A helyben kiteljesedés izgalma

Fellélegzés. Ez a címe a feleségével közös, családi szervezésű, nyári Fesztivál akadémia Budapestnek. Mire utal?
Egy reményre. Nem tudjuk még, legalább augusztus 15-e után meg tudjuk-e tartani a kamarazene nyári ünnepét állandó otthonunkban, a Zeneakadémián és néhány más helyszínen. Talán az államalapítás ünnepe utáni napokban megadatik. Családfák volt az eredeti cím, meg is hívtuk a kamarazene legnagyobb külföldi sztárjait, már épp nyomtatásba küldtük volna a programfüzetet, amikor kitört a járvány. Hamar átláttuk, hogy rengeteg hazai – főleg szabadúszó – művész kerül bajba fellépési lehetőség nélkül. Elhatároztuk, hogy a támogatásuk érdekében az idei eredeti fesztivált a jövő évre halasztjuk, és újraírjuk a koncepciót. 

Szolidaritáselvű fesztiválszervezés?
Igen. Hatvan hazai zenész, tíz magyar színész és húsz fiatal zeneakadémista került a Fellélegzés programjába. Olyan nevek, mint Rados Ferenc, Ránki Dezső, Klukon Edit, Várdai István, Baráti Kristóf, Kolonits Klára, Pál István Szalonna és az Amadinda Ütőegyüttes. Kevés országra esik ennyi világszinten is jegyzett tehetség. Hatalmas helyzeti előnyünk van! Két mesterkurzus tartására is felkértük őket a jövő tanév folyamán határon innen és túl, amelynek honoráriumát előre meg is kapják.

Elképzelhető, hogy átrendeződik a koncertpaletta, és a szervezők a jövőben is inkább a helyben adott tehetségek felé húznak?
Erre azért nem mernék fogadni. A határtól néhány kilométerre, a burgenlandi Léka várában évente megrendeznek egy csodálatos fesztivált. Úgy néz ki, hogy június végén az idén is megtarthatják. A szervezők már érdeklődtek is, hogy számíthatnak-e ránk. Aztán tudok olyan svédországi fesztiválról, ahová – környezetvédelmi okokból – már évek óta úgy kérik fel a fellépőket, hogy vállalniuk kell, szárazföldön vagy vízen érkeznek. Repülő kizárva. A szokás nagy úr, szerintem hamar visszarendeződik a nemzetközi koncertélet, persze kellő óvatossággal, néhány most kialakult új szokás megtartásával. Én is szívesen megtartanék sok mindent az elmúlt hónapokból.

Például?
Nagyon jó együttműködés alakult ki itthon, a családon belül, jó lenne, ha a jövőben is több időnk jutna egymásra. Átláttam, hogy kevésbé fontos hosszú repülés árán újból élni egy-egy távol-keleti, amerikai, esetleg már megismert koncertlehetőséggel, mint működtetni itthon egy nívós fesztivált, vagy felépíteni egy őrségi művésztelepet. Utóbbi terv éppen a karantén ideje alatt ért célegyenesbe.

Kényszer szülte lokalitás?
Egy ideje motoszkált bennünk a vágy Katival (Kokas Katalin Liszt Ferenc-díjas hegedű- és brácsaművész – a szerk.), hogy szeretnénk egy nyitott művésztelepet, de most nyílt lehetőség valóban erre koncentrálni. Lendvajakabfán, a Hetés és az Őrség határán, egynéhány éve még a kihalás szélén álló, álomszép faluban álmodtuk meg. Alig látni a térképen, a varázsa is ebben áll. Az utóbbi években egyre több fiatal költözött a faluba: gazdálkodó, meseíró, szakács – kreatív emberek. Itt tervezik a jövőjüket. Mi is megvettünk egy néhány épületből álló udvart, ahol pajtaszínházat, pajtából kialakított koncerttermet építünk. Itt szeretnénk lehetőséget adni fotósoknak, táncosoknak, színészeknek, festőknek, zenészeknek, bármilyen művészeti ág képviselőinek a közös alkotásra. A lendvajakabfai művésztelep a szívügyünk lett, és az sincs kizárva, hogy a következő néhány évtől kezdve a működtetése ki fogja tenni az életünk nagy részét. Emellett visszük tovább a zenei pedagógusok továbbképzését szolgáló művészeti műhelyünket is a fővárosi Palotanegyedben. Szeretnénk a jövőben is az alap- és középfokú zenei oktatásban helytálló zenetanároknak önként választható, akkreditált továbbképzési lehetőséget, országszerte kurzusokat kínálni. Igaz tehát, hogy bár a világ dolgai valószínűleg csordogálnak a korábbi mederben tovább, az egyéni életek szintjén – így a mi életünkben is – az értékek, a prioritások átrendeződését hozta az előző néhány hónap.

A Fesztivál akadémia eredeti, júliusi programjában szerepelt volna Bartók C-dúr kvintettjével, a járványhelyzet miatt azonban a produkciót csak 2021 nyarán hallhatja a magyar közönség. A BBC zenei szaklapja szerint ez a múlt év legjobb kamarazenei hangfelvétele. Miért fontos lemezt készíteni egy klasszikus zenésznek 2020-ban, a Spotify és az online közvetítések, videómegosztók korában?
A klasszikus zenei lemezek lenyomatok. Hivatkozási alapok. Ez a szerepük még akkor is megmarad, ha ténylegesen kevés fogy belőlük, hiszen zene- és videómegosztó oldalakon jutnak el a felvételek a közönséghez. Nem hiszek egyébként abban, hogy a digitális közvetítések valaha is leértékelnék az élő koncertek szerepét, sőt! Talán épp az ellenkezője fog bekövetkezni. Még akkor is, ha a szociális távolságtartás egy ideig korlátozza a lehetőségeket. Emlékszem, 2010-ben Joshua Bell-lel ültünk a taxiban Kaposváron, épp az első Kaposfest megnyitójára igyekeztünk a Csiky Gergely Színházba, Kocsis Zoltán ült elöl. Épp fizetett volna, a sofőr azonban leállította: „Művész úr, csak egy aláírás lesz.” Pesti taxisofőrtől hallottam: „Ha zongorázni tudnám a különbséget, Kocsis Zoltán lennék!” Nem is gondolunk bele, mennyire szerves része az életünknek a zenei műveltség. A zene iránti tisztelet. Mindegy, hogy milyen közvetítők útján jut el széles rétegekhez a klasszikus zene, de ennek meg kell maradnia!

Eposzi jelzője, hogy „Bartók Béla műveinek egyik legjobb tolmácsolója”. Mi a kulcs Bartók belső logikájának megértéséhez? Mikor érezte úgy, hogy megfejtette?
Még kottát sem tudtam olvasni, sőt talán még meg sem születtem, amikor elindult a kódfejtés folyamata bennem. Édesanyám (Pertis Zsuzsa csembalóművész – a szerk.) sokat játszotta a Liszt Ferenc Kamarazenekarral Bartók zseniális, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét. Ott ültem a próbákon már hároméves koromban. Imádtam azt a hangzást, és alig vártam, hogy el tudjam olvasni a partitúrát. Hét-nyolc évesen már dirigálni próbáltam anyám rongyosra játszott példányából. Gyermeki lélekkel, előítéletek nélkül Bartók csoda. Hanna lányunk Bartók-szonátát kért másfél éves korában, amikor megkérdeztük, mit énekeljünk neki. Gyulán egyszer szakmunkásképzős diákoknak játszottunk egy nyilvános főpróbát, ők is leginkább Bartók vonósnégyeseit tapsolták vissza.

2010-ben Joshua Bell híres washingtoni performanszának mintájára a Blaha Lujza téri aluljáróba is kimerészkedett hegedülni. Mit vitt haza ebből az élményből az összekalapozott ötezerötszáz forinton és egy bibliai szórólapon kívül?
Egy szociológushallgató kért meg, hogy tegyünk próbát Joshua kísérletével itthon is. Mellette szinte mindenki elment, fel sem ismerték, engem viszont folyamatosan bővülő körben állva hallgatott az aluljáró népe. Bachot játszottam mackónadrágban, inkognitóban. Mégis sokan felismertek. Zenei érzékenységből nagyon jól vizsgázott a magyar közönség.

„Szegény gyerek, nem kerülheti el a sorsát, hogy hegedűművész legyen” – mondta egy anekdota szerint Vásáry Tamás a szüleinek, amikor először hallotta játszani a kis Kelemen Barnabást. Gáspár fia is „így jár”?
Ha nem belőle fakadna ez a választás, nem erőltetnénk. Tehetséges, kitartásra, szorgalomra nevelni pedig a mi szülői felelősségünk. Kicsit olyan ez, mint a versenysport. Lazán kezelve a tehetséget nem lehet komoly eredményeket elérni a klasszikus zenében sem. Nem a mérhető eredmény a cél, de jó eszköz a következetesség fenntartására. Több tanulmány is szól arról, hogy ha egy zenész tizennyolc éves koráig nem tölt el legalább tízezer órát gyakorlással, esélye sincs kitűnni.

Marad azért idő – édesanyja kifejezésével élve – koncentráltan hülyéskedni?
Persze, annak is megvan az ideje már a célhoz közel, az előadáson. A kifejezés egyébként onnan ered, hogy kisgyerekként egyszer odamentem a csembalójánál gyakorló édesanyámhoz, és ott hevert épp a Viotti-hegedűverseny zongorakísérete. Viccből elkezdtük játszogatni. Az alatt a tíz perc alatt, amíg átnéztünk belőle egy tételt, anyukám egyértelműen úgy emlékezett rá, hogy valami egészen mást érzett meg velem kapcsolatban, mint addig: észrevette, hogy van zenei fantáziám. Később a koncerteken elég volt erre a hangulatra visszaemlékezni, és attól fogva teljesen kinyíltam. Egy tíz-tizenegy éves gyerekben is összesűrűsödhet annyi fantázia, hogy a pillanat szülte inspiráció hatására valami egyéni, váratlan villanás szalad ki a kezei közül. Varázsol. Amikor Gazsi kiáll a színpadra, mi is arra biztatjuk, hogy átszellemülten játsszon, érezzen rá arra a csatornára, amely a zeneszerzőnek a mű írásakor megnyílt. Nekünk, zenészeknek médiumként kell fellépnünk, technikailag biztos alapokkal, spirituálisan nyitottan, lélekben könnyedén.

Szintén Vásáry Tamás gondolata, hogy a géniusz nem életgarancia. Franz Schubert például a halála előtt nem sokkal beiratkozott zeneszerzést tanulni, önmaga nagyságáról semmit nem tudva. Ön negyvenévesen már rég megkapta szinte az összes elképzelhető elismerést, a Kossuth-díjat is. Mi volt az a plusz, ami a siker felé sodorta?
A csillagok szerencsés együttállása. A szüleim elkötelezettsége a zene iránt, az otthon a születésemtől megkapott zenei élmények eleve elrendelték az irányt, amelyen el fogok indulni. Mióta az eszemet tudom, hegedülni akartam. A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere, Rolla János is nagy hatással volt a döntésemre, és persze az a tény, hogy apai nagyapám, Pertis Pali világhírű cigány­prímás volt. Hatévesen volt az első hegedűórám Baranyai Valériánál, és jórészt a szüleimnek köszönhetem, hogy kicsikarták belőlem a kitartó gyakorlást. Tizennégy éves koromtól különösen számított, hogy kik vesznek még körül a családomon túl, és nagy szerencse az is, hogy viszonylag korán, lassan huszonnégy éve megtaláltam életem párját, akivel kölcsönösen inspiráljuk, támogatjuk egymást. Ezt a szüleim is elfogadták egy idő után – édesanyám játszott is a feleségem diplomakoncertjén a Zeneakadémián, aki őt egyenesen Fischer Annie-hoz hasonlította. A mi szövetségünk Katival erős és sokdimenziós.

***

Címlapkép: Muray Gábor