Mire jutottak a demokrácia exportjával a Közel-Keleten?

Az Egy kém az iraki háború ellen c. könyv megjelenésének apropóján szervezett konferenciát a Republikon Intézet az Athenaeum Kiadóval közösen.

Szabó Tibor Benjamin, az Athenaeum Kiadó ügyvezető igazgatója megállapította, hogy még az Egyesült Államok, a legnagyobb demokráciaexportőr a világon sem bízik az általuk felállított intézményekben, így a nemzetközi bíróságokban sem, melynek eredményeképp szükségesnek érzi, hogy egy harmadik országban bombamerényletet kövessen el egy diplomáciai autó és annak utasa ellen – utalva ezzel a Kászim Szulejmáni ellen végrehajtott támadásra.

Horn Gábor, a Republikon Alapítvány kuratóriumi elnöke hozzátette, hogy bár nagyon jól jött a promotálásban, „nem ők kérték, hogy Trump aktualizálja a konferenciát”, valamint kifejtette, hogy az esemény célja a külpolitika felé irányítani a közéletet, mivel az elmúlt egy év a belpolitika bűvöletében telt el, szinte kizárólag.

Bartha Dániel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy civil szervezet ügyvezető igazgatója kijelentette, hogy az USA ma már nem foglalkozik a korábbi értelembe vett demokráciaexporttal, így Trumpot ehhez a fogalomhoz kötni téves. Feltette továbbá a kérdést, hogy

Inkább kritizáljuk, vagy inkább szükségünk van a segítségére? Bemutatta röviden Katharine Gun történetét, akiről a konferencia apropóját adó könyv is szól. A hölgy, aki a brit titkosszolgálatoknak dolgozott, 2003-ban lebuktató információt szivárogtatott ki a médiának, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy a Blair vezette Nagy-Britannia egyelőre nem bizonyított indítékokra hivatkozva rohanná le Irakot. Bartha párhuzamot húzott Gun és Snowden ügye között, ugyanis mindkét szivárogtató megmutatta a nagyvilágnak, hogy a politikai vezetők gyakran élnek becstelen módszerekkel, például kiterjedt lehallgató rendszerekkel. A könyvet nemsokára film is követi a mozikban Keira Knightley főszereplésével.

Mennyire volt jogos az iraki intervenció?

Veiszer Alinda a beszélgetés elején fel is tette a kérdést: aki államtitkokat szivárogtat ki bármilyen indokkal az hős vagy hazaáruló? Dobrovits Mihály, a Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Doktori Iskolájának habilitált doktora erre Ottlik Géza Iskola a határon című könyvéből vett idézettel válaszolt: „nem szép dolog az ember hazáját elárulni, bárha az ember hazája nem jó oldalon áll is”; majd kifejtette, hogy egy nem kompetens ember (Katharine Gun mandarin tolmács volt a titkosszolgálatoknál) lehetőség szerint ne szivárogtasson ki államtitkokat, hiszen nem tudhatja, milyen érdekeknek tesz így keresztbe.

Rostoványi István, a BCE egyetemi tanára ehhez hozzáfűzte, hogy az Egyesült Államok Nagy-Britanniához képest már sokkal régebben eldöntötte, hogy megtámadná Irakot – akiknek persze nem voltak nukleáris, „pusztán” tömegpusztító vegyi fegyverei, melyeket előszeretettel teszteltek a helyi síita lakosságon –, még úgy is, hogy nem is voltak pontos információik. Dobrovits ki is jelentette ezt követően: pusztán azért, mert nem voltak nukleáris fegyverei, ne mentsük fel Huszeint, ugyanis egy véreskezű diktátor volt.

Spät Eszter, a CEU doktorandusza, aki a 2003-at megelőző időszakot Irakban töltötte, kiemelte, hogy még a helyszínen dolgozó ENSZ-alkalmazottak sem tudták vannak-e Szaddam Huszeinnek tömegpusztító fegyverei, ugyanis a diktátor szándékosan megtévesztette a titkosszolgálatokat.

– jelentette ki Spät. „Máig nem tudjuk, volt-e bennük valami, mi volt bennük, ha volt bennük vagy csak szórakozott Huszein a megfigyelőkkel?” – tette hozzá. A kutató és író, aki két könyvet is írt a jeziditákról (kurd vallási kisebbség Irakban), kiemelte, hogy Szaddam Huszein diktatúrája szörnyű éhezést és morális válságot okozott Irak nagy részében (kivéve az autonóm iraki Kurdisztánban), ráadásul nemzetközi agresszor is volt, így ő és hatalma ellen ígyis-úgyis a háború lett volna a legkézenfekvőbb megoldás.

Az értékekkel kapcsolatban Rostoványi megállapította, hogy a nyolcvanas években az iraki-iráni háborúban az Egyesült Államok Huszeint támogatta, ráadásul még szövetségeseit is felszólította arra, hogy támogassák a diktátort. Ennek mentén pedig behozta a dialógusba a „demokráciaparadox” fogalmát: mi tesz jobbat egy országnak: a demokrácia bevezetésének kísérlete vagy a stabilitás fenntartása; hiszen láthattuk, hogy miután megbuktatták Huszeint Irakban, Kadhafit Líbiában vagy Idi Amint Ugandában, csak belpolitikai összeomlás következett, nem virágzó demokrácia? Magyarics Tamás, az ELTE Amerika-szakértő tanára hozzátette, hogy minden országban először stabilizálni kell és csak utána demokratizálni.

Rostoványi ezután kijelentette, hogy mivel Irak közvetlenül fenyegette az Egyesült Államokat, így Washington nemzetközi jog alapján támadhatott. Veiszer Alinda ezzel nem értett egyet, és kiemelte, hogy mint beszélték korábban, nem volt egyértelmű bizonyíték Bagdad ellen. Magyarics ennek kapcsán feltette a kérdést:

Hiszen míg Ruandában milliók haltak meg a népirtás következtében, mégsem aktivizálódott az ENSZ védelmi mechanizmusa, addig Koszovóban már a tüntetésekre is hevesen reagált a nemzetközi közösség. A szakértő szerint erre a nemzetközi geopolitikai és geostratégiai érdekekben kell keresni a választ.

A demokráciaexport sikeressége

Ezt követően a demokráciaexport mérlegéről beszélgettek az asztalnál ülők. Veiszer feltette a kérdést, hogy van-e sikersztori a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, amire Rostoványi azt válaszolta: legfeljebb Tunézia esetében. A szakember hozzátette, hogy ennek jelentős oka a közel-keleti mesterséges államok és egyedi államszerkezetek léte, mint például a törzsiségre való építkezés. Hozzátette, hogy épp emiatt az európai normáknak megfelelő demokráciát nem lehetett, nem lehet és nagy valószínűséggel nem is lehet majd létrehozni kontinensünk szomszédságában.

Bartha Dániel hozzátette, hogy az amerikai demokrácia-építési kudarc Irakban az jelentős mértékben annak volt köszönhető, hogy nem kérték ki olyan országok véleményét, így többek közt a volt kommunista országokat, Magyarországot sem, akik sikeresen váltottak a közelmúltban nem demokratikus rendszerről demokratikusra. Rostoványi szerint épp emiatt azon államokban, ahol nem nyúltak bele külföldről a demokratizálódási folyamatokba, ott a helyi viszonyokhoz képest sikeresen végbe is ment a folyamat. Kiemelte itt Iránt, amivel kapcsolatban megállapította, hogy míg szeretik egy totalitárius államnak beállítani, addig

melyben a szekularitás hiánya mellett számos alkotmányos jog védi a rendet és nők is ülnek a parlamentben. Hozzátette: „feltehetően többen, mint Magyarországon”.

Dobrovits Mihály ennek kapcsán kifejtette, hogy a demokrácia megítélése furcsa dolog, hiszen amíg Japánra következetesen mint a demokrácia ázsiai fellegvárára tekintünk,

ami Európában elképzelhetetlen lenne. Épp emiatt a Közel-Keleten valami vagy természetes úton fejlődik, és így az európai demokráciamegítélés szempontjából antidemokratikussá válik (mint például Irán és Szaúd-Arábia; vagy kívülről belenyúlnak a rendszerbe, létrehozva egy importált szerkezetet, amivel viszont diszfunkcionálissá válik az állam. Spät ezzel kapcsolatban megállapította: nem segít a változáson az sem, hogy nagyon mély antidemokratikus beidegződések vannak az emberekben, például a nepotizmus rendszere.

Rostoványi itt kitért a gyakran feltett kérdésre, hogy az iszlám kompatibilis-e a demokráciával? „Ha akarnak demokráciát, fognak találni rá megoldást” – jelentette ki. Megállapította, hogy míg a fiatalabb korosztály nagyra értékeli a demokráciát, addig az idősebb korosztál nyugati intézményrendszerként tekint rá, így magas az elutasítottsága is. Dobrovits hozzátette, hogy sokszor a szabad akarat kinyilvánítása se feltétlenül hozza el a demokráciát egyes térségekbe, hiszen amíg az arab tavasz alatt a kairói tüntetők fennhangon ordították, hogy „demokráciát! demokráciát!”, addig az első szabad választások alkalmával egy nyíltan teokratikus totalitarianizmust hirdető szövetséget szavaztak meg. Kijelentette, hogy demokráciát exportálni pontosan ugyanolyan, mint nyelvet tanulni, ugyanis hiába tanuljuk meg tisztességesen a nyelvtani szabályokat, le is kell tudnunk fordítani a szövegeket az anyanyelvünkre.

Forradalmár vagy terrorista?

Rostoványi hozzátette, hogy a demokrácia valamilyen szintű átemelése, vagy legalább a modernizáció alapvető érdeke a közel-keleti államoknak, hiszen az olyan államoknak, mint Szaúd-Arábiának gondolnia kell a kőolaj utáni időkre is. Ehhez

Az oktató ugyanakkor úgy látja, hogy az értelmezés lehetősége sok helyen elképzelhetetlen a folyamatos konfliktusok miatt, így például Irakban is. A résztvevők még közösen megállapították azt is, hogy a demokráciához, valamint az iszlámhoz is hasonlóan bonyolult és nehezen értelmezhető fogalom a terrorizmus is, ugyanis „míg az egyiknek forradalmár, addig a másiknak terrorista”, ami árnyékot vet több állam berendezkedésére is.