Szigorúan magánügy

„A honi közélet egyik sajátossága, hogy bizonyos témák (olykor ismétlődően ugyanazok) mentén két táborra szakadunk, szidjuk és alázzuk egymást, egyre följebb srófoljuk saját és mások idegeit, tézisek és antitézisek fogalmazódnak meg. Végül szintézis nélkül, egy feszültebb társadalomban, mélyülő árkok szemben lévő oldalain, de ugyanott maradunk, ahol voltunk. A belső háborúskodással pedig gyengítettük a közösséget.

Korunk bomlasztóinak egyik kedvenc játéka, hogy mindent relativizálnak, ami oda vezet, hogy szerintük jó és rossz egyenértékűvé, felcserélhetővé válik. Ez azonban nem igaz. A mi kultúránkban, megszokott, otthonos és szeretett világunkban értékesebb a szorgalom a lustaságnál, az igazság a hazugságnál, a tisztesség az erkölcstelenségnél. Nem bántjuk, nem közösítjük ki és nem dehumanizáljuk a lusta embert, de tudjuk – és ő is tudja –, hogy erre nem lehet büszke. Előbbre való a tudás a tudatlanságnál (ezért tesszük kötelezővé gyerekek millióinak az iskolát a megkérdezésük nélkül…), és csak a férfi és nő közötti nemi kapcsolatot tekintjük természetesnek, hiszen a szexualitás eredendő biológiai értelme a szaporodás biztosítása, márpedig az csak így lehetséges.

A homoszexualitás tehát csak szubkultúra lehet, ráadásul szigorúan magánügy.

Intimitása miatt még annál is magánabb, mint mondjuk a bélyeggyűjtők, a horgászok vagy a jógázók szubkultúrája. Nem kell róla tudniuk másoknak, nincs szükség érzékenyítésre sem, hiszen senki sem fogja őket bántani, ha nem verik nagydobra a szokásaikat. Ez nem szőnyeg alá söprés, hanem a békés egymás mellett élés, a kiegyezés egy formája. (Ha van egy csúnya seb a kezemen, nem az a megoldás, hogy mindenkinek az orra alá dugom, és elvárom, hogy becsüljenek érte és nézegessék, hanem kesztyűt húzok vagy tapaszt teszek rá.)”