A magyar, aki menti az ukrán népzenét

December 15-én Both Miklós karácsonyi koncertet ad a budai Várkert Bazárban, nem is akármilyet: tíz falusi paraszténekessel, a kijevi Bozsicsi énekegyüttessel és magyar zenésztársaival együtt mutatják be az eltűnő ukrán falusi szokásokat, dalokat. A Szent Miklós napjától vízkeresztig tartó időszak jellemzőbb állomásait járják végig kisfilmek, ukrán parasztasszonyok és muzsika segítségével.

AZ UKRÁN NÉPI HAGYOMÁNY A SZOVJET ÉRÁBAN

„Megérkezünk egy faluba, ahol a szovjet időkben az iskola ötszáz diák, a művelődési ház pedig több száz fő befogadására épült, és ahol most mindössze nyolcvanöt özvegyasszony él. Ott van egy hatalmas, szinte lakatlan település, amely talán hétvégente megtelik élettel, amikor visszamennek a gyerekek, unokák. De ugyanazokat a folyamatokat és problémákat érzékeljük, mint nálunk, csak drasztikusabban, és a helyzet kilátástalanabbnak tűnik” – kezdi a beszélgetésünket Both Miklós. Természetesen nem magyar, hanem ukrán falvakról van szó.

Adja magát a kérdés: magyar zenészként miért éppen az érdekli őt, hogy az ukrán folklórból mi maradt meg. „Ha mindenki egyféleképpen kezd el gondolkodni, akkor nehezebben találjuk meg a megoldásokat, de a globalizáció miatt egyre nehezebb fenntartani a világ kulturális sokszínűségét” – fogalmaz a zenész.

Itthon a tudományos magyar népzenekutatás kezdetét Kodály 1905-ös első felvételeitől számítjuk. Ezután több nemzedéken át folyt a rendszerben gondolkodó, magas minőségű gyűjtőmunka, amely megalapozta a táncházmozgalmat. Az elmúlt száz évet az aggódás jellemezte, hogy a népi hagyománynak már csak az utolsó percei vannak hátra. Történelmi léptékben ez igaz is. Ukrajnában ez a folyamat később kezdődött, de kíméletlenebbül ment vége a Szovjetunió bénító ölelése miatt.