Sosem felejtem el a 2202-es tavaszi hídblokádot

„Sosem felejtem el a 2202-es tavaszi hídblokádot, a fenyegető gyűlöletbeszédet, a testközeli agressziót . Mindez azért történt, mert a Fidesz elveszítette a parlamenti választást. Budapesten 32 képviselői helyből 28-at az ellenzék szerzett meg. A fővárosi polgárok kiszavazták a hatalomból az őket egy cikluson át büntető jobboldalt.

Orbánék egyszerűen nem akarták elhinni a vereséget, és pontosan tudták, hogy ebben a fővárosnak döntő szerepe volt. A választások végeredményét az ellenzék azonnal megkérdőjelezte, és következetesen csalónak, hazugnak nevezte a kormányt. Ők is tudták, hogy nem történt csalás az egyébként általuk rendezett és az ő belügyminiszterük által tisztának nyilvánított választásokon, de nem tudták elfogadni a vereséget. Elkezdődött a hazugságkampány.

Ennek legdrámaibb eseményébe, kizárólag a véletlennek köszönhetően személyesen is belekeveredtem. 2002. július 4-én reggel otthon dolgoztam. A naptáram szerint első programom a londoni főpolgármester városházi fogadása volt, amit 11 órára beszéltünk meg. Michael Olivernek hívták a lordmajort. Erről a protokolláris találkozóról elkésni a legnagyobb udvariatlanság lett volna. Időben indultam el, ám csak a Tabánig jutottam. Láttam, hogy az előttem feltorlódott kocsisor nem mozdul. Kellemetlen, szorongó érzés fogott el, rossz volt az előérzetem. A reménytelen várakozásra ráunva félreállítottam az autómat, és gyalog elindultam az Erzsébet hídon át. A híd közepén több sávot civil autók torlaszoltak el. Két tucat ember álldogált mellettük, és néhány rendőr lézengett ott. Gyanútlanul megkérdeztem egy mellettem haladó, jól öltözött idősebb hölgytől, hogy mi történhetett? Felismert, és hirtelen izgatott lett. Lihegve, de ordítva, rám zúdította minden mérgét. Azt kiabálta, hogy csaltunk a szavazatszámlálással, és hazaárulónak nevezett. Közben többen lettünk. A gépkocsik körül őgyelgők körénk gyűltek, és fenyegető megjegyzések hangzottak el. Elmondtam, hogy a blokád törvénytelen, és kárt okoz Budapestnek, de ez csak olaj volt a tűzre. A helyzet félelemkeltő volt. A gyűlöletbeszéd jól ismert fordulatai, súlyosan fenyegető jelzései röpködtek a levegőben, nem lehetett kizárni, hogy alaposan elvernek. Eleinte meglepődtek, hogy ott vagyok, de egyre jobban fölbátorodtak, egyre közelebb nyomultak, végül körbezártak. Ekkor egyenruhások jelentek meg mellettem, és a parancsnokuk arra kért, hogy velük együtt haladjak tovább, ők lesznek a kísérőim, erre kaptak parancsot. A rendőröket füttyszó és ordítozás fogadta, de a közben százfősre duzzadt csoport szétnyílt, és utat engedett.

A hivatalba érve megtudtam, hogy a Lelkiismeret ’88 csoport szervezte a blokádot, amit csak a déli órákban sikerült felszámolni. Sosem felejtem el azt a szorongató testi közelséget, amit ott átéltem, és a megalázó rendőri beavatkozást, ami a közegek szerint kizárólag a testi épségem védelmét szolgálta. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy Budapest főpolgármesterét rendőröknek kell védeni bárkitől. Délután nyilatkozatot adtam ki, amelyben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a hídfoglalók több tízezer budapestinek okoztak kárt, nem pedig a kormánypártoknak. Elfogadhatatlannak minősítettem, hogy bárki megpróbálja politikai célból megbénítani a fővárost. Minden felelős politikustól azt kértem, hogy határolódjon el a szélsőjobb szégyenletes akciójától. Arra szólítottam fel a budapestieket, hogy indítsanak kártérítési pereket az elszenvedett sérelmeik miatt, hiszen órákat vettek el az idejükből, és ezzel pénzt vettek ki a zsebükből. (A hídzárat végül a rohamrendőrség számolta fel. A tüntetők a Parlament elé vonultak, hogy sátorozással és »fegyvertelen forradalommal« érjék el a szavazatok újraszámlálását, de a rohamrendőrség onnan is kiszorította őket.)

Eleinte nagyon nyomasztott ez a magyar közéletben addig szokatlan nyílt brutalitás, de ahogy múltak az órák, megpróbáltam a magam számára átértékelni mindent. Arra jutottam, hogy az abnormálissal csak a normálist lehet szembeállítani, az erőszakos szélsőséggel szemben kizárólag a normális emberek közösségének értékrendje nyújt védelmet. Sokat segített nekem az a kép, ami az Erzsébet híd pesti oldalán fogadott. A város a blokád első óráiban békésen és szelíden élte megszokott életét. A pestiek nem is tudták, mit művel néhány megátalkodott a hídon. Hihetetlen erőt éreztem ebben a nyugalomban, és jókedvem lett tőle. Ez a nap meghatározta az önkormányzati kampány hangulatát és menetét. Érzelmi töltést adott hozzá, és irányt szabott neki”.