Egy fehér kócsagmadár – Tömörkény István emlékezete

Egy ideje észrevettem, hogy unom az irodalmat. Már hallom is az Olvasó értetlen és indulatos kérdését, hogy mit képzel magáról, honnan veszi a bátorságot ez a fickó, micsoda nagyzoló, öntelt és ostoba kijelentéseket tesz itt nekem. 

A kezdőmondat nyilván nem pontos. Persze, hogy nem az irodalmat unom, de mégis csak akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha ezt írom. Életem eddigi negyvenvalahány éve alatt elég sok mindent összeolvastam, jót is meg kevésbé jót, olykor rosszat is. Mint mindannyian. Voltak nagy olvasmányélményeim, például a Hamvas-időszak (manapság alig tudok már beleolvasni Hamvasba, túlságosan közel van, néha már zavaróan közel). Aztán voltak az oroszok, volt sok minden.

Egy ideje viszont valamiféle csömört érzek, unalmat, fokozódó érdektelenséget. Már csak a beleolvasás ebbe-abba, gyűlnek a felébe-harmadába hagyott könyvek az éjjeliszekrényen.

Legalább szellőzik az ember agya egy kicsit, ülepszik a sok regényalak, a különféle atmoszférák és tájak, az emlékezetes párbeszédek és sorsdöntő gondolatmenetek. Jó érezni ezt az ülepedést, de az ülepedés mögött mégis marad valami hiányérzet, valami senkiföldje.

Arra vágyom, hogy végre olyasmivel szembesüljek „irodalmilag”, ami letaglóz, ami pofán vág, amitől köpni-nyelni nem tudok. Olyasmi ez, mint amikor az ember elkezdi érezni a szerelem hiányát az életében. Megpróbáljuk felidézni a régi szerelmeket, persze sikertelenül. Mert egy szerelmet nem lehet felidézni, nem lehet emlékezni rá. Amire emlékszünk, az nem a szerelem, hanem a vágy a szerelemre.

Mindegy is, a lényeg a vágyakozás. Hogy vágyom valamire, ami – bután fogalmazva – valódi. Ami úgy irodalom, hogy közben mégis élet, ami nem holmi absztrakciókkal való szellemes játszadozás, hanem zsigerből és szívből jövő írásművészet.

Így álltam tehát ezzel a homályos, lassan körvonalazódó vágyakozással, amikor történt valami. Korábbi munkahelyemen – egy hajléktalanszállón – volt egy kis könyvtár. Az időről időre beérkező könyvadományok kerültek ide. Meghalt a nagypapa, a gyerekek eladják a lakást, és hát mit lehet csinálni a könyvekkel ilyenkor. Ki lehet dobni például. Egyre többször látni ilyet. Vagy el lehet vinni valahová. Néhányan elkeverednek ilyenkor a hajléktalanszállóig, ahol megkönnyebbülten kipakolják az autóból a könyvekkel megtömött kartondobozokat.

A legtöbb adományozónak szemmel láthatóan igen jó érzés megszabadulni a könyvektől. Egyszer például egy idős hölgy egy komplett Lukács György-életműsorozattal állított be. Kiraktuk becsületesen a polcokra, bár volt azért némi kétely bennem azzal kapcsolatban, hogy a hajléktalanok mihez kezdenek majd ezekkel a könyvekkel. Hát, kezdtek velük valamit,

De ez nem tartozik szorosan ide. Annál inkább idetartozik viszont, hogy az egyik ilyen szállítmányban bukkantam rá Tömörkény István Csata a boldogságért című, válogatott novellákat tartalmazó kötetére. A Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1981-ben az Olcsó könyvtár című sorozatában, csúnyácska narancssárga borítóval.

Tömörkény neve derengett valahonnan. Eleinte nem ugrott be, aztán rájöttem, hogy Cserna-Szabó András egyik könyvében olvastam valamikor egy rövid esszét, amelyben a szerző az egekig magasztalta Tömörkényt. A könyvet a zsebembe süllyesztettem, és mivel éppen vacsoraidő volt, nekiálltam teát és lecsós rizst osztani a szálló vendégeinek. Közben alig vártam az éjszakát, a rám eső alvásidőt, hogy az ügyeleti iroda hálóhelyiségében végre beleolvashassak a kissé megviselt kötetbe. Eljött az éjszaka, ledőltem, beleolvastam.

Ahogy belekezdtem, szinte azonnal tudtam, hogy meg vagyok véve. Hogy végre olyasmit találtam, amire régóta vágyom.

Amikor ballagunk fölfelé a bükkösben, és egyszer csak valami furcsa zúgást hallunk a hátunk mögül, a völgy irányából. A zúgás egyre erősödik, és ahogy visszapillantunk, meglátjuk a kavargó hófüggönyt, ahogy a hirtelen feltámadt szél hajtja maga előtt. Aztán nincs más dolgunk, mint megvárni, hogy utolérjen és átcsapjon rajtunk a fergeteg. Ebben a fergetegben állni olyan, mint Tömörkényt olvasni. Rám legalábbis ilyen hatást tett már az első mondataival.  

Mert  itt van például Kosztolányi a maga éteri költészetével és őszi dekadenciájával, vagy Móricz Zsigmond a súlyos és célirányos mélyütéseivel, nem beszélve Krúdy csillámló melankóliájáról, igen, itt vannak ők, és milyen jó, hogy itt vannak, de mögöttük, szélárnyékban, már-már elfeledve és éppen csak megemlítve ott van Tömörkény István, aki nélkül Móricz Zsigmond biztosan nem lett volna olyan, amilyen. Aki nélkül a huszadik századik magyar kispróza egészen másként festene. Minden bizonnyal rosszabbul festene.

Tömörkény írásaiban többek között az az elképesztő, hogy olyanok,

Ami nyilván nem elsősorban a nyelvére értendő, hisz azt a nyelvet, amit Tömörkény csodálatosan használt, ma már senki nem használja. De mivel a nyelv varázslatos és kiismerhetetlen jószág, azonnal kénytelen vagyok meghazudtolni magamat, és azt mondom, hogy igenis ugyanolyan élő Tömörkény nyelve ma is, mint egy évszázaddal ezelőtt. A nyelv egyszerre lehet halott és élő, amiből az következik, hogy a nyelv lehet halhatatlan, szólhat az örökkévalóságból, az időtlenségből.

Tömörkény nyelve időtlen nyelv, időtlen, mint a Puszta és mint a Tisza, amelyek legtöbb írását inspirálták. Tömörkény az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág írója, de ezzel tulajdonképpen nem mondtunk semmit. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy Marcel Proust a századforduló Párizsának írója volt. Vagy Thomas Mann a letűnő német polgári világot örökítette meg. Iskolás hülyeségek ezek, és persze Tömörkényt sem lehet ilyen szűk keretek között értelmezni, noha írásai térben és időben valóban konkrétan behatárolhatók.

Ez az tér és idő, Tömörkény tere és ideje mindenhol van, mindenhol ugyanúgy érvényes. Amikor a pusztai emberekről beszél, a minduntalan felbukkanó pulikról, egy boszniai kaszárnya sivár mindennapjairól vagy a tiszai hajósemberekről, akkor valami olyasmit akar elmondani, ami a világon mindenhol ugyanúgy érvényes és érthető. Tömörkény írásainak varázsa nyelvének szinte archaikus egyszerűségében rejlik. Ilyen tömören, ilyen láttató erővel és pontosan senki nem tudott megszólalni rajta kívül a magyar irodalomban. Azt a nyelvet beszélte és használta, amelyet a pusztai emberek is használtak, de mindezt olyan módon tette, hogy műveiben nyoma sincs a mesterkéltségnek, a „skanzenszagnak”.

amikor szemügyre veszi a tanyavilágot és a puszták félnomád életet élő pásztorait. Nem csupán megfigyel és rögzít, nem érdekességet vagy folklórt keres, hanem mély együttérzéssel és szikár tárgyilagossággal van jelen abban a világban, amelyben otthon érezte magát.

Mindaz, amit itt fentebb megpróbáltam megfogalmazni, szinte azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, ahogy ott a józsefvárosi éjszakában, a hajléktalanszálló súlyos csendjében olvasni kezdtem Tömörkény novelláit. Egy olyan világba vezeti be az olvasóját, amely elsőre talán távolinak és egzotikusnak tűnik, de igazából régtől fogva ismerős mindnyájunk számára. Egy letűnt és mára szinte teljesen megsemmisült világ ez,

Ahol az emberek még nem szakadtak ki a természetből, nem fordítottak hátat istenüknek, ismerték a szelek járását, a vadvizek rejtelmeit, az állatok és a növények titkos életét. A pusztai emberek keserves, tragédiákkal, nélkülözéssel és nehéz munkával teli élete Tömörkény műveiben aprólékos realizmussal, semmit el nem kendőzve jelenik meg. Nem volt szemérmes és udvariaskodó író. Annyit mond, amennyit el kell mondani – még akkor is, ha olykor nagyon kemény és szívbemarkoló, amiről beszél. Világa mégsem egyöntetűen komor vagy kilátástalan, írásait átszövi utánozhatatlan humora és rezignált iróniája.

Nem értem, miért nincs a legnagyobbak között emlegetve. Bár ha őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogyne érteném. Valahogy mintha soha nem szerettük volna igazán azokat az íróinkat, akik színről színre látnak bennünket. Mintha kicsit ódzkodnánk azoktól, akik nem játszanak semmiféle szerepet, nem tetszelegnek különféle pózokban, nem szórakoztatni akarnak, hanem megmutatni nekünk, kik is vagyunk valójában. Megmutatni, de nem kegyetlenül, hanem végtelen együttérzéssel, bölcsességgel és őszintén. Nagy szavak ezek, tudom, és a nagy szavakat sem szeretjük már jó ideje. Tömörkény műveit olvasva tisztán látható, hogy mi végre is van az irodalom a világban. Azért van, hogy élni segítsen, hogy az általa felmutatott drámai erejű és sűrűségű képekben ismerjük fel végre, hogy mi az, ami valóban fontos ezen a világon, és mi az, ami elenyészik az időben. Tömörkény semmi különöset nem tesz a novelláiban, csak kérlelhetetlen szelídséggel

hogy nézzük meg jól, milyen anyagból vagyunk gyúrva, milyen esendőek és fenségesek vagyunk egyszerre.

Az irodalom eredeti, ősi, szinte sámáni képalkotó ereje élt benne. Tömörkény százötvenhárom éve született. Nekrológjában Krúdy így írt róla: „Az Alföld felett álomként tűnik el a látóhatár felé egy fehér kócsagmadár. Ez volt a Tömörkény lelke.”

(A Magyar Nemzetben 2017. április 26-án megjelent írás újraszerkesztett változata.)