A direktíva elsődleges célja az oroszországi újjáépítés volt. A „Nagy Honvédő Háborúban” földig rombolt városok újjáépítéséhez sürgősen kellett pótolni a hiányzó munkerőt, ezért kellett a bolsevik vezérnek „élő hadizsákmány”. Az ésszerűséget mellőző parancs teljesítésére, részben a retorzióktól való félelmükben is, a fegyveres szovjet katonák a fogolylétszámot kipótolandó összefogdostak civileket is. Jóformán bárkit elvittek akit az utcákon, gyárakban vagy a kórházakban találtak, és úgy ítélték meg, hogy képes lesz az embertelen fizikai munkára.
A szétszakított családok többsége semmit sem tudott rokonairól, kapcsolatot sem tarthattak velük. Létezésük és hollétük szigorú titoknak számított.
1953. november 25-én nem szerepelt egyetlen újságban sem, hogy hazatértek azok a szerencsések, akik túlélték a Szovjetunióban, a GULAG táboraiban eltöltött éveiket. Többnyire Moszkva sztálinista felhőkarcolóinak építkezéseinél dolgoztak, vagy német aknamezők hatástalanítását, bányászati és romeltakarítási mukákat végeztettek velük, illetve egyszerű földmunkák során dolgoztattak őket, sok esetben halálra.