Szem nem marad szárazon: Szoboszlairól olyan történet terjed a neten, ami végleg legendává emeli
A magyar válogatott csapatkapitánya nem felejtette el ígéretét.
Drámai helyzetben vannak a méhek – kongatja meg a vészharangot Erdélyi Tibor. Alázatról, empátiáról és a szó szerint tejjel-mézzel folyó Kárpát-medencéről beszélgettünk a többszörösen kitüntetett méhésszel.
Konopás Noémi írása a Mandiner Útravaló különszámában
„Mindennap, amikor felnyitok egy kaptárt, egy tökéletesen működő társadalom részévé válhatok. Ha kitekintek, vannak rossz érzéseim, de ha benézek a lépek közé, csak pozitív érzések kavarognak bennem” – mondja Erdélyi Tibor, miközben a kezében tartott kereten ide-oda cikáznak a méhek, az apró sejtekben itt-ott megcsillan a halványsárga akácméz. Tibor két munkatársával Ménfőcsanakon működteti 280 méhcsaládból álló méhészetét. A Csanaki Méhes Céh olyan nagy múltú cukrászdák és Michelin-csillagos éttermek beszállítója, mint a Gerbeaud, az Onyx, a Costes. Méze fellelhető a Culinaris üzletlánc polcain és a Wunderlich borászatban is, sőt hét éve a nemzetközi – brit és német – piacon is értékesít.
„A méz műalkotás. A virágnyílástól a becsomagolt termékig arra törekszem, hogy megőrizzem a természet ajándékát” – vallja. Specialitása nemcsak az, hogy tizenötféle fajtamézet termel – a mézontófűtől a gesztenyén keresztül az aranyvesszőig –, hanem az is, hogy saját nagyüzemmel rendelkezik, ahol maga zárja üvegbe az édes nedűt, majd címkével látja el a készterméket. Tudomása szerint Magyarországon nagyságrendileg negyven mézcsomagolással foglalkozó üzem működik, de olyan magyar kollégáról, aki csak a saját mézét értékesíti, és a nemzetközi piacon is jelen van, nem tud. Tibor csomagolt az országban először egyadagos mézet, ezzel a termékével ki is érdemelte a Kiváló Magyar Élelmiszer védjegyet tizenkét évvel ezelőtt a földművelési és vidékfejlesztési minisztertől. Egy évvel később bezsebelte az év méhészének járó kitüntetést, portékáját pedig többször is az év mézévé választották.
„Minden azzal kezdődött, hogy anyai ágon a dédszüleimtől egyszer csak megörököltem ezt – mutat büszkén a mögötte álló, 1900-as években épült villára. – Tizenöt évig lakatlan, ötezer négyzetméternyi valódi dzsungelt őzekkel és fácánokkal a kert végében. Majdnem egy évtized alatt sikerült is rendet raknom.” Jellegzetes, halk szavaiból egyáltalán nem hallok ki panaszt, sokkal inkább érződik az otthonosság nyugalma.
A nyolcvanas évek végén nemcsak a politika váltott rendszert, Tibor is: az olajat mézre, a nyüzsgő várost pedig Ménfőcsanak nyugalmára cserélte. Igen: olajat mézre, ugyanis korábban az olajiparban dolgozott, eredeti szakmája szerint mélyfúró és kútüzemeltető volt. Abban az időben bizony a szénhidrogén-kitermelés és a bányászat is lefelé ívelő pályára lépett, így Tibornak szakmát kellett váltania. „Semmit nem tudtam a méhészetről, de valahogy mélyen élt bennem az a kép, hogy a méhészek ismerik a világ forgását, és nemcsak bölcsek, de békés, nyugodt ezermesterek is” – meséli mosollyal a szája szélén. Azt is elárulja, hogy a keresztnagyapjának voltak ugyanezen a telken méhei, de azon kívül, hogy gyerekkorában gyakran óvták őt a csíkos rovaroktól, másra nem emlékezik. Gyakorlatilag nulla előképzettséggel és háttérrel döntött a méhészet mellett. Még ma is megvan egy 1988-as naplóbejegyzés, amelyet azután vetett papírra, hogy először volt a kezében füstölő, és először nyitott ki egy kaptárt. Csak ennyi: „méhész szeretnék lenni”.
Eltökélte, aztán meg is valósította: elvégzett több tanfolyamot, majd megvette az első húsz méhcsaládját, méghozzá hosszú lejáratú rózsaszín csekkel, hitelre. A méhészet azóta egyre gyarapszik, Tibor pedig most sem bánja döntését – sőt huszonhét méhészévvel a háta mögött is azt mondja, hogy nincs olyan nap, amikor úgy kelne fel, hogy „jaj, istenem, már megint dolgozni kell”.
S közben nagyon hálás a szüleinek is, hogy ezt az utat választhatta. „Édesapám geológus, édesanyám zenetanár, mindketten diplomás emberek, mégis hagyták, hogy csináljam” – mondja. Ma már ők is látják: jól tették, hogy támogatták; büszkék Tiborra, hiszen úgy érzik, hogy „ebben a bizonytalan világban élelmiszert termelni biztonságos dolog, hiszen betevőre mindig is szükség lesz” – hangsúlyozza.
Kérdésünkre legnagyobb sikereként azt említi, hogy ötven fölött is iskolába járt, ekkor szerzett egyetemi szakdiplomát. Amihez megint csak a méhek segítették hozzá: „előnyömre válik az alázat és érzékenység, ami a méhcsaláddal mint egy nagyon korlátozott visszajelzést adni tudó lénnyel kialakult”. A méhekkel a közös érdeket kell megkeresni, s ehhez szakmai tudás és empátia egyaránt szükséges. „Ez hazugságmentes, őszinte kapcsolat, e rovartársadalom semmit sem tesz működési elve, a biológiai törvényszerűségei ellenében.”
„Sajnos drámai a különbség” – mondja összeráncolt homlokkal, amikor arról kérdezem, hogyan változott a méhészkedés az utóbbi húsz évben. Amikor kezdte, jó állapotú méhcsaládok voltak mindenütt, sok méh tartozott egy családhoz, bőséges volt a méztermés. Mint fogalmaz: ő is állandóan csak pergetett. Sajnos ez ma már nincs így. A méhek fogyni kezdtek. Tibor úgy véli, azért, mert az egyre szélsőségesebb időjárás, a vegyszeres növényvédelem mellett az emberi tevékenység, például a mágneses szőrökkel tájékozódó rovarok navigációját hazavágó mindenféle sugárzások „drámaian csökkenthetik ennek az érzékeny és fontos haszonállatnak a lehetőségeit”. A méhlegelő, a rovarhotel, a virágzó balkonláda jó, de kevés, és megkésett, tűzoltásként sem elég megoldás.
Pedig, mint mondja, a szorgos kis szárnyas rovarok nemcsak mézet, méhviaszt, propoliszt, virágport, méhpempőt termelnek, hanem a beporzással ötvenszeres értéket adnak a társadalomnak mindezeken felül, teljesen ingyen. Ezért lenne fontos a mézet árán tartani, s nem engedni érvényesülni a nagykereskedelmi üzletláncok árlenyomó technikáit. Akárhogy nézzük, a háziméh pótolhatatlan: képes regenerálódni a kaptárban, ha baj van, a többi, nem családban élő beporzó nem. Utóbbiakat egyébként is félig már kiirtották a növényvédelmi szerek, nem véletlenül kevesebb már a rájuk járó fecske is – mutat rá Tibor.
Ráadásnak ott az időjárás: idén lefagyott az akác kilencven százaléka, a tavalyi mézeket a méhészek eladták: üres a raktár. Ebből pedig egyenesen következik, hogy jönni fog az importméz, hiszen a mézkereskedő a profitban érdekelt. A boltokban szemmagasságban ott áll minden a tömeggyártott cukortól a hipermodern agávészirupon át a sok édesítőszerig, a több ezer éves méz, amely még a magyar gyógyszerkönyvekben is szerepel, valahol a sarokban bújik meg, „mondhatni, nem áll be a sorba”. A méhész eltöpreng, majd folytatja: alapvetően optimista, „de azért mindennap fel kell gyűrnöm az ingujjamat, hogy ezekkel versenybe szálljak. Csak a valódi, tudatos vásárló tudja megmenteni ezt a szakmát, senki más”. Az sem üdvözítő irány, hogy a méhészet skanzenszakma lesz, a drónméhecskék meg majd megoldják – teszi hozzá.
Pedig a magyar méz Európában elsőrangú. „Őseink jó hazát választottak – mondja Tibor –, méhészszempontból napsütés és csapadék terén mindenképpen, emiatt jó a hazai méz íze, illata, zamata, viszik a külföldi vásárokban.”
S hogy mi lenne a magyar méz jövőjének záloga? Közhely, de milyen nehezen teljesíthető is ez: az összefogás. „Amit a borosok csináltak, hogy első a minőség, nem a rövid távú profit” – vallja Tibor, és egy kis méhészkrédót is kanyarít nekünk: meg kell találni a vásárlót, aki értékeli a jót, és neki a legmagasabb minőséget szolgáltatni. És megmaradni kreatívnak. Mert tényleg van a virágmézen és akácmézen túl is élet.
Fotók: Ficsor Márton