„Forradalmi hangulat a baloldal szerint talán van, de valójában nincs” – Őry Mariann a Mandinernek

A jelenlegi (egyesült) ellenzék mértékadó elemzők szerint komoly zavarkeltésekre készül, sőt „nemzetközi forradalomreceptek” alapján „színes forradalmat” kíván végrehajtani a 2022-es választások környékén. Milyen konkrét jelek és megszólalások utalnak arra, hogy valóban számítanunk kell ilyesmire?

A törekvés nem új, az elmúlt években többször is megfigyelhettük, hogy a tüntetéseken egyre több a „show”, a megkoreografált elem, ami kimondottan a nemzetközi sajtó kameráinak szól. Ilyen például a nők előtérbe helyezése, amit számtalan külföldi megmozduláson láthattunk már. Fontos elem az is, hogy ezekkel az akciókkal

Eddig ilyesmi szerencsére nem történt, a rendőrök állták a sarat – amit azért fontos kiemelni, mert ne legyenek kétségeink, bárhogyan verik is szét a tüntetéseket szerte Nyugat-Európában, a kettős mérce itt is működésbe lépne velünk szemben.

Az elmúlt években a magyarországi tüntetések nem váltak csodafegyverré, az ellenzéki politikusok pedig igen gyakran csak hátráltatták, nevetségessé tették ezeket a megmozdulásokat.

Ez a bizonyos „színes forradalom” leginkább egy ellenzéki vereség után valósulhatna meg? Vagy – úgymond – szükség lehet rá a baloldal '22-es győzelme esetén is? Gondolok itt (többek közt) az „alkotmánypuccs" ötletére, illetve általában azokra a megjegyzésekre, amelyek szerint egy „sima" demokratikus győzelem immár messze nem elegendő az Orbán-rendszer teljes körű lebontásához.

A baloldalon kialakult egy nagyotmondási verseny, a hangnem végletesen eldurvult, így olykor nehéz megmondani, hogy a szereplők csak egymásra akarnak licitálni, vagy tényleg komolyan gondolják mindazt, amit mondanak. A kétharmados törvények alkotmányozó többség nélküli megváltoztatása, sőt még az Alaptörvény illegitimmé nyilvánítása is kezd megragadni a baloldali jelöltek kommunikációjában.

valamint tovább hergelni azokat, akik eleve így gondolkodnak. Jogállami keretek között nem megvalósítható, amit ígérnek. Mindenesetre akár komolyan gondolják, akár csak kampányolnak, érdemes komolyan venni a fenyegetést. Persze, tegyük hozzá, a baloldali ellenzék ambíciói rendre elmaradnak a tényleges képességeitől.

Hogy mit csinálnának győzelem esetén, azt nehéz megmondani, hiszen még a hatalom közelébe sem kerültek, de máris egymást és saját magukat semmisítik meg politikailag. Vereségük esetén az öncélú káoszkeltés azonban valószínű cél lesz. Hogy ez mire jó? A Soros-receptnél ez mindegy is, hiszen a színes forradalmak rendre káoszt hagynak maguk után, ami kedvez a spekulánsnak. A súlyos társadalmi következmények számára mellékesek.

Ugyanakkor a mostani előválasztás talán tekinthető egy olyan folyamatnak is, amelynek révén az (egyesült) ellenzék ezt a forradalmi-indulati elemet mégiscsak igyekszik valamiképpen megzabolázni. Hosszú heteken át tartó versengés, türelmes sorban állás a szavazósátraknál, olykor „önsebzésnek” is beillő viták a jelöltek (és a támogatóik) között... Nehéz lenne mindezekből egy pusztító forradalom előszelét kiérezni.

Forradalmi hangulat a baloldal szerint talán van, de valójában nincs. Az előválasztás új műfaj, kétségtelenül sokak érdeklődését felkeltette, de még többeknek okozott csalódást és kiábrándulást. Az ellenzék lényegében azt állítja, hogy támogatóik most végre elmondhatják, ki a számukra legszimpatikusabb jelölt,

még ha korábban kétszer is kifejezetten ellene voksoltak. Ez abszurd.

Ami a belharcokat illeti, a vélemények megoszlanak arról, hogy ezek csak a Gyurcsány Show tudatosan használt elemei vagy tényleges konfliktusok. Az biztos, hogy a bénázások és a bukások valósak. Az előválasztás lényege a mozgósítás, a pártok erejének összemérése a közös lista létrehozása előtt, valamint a közbeszéd tematizálása. Kimondhatjuk, hogy mindez távolról sem úgy sikerült, ahogy szerették volna, és egészen biztosan sokakat süllyeszt passzivitásba.

A „színes forradalmaknak" általában rendkívül fontos szereplője a (nagyrészt baloldali-progresszív ideológiák által áthatott) egyetemi világ. Bár az úgynevezett SZFE-ügyhöz kapcsolódóan nálunk is aktiválódott ez a szint, de aztán viszonylag hamar háttérbe szorult, a pártszerű baloldal szinte egyáltalán nem is figyel már oda rá. Vajon miért? Félresikerült valami ezen a téren?

Az SZFE-nél jól megfigyelhettük a külföldi minták átvételét, a Soros-hálózat jelen volt az egész megkomponálásában.

Megmozgatták ugyan a liberális értelmiséget, de a lakosság túlnyomó részének életét semmilyen mértékben nem érintette ez az ügy. Biztosan lesznek még hasonló események, hiszen jól mozgósítható rétegről van szó – de pont ezért garantált a projektek gyors elhalása.

Mit gondol, eddig mely országban valósult meg legtökéletesebben a „színes forradalom"? És vajon miért nem sikerült azt a kormányzó erőknek megakadályoznia?

Nehéz egyetlen példát kiemelni, hiszen miben mérjük egy színes forradalom sikerét? Az biztos, hogy ezek a legritkább esetben hoznak tartós stabilitást, működő demokráciát egy országba.

Nem véletlen, hogy szabályosan bevették a Balkánt a kilencvenes évektől kezdve. Amikor 2017-ben Nikola Gruevszki, akkori macedón elnök meghirdette a „sorostalanítást”, már régen késő volt, és ezt ő is tudta, hiszen arról beszélt, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványoknak a macedón civil szféra jó kilencven százaléka felett van befolyása, ráadásul összefonódva a szociáldemokrata politikával.

Magyarország stabil – nem véletlen, hogy idejekorán kudarcba fulladtak azok a kísérletek, amelyek a kijevi Majdant akarták Budapesten reprodukálni. A magyar miniszterelnök első európai vezetőként mert nyíltan felszólalni Soros György ellen, pedig a milliárdos hálózatának politikaformáló tevékenysége nem egy nyugati országban nemzetbiztonsági problémát jelent.

Fotók: Purger Tamás – Magyar Hírlap