Mi a baj Arany Jánossal? Túl nagy a bajsza?

„Szakmai szempontból milyen alkotónak tartja Vidnyánszky Attilát?

Azok közé tartozom, aki az ő művészi eredményeit – amiket azelőtt mutatott, míg össze nem házasodott a politikával – nagyra értékelik. Látomásos egyedi, erőteljes előadásokat hozott létre. Egyébként az egész szakma elismeréssel fogadta megjelenését a beregszászi színházzal. Rengeteget segítettek neki, nem sorolom fel mindet, de például az SZFE másfél évre befogadta a tanítványait. Most nem részletezem, hogy miként lett belőle sértett, önmagát kirekesztettnek érző művész, de nagyon tanulságos és minden alkotó ember számára intő példát mutató folyamat.

Az átalakítás mellett állók egyoldalúnak, ideológiával terheltnek látják az egyetem eddigi oktatási rendszerét. Ezt mivel cáfolja?

A kultúra organikus, létező valami, amiben mindennek helye van. Ők is ezt mondják, lásd az Index Kálomistával készített interjújának vagy Vidnyánszky Attila és Máté Gábor a Nemzeti Színház honlapján olvasható közös interjújának idevágó részleteit, de később mégis teljes önellentmondásba kerülnek. Én egy szót sem szólok ideológiáról, hanem a kultúra organikusságáról sokszínűségéről, sok elemének az együttműködéséről beszélek, miközben ők azt mondják, várjon, felírtam, szó szerint idézek egy cikkből: »keresztény, konzervatív, nemzeti szellemi metódus«. Mondja már el valaki, mi ez a szemlélet, pontosan mit is jelent. Amikor ezeket a szavakat egymás után kimondom, nem tudok másra gondolni, hogy ez egy ideológia.

Nem formai, tartalmi, hanem ideológiai, sőt olykor kifejezetten pártpolitikai és többnyire egyoldalú megközelítés. Kálomista azt mondja, minthogy az ő színházában mindenki azt gondol, amit akar, szabad a politikai szemlélet, lásd Molnár Piroska, de a színpadra nem lehet fölvinni az ideológiát. De közben azt mondják, hogy nálunk pont ez az általuk mindannyiszor és hangsúlyosan nevesített ideológia hiányzik a színjátszásból. Mi nem beszélünk arról, hogy van egyfajta ideológia. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nincs ideológiai képzés. Ezt kijelentem, állítom. Aki az ellenkezőjét állítja, az jöjjön oda, üljön be az órákra, érjen tetten. Többször felajánlottam, hogy az én óráimra bejöhetnek, akár álruhában is beülhetnek a hátsó sorba.

...

Az egyetem története fókusszá vált, országos, sőt nemzetközi üggyé, ami túlmutat valamiféle frusztráción.

Azt Orbán Viktornak pontosan tudnia kell, hogy ha valaki rossz passzt ad, és a labda a csatár lábáról átperdül a oldalvonalon, akkor nem csak az a hibás, akiről kipattant, hanem az is, aki rossz passzt adta. Itt nyilván nem csak az SZFE-ről van szó, hanem az egész magyar felsőoktatási rendszer átalakításáról. Abba most még nem látunk bele, hogy mi áll az ideológia köntösbe rejtett folyamatok hátterében, amikhez, mint látjuk, kiválóan fel lehet használni frusztrált embereket. Nem tudom, hogy ténylegesen mi állhat az egyetemek magánkézbe adása mögött, de majd kiderül. Az természetes, hogy az SZFE esete kelti a legnagyobb a visszhangot, hiszen a kultúra valamilyen formában mindenkit érint.

Nagyon hasonló dolgok történtek a MOME-n, a Corvinuson, de azokból nem lett botrány, nem kavarta fel a közvéleményt. Viszont mindenki néz filmeket, hallgat zenét, nézi a tévét, és sokan járnak színházba is. Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a kultúra olyan emberi szükséglet, mint a levegő, a kenyér meg a víz. Ha kulturális területen történik egy politikai indíttatású konfrontáció, ami egyébként más, általánosan elfogadott elvekkel is ütközik, az nagyon gyorsan kiélesedik. Az nem reális feltételezés, hogy valaki az egyetemről felhívja Cate Blanchette-et, és azt mondja, hogy írja már rá a tenyerére, hogy free SZFE. Ennyi sztárt és jelentős alkotót, ahányan most az SZFE mellett demonstrálnak, nem lehet felhívni. Magától eszkalálódik a dolog, mert azt minden demokráciában tudják, mi az az egyetemi autonómia és az alkotói függetlenség.”