyilvánították.
Mekkora ereje van a szónak, a vonzóvá tett nyelvhasználatnak, értelmezésnek?
Bármi alkalmas a hatalomgyakorlásra, amire rá vagyunk utalva. Az energia ilyen, Európa hamarosan kénytelen lesz megérteni. A víz is ilyen, a déli féltekén már tudják. Kiváltképpen a nyelvre vagyunk ráutalva, ezért ez a legfőbb eszköze a közvetett hatalomgyakorlásnak, amiről egyébként a Kommentár következő lapszámában sokat lehet majd olvasni.
A nyelvpolitikai küzdelmekről, illetve a nyelv irányából generálódó manipuláció erejéről legtöbben talán az '56-os forradalom (szabadságfelkelés?) összefüggésében szerezhettek világos képet maguknak Magyarországon. Hogy érzékeled, sikerült az '56-os eseményeket „felszabadítanunk”? „Látjuk” már 1956-ot a rá és köré aggatott szavaktól?
1956-ról, ami egy ideológiáktól mentes nemzeti szabadságharc volt, ma is sok furcsa vélemény lát napvilágot, ami méltatlan a hősök emlékéhez. A „forradalom vs. ellenforradalom”-vita szerencsére már jó ideje nem meghatározó része a diskurzusnak. Akit ez a téma érdekel, annak a Kommentár 2021/3. számát ajánlom, amelynek szerzői pontosan ezeket a fogalmakat járják körül. ’56 kapcsán ez a kérdés nem releváns.
Megjelent viszont egy baloldali narratíva arról, hogy a szabadságharc valójában a szovjet imperializmussal is szembeforduló proletárforradalom lett volna. Jó kérdés, hogy
Van egy másik narratíva is, mely szerint a nemzeti szabadságharcunkat a nyugati blokk iránti vágyakozás hajtotta. A szabadságharcnak ez az értelmezése az amerikai ruszofóbia és az 1956 szellemével összeegyeztethetetlen kapitalizmusimádat meglehetősen visszataszító keveréke.
Ennél még az előbb említett radikális baloldali narratíva is közelebb áll ’56 valóságához.
hanem a szovjet megszállás ellen és a magyar szabadságért. Nagy különbség.
Úgy tűnik, a jobboldal világszerte rendkívül jelentős hátrányban van a nyelvpolitikai küzdelem terén. Ahogyan a „kultúráért folytatott harc” tekintetében is.
Ezt mondják, de ami a lényeget illeti, nem a jobboldal van hátrányban, hanem maga a kultúra és a nyelv. Ahogy Hamvas fogalmaz, „a pácban mindenki benne van”. Nincs jobboldali és baloldali kulturális dekadencia, csak kulturális dekadencia van.
Mi lehet az oka, hogy mégis a jobboldal hátrányáról beszélünk?
Ideje lenne végre elszakadni a ressentiment, a vicsorgás és a dac álláspontjától. De komolyan véve a kérdést: a hátrány és a lemaradás fogalma egyaránt progresszív, lineáris történelemszemléletet feltételez és pontosan az ilyen „elbeszélő nyelvelemek felhőiben” (Lyotard) fuldoklunk már háromszáz éve. És a nyelvpolitikai tudatosság hiánya az egyik legfontosabb ok, ami miatt
De ne ezzel fejezzük be a beszélgetést! Az igazán döntő változás is a nyelvben kezdődik.
Mennyiben azonosítható egymással a nyelvért, illetve a kultúráért folytatott küzdelem?
Ez a kérdés ma sokakat foglalkoztat. Néhány éve jelent meg Schmidt Mária Nyelv és szabadság című esszékötete, legutóbb pedig lapunk főszerkesztője, Békés Márton írt erről Kulturális hadviselés című könyvében. Külföldön is egyre bővül a nyelvi rezsimek, az igazságrendszerek és általában az úgynevezett diszkurzív politikatudomány szakirodalma, ami azt jelzi, hogy
A politikai gondolkodás totálisan rá van utalva a nyelvre, ezért ha helyreállítunk egy fogalmat, azzal a kulturális immunrendszerünket erősítjük.
(Nyitókép: Ficsor Márton)
Arthur Koestler a huszadik század egyik legizgalmasabb, legérdekesebb és legolvasottabb magyar szerzője. Százhúsz éve született, emlékére konferenciát szervez a Kertész Imre Intézet.
Életének melyek azok a mozzanatai, amiket Karácsony követendő példaként akar elénk állítani? Az ukránellenességet?
Szellemi értelemben ő indította el a múlt század második felének konzervatív reneszánszát az Egyesült Államokban. Szilvay Gergely írása.
A késő antikvitás volt az utolsó korszak, amelyben a politikai gondolkodás nem kényszerült rejtekutakra és nem szorult kínos magyarázkodásra, amikor a lényege felől érdeklődtek. Ez pedig válság. Czopf Áron írása.
A nyugati ember végül olyan sokáig nézte a totalitás izzó gömbjét, s olyan sokáig bámult az Atlanti-óceán felett lenyugvó Napba, hogy közben teljesen megfeledkezett az alapról, amelyen áll. Czopf Áron írása.
Fenti mondat a róla szóló előadásban hangzik el, ma is erősen megfontolandó megállapításként. A Magyar Színház új bemutatója azok számára is megrendítő élmény lehet, akik eddig nem tudtak róla, a 20. század testet-lelket pusztító izmusai hogyan bántak el a közönség imádott kedvencével.
A volt litván külügyminiszter hevesen reagált Angela Merkel kijelentéseire.
