Egy amerikai katona levele kivonás előtt

„Drága apa és anya!

Nemsokára indulunk haza ebből a távoli, egzotikus, ázsiai országból, amit majdnem két évtized és rengeteg amerikai élet árán végre sikerült demokratizálni. Hosszú harc volt, amit végül ilyen furcsán nyertünk meg, de nem aggódom, mivel a kormány, amely demokratikus értékekkel bír, végre szilárd lábakon áll itt. Alaptalan rágalom, hogy csak a fővárosuk körkényére terjed ki a hatalmuk, mert biztos nagyon távoli helyeken is vannak ellenőrzőpontjaik, amit az általunk kiképzett és felszerelt helyi katonák nagyon bátran védenek is.

A legnagyobb gondunk nekünk is a beszivárgókkal volt, akiket lehetetlen megkülönböztetni a helyi lakosságtól, talán azért, mert ők maguk is azok. Biztos vagyok benne, hogy ez a helyieknek végül sikerül és megszilárdítják majd a demokráciát, amelyben meglátásom szerint szentül hisznek, hiszen mi tanítottuk meg rá őket. Csillogó szemekkel, teljes átéléssel hallgatták, amikor a gépkarabély tisztítása után az emberi jogokról tartottam nekik órát. Látnotok kellett volna, amikor megesküdtek, hogy akár életük árán is megvédelmezik az összes olyan szabadságjogot, melyekről tőlem hallottak először, és nem szerves része kultúrájuknak. Felemelő pillanat volt, melyben csak egy olyan igaz amerikai tud őszintén hinni, mint amilyenek mi vagyunk itt mind a században.

Napjaink amúgy egyhangúan telnek. Rendszerint emberi életre alig alkalmas tájakon járőrözünk, ami tele van emberi életre veszélyes aknákkal és csapdákkal. Az ellenség primitív harcmodora sajnos nemcsak veszélyes, de néha demoralizáló tud lenni, hiszen nem is látjuk őket, és csak a robbanásból, vagy bajtársaink jajveszékeléséből tudjuk, hogy bizony ott jártak.

Ráadásul a primitív szovjet fegyvereiknek is nagy hasznát veszik, mert jobban bírják ezeket a szélsőséges viszonyokat, mint a mi kifinomult eszközeink. 

A helyiek amúgy többnyire barátságosak, ennek persze nyilván nem az az oka, hogy sokkal több eszük van annál, hogy ha meglátnak állig felfegyverkezve minket, akkor nekünk rontsanak. Szinte mindenki kábítószer-alapanyagok termesztéséből szerzi szerény jövedelmét, a késztermék útját pedig lehetetlen ellenőrízni, Amióta háború van, és megjelentünk, azóta még kuszább lett csak az egész.

De, hogy valami jót is mondjak. Vannak remek szövegségeseink is. Főleg a környező országok népei, amelyek kezességet vállalnak érte, hogy távozásunk után se történhessen semmi komoly baj. Biztos vagyok benne, hogy ezek a szomszédos országok a zálogai, hogy a térségben a béke tényleg tartós lesz, és dehogyis fog rájuk is kiterjedni ez a szörnyű konfliktus. Vezetésünk előrelátó volt, és ilyet egyszerűen nem engedne meg. 

Mi, amerikaiak amúgy is annyira vágytunk már a békére. Nagyon örültünk, hogy végre itt van egy bátor kormányzat egy valószínűleg nagyon szép jövő előtt álló elnökkel, akik végre elhozták nekünk, és mehetünk haza!

Én is alig várom már, hogy behajózzanak, és az amerikai nép hálás fianként részesüljek a veterán katonáknak járó utógondozásban.  Nemsokára otthon leszek, az ellenség pedig nem merné kihasználni ezt, mert egyszerűen túlságosan fél az erőnktől, és attól, hogy a béke ismételt feborítása esetén azonnal visszatérnénk most már tényleg komolyan rendet tenni.

Ölel szerető fiatok: Wilbur

Dél-Vietnám. 1973. január”