Én Brüsszelem, a modern Bábel

Brüsszelhez személyes emlékek fűznek. Annyira személyesek, hogy konkrétan innen származnak az életem első emlékei kicsi koromból: emlékszem, az Ízek utcájába mentünk és tengeri csigát vacsoráztunk, a főtéren meg Mikulás volt, és betlehem igazi bárányokkal...

De mi most Brüsszel, e sorok írójának és a nagyvilágnak? És maguknak a brüsszelieknek? Szubjektív megközelítések következnek egy meglehetősen összetett városhoz.

*

Míg Belgiumot könnyedén feloszthatjuk flamand és vallon részre, a fővárosa, Brüsszel inkább egy nagy olvasztótégely, ami már csak formája okán is az ország, és egyben az Európai Unió (és a NATO) szíve is.

Brüsszel önmagában és az EU székhelyeként is sokakban kelt vegyes érzelmeket, de a két- azaz inkább soknyelvű város azonban jóval több a Schumannál, az EU-s hivatalok negyedénél:

Sok-sok, munkával töltött, hivatalos odaút után végre utazóként (bocsánat, nem szeretek „turista” lenni) is eljutottam Brüsszelbe, így más szemmel tudtam körbenézni a városban.

A megbízható metropolisz

Ha Brüsszelt egy szóval kellene leírni, azt mondanám: kényelmes. A jó megközelíthetőség, a napi többszöri repülőjárat az alig 2 órás repülőúttal pont azon a határon mozog, amit még egy nap alatt is megjárhat az ember oda-vissza. Plusz vonzerő, hogy városon belül is elképesztően jó a közlekedés. A metró hálózata világos és kiterjedt, könnyű eligazodni a villamosok és a buszok vonalai között is, az első adandó alkalommal – felhasználóbarát automatából – beszerzett jeggyel/bérlettel gyakorlatilag miénk a város – főleg, hogy a ténylegesen és szigorúan vett látnivalók mind akár gyalog is belátható távolságra esnek. Az útvonaltervező alkalmazás is elnavigál oda, ahova kell – éljen az EU-s roaming is! 

Az első blikkre szürke és nem túl megnyerő Brüsszelben valójában rengeteg a múzeum, a templom, egyes negyedekben szép épületek sorakoznak lépten-nyomon,

(ne hagyják ki az Old England-házat, ahol a hangszermúzeum is található). Egy sétakörnyi távolságon belül végigjárható a hatalmas és lenyűgöző gótikus Szent Mihály- és Gudula-katedrális, a főtértől alig 2 percre lévő, hosszanti irányban ferdén épített Szent Miklós-templom, valamint a Szent Katalin-templom, ami néhány éve azzal került be a hírekbe, hogy a plébános saját, plébániai sört kezdett főzni, hogy így pótolja ki a templom egyre csökkenő perselybevételét. 

Ott a tengeri étkek kedvelőinek egyik törzshelye, a Noordzee, ahol ha esik, ha fúj, sorban állnak a vendégek. A felvett rendelést a megadott keresztnévre „kiáltják ki”, ha elkészült, ezért érdemes fülelni, majd bekérezkedni egy asztalhoz, mert szezonban akár öten-hatan is körbeállhatják a kerek asztalokat (itt ugyanis állva eszünk). Ja, és eszünkbe ne jusson hétfőn próbálkozni, az ugyanis szünnap (mi megjártuk). A halak, illetve a szomszédos, szintén hozzájuk tartozó szendvicsezőben kapható szendvicsek minden pénzt megérnek, mégsem kell csillagászati összegekben gondolkodni: ez egyébként

emellett meg lehet találni mindenből az „okos megoldást” is. 

Amikor néhány éve felfedeztem egy kollégámnak hála a Noordzeet, megkönnyebbültem, mert ha valahol érezni lehetett az elturistásodást, az a főtérhez vezető, „tengeri” éttermekkel szegélyezett utca, ahol a '80-as években még kis standokon, jégen ültek a halak, rákok, kagylók és csigák, amik aztán az asztalon végezték. Ma már jégen ülő halak sehol, csak a „tourist menu” és az úton-útfélen vendégre éhes vendégcsalogatók.

Úgy alakult, hogy életem első emlékei ezekhez a brüsszeli éttermekhez fűződnek: ma már csak akkor megyek arra, ha nagyon muszáj, és körül sem nézek.

Ahogy az ember a főtérhez, a Grand Place-hoz közelít, természetesen egyre több szuvenírboltba botlik: pozitívum, hogy a mindenféle apróság nagy százalékban jó minőségű. A sörnyitótól az irdatlan csokoládészoborig minden formában kapható Manneken Pist persze nem lehet kikerülni, ahogy a belvárosban exponenciálisan megszaporodó gofris standokat sem, ahol hajmeresztő, nyilvánvalóan az ízlésvilág minden részéről érkezett turisták kegyeit kereső gofrikölteményeket lehet rendelni – a magam részéről kizárólag a klasszikus liegeoise-t, azaz a kelt tésztából, a benne lévő, a sütésnél karamellizálódott cukortól fényes, kívül ropogós, belül puha gaufre-t preferálom, „feltétlenül”.Szeretem a rengeteg minőségi (!) csokoládét árusító üzletet, szemet gyönyörködtetők és nem lehet melléfogni egyikben sem. Szeretem a kávézókat, ahol simán el lehet üldögélni órákig egy vagy két kávé mellett. 

A Brüsszel egyik jelképének tartott, 1958-ban épült Atomium előtt, amikor megláttam a kígyózó sort, nem sok tartott vissza attól, hogy a „na, én ezt nem….”-felkiáltással sarkon ne forduljak (nyilván egy csillogó szemű, tudományrajongó gimnazistával ezt képtelenség megtenni). Legnagyobb meglepetésünkre azonban az előttünk álló, közel 50 fős sor néhány perc alatt eltűnt, és már lobogtathattunk a kezünkben a belépőt, amivel ismét sorban állás következett a vas atomi szerkezetéről mintázott építmény legfelső szintjéhez (102 méter) felvivő lift előtt – már a szemem előtt lebegett maga a megtestesült nyűgösség, amikor már ott is voltunk. Nem tudom, hogyan csinálták, de ahol sorba kellett állni, valahogy mégis működött a dolog. 

A mini-Bábel, pro és kontra

Brüsszel már a '80-as években is igazi világváros volt, ahol ugyanúgy sokféle etnikummal lehetett az utcán találkozni, mint például Londonban. Igazán nagy olvasztótégely és látványosság azonban az Európai Unió bővülésével lett a város – 28 ország tisztviselői plusz a nem kevés, az uniós intézményekhez kapcsolódó hivatal, vállalat dolgozói költöztek Brüsszelbe, a lehetőségekhez mérten még nemzetközibbé téve azt. Már nem csak flamand és francia szót hallani az utcákon és az üzletekben, hanem gyakorlatilag egy bábeli zűrzavarban érezhetjük magunkat. Hittani dolgokban képzett lányom gondolatát kölcsönözve:

A legjobb, amikor az ember betér egy ír pubba, és az egyik sarokban flamand, a másikban spanyol, a harmadikban pedig magyar szót hallani, (nem Brüsszelben történt, de igen jellemző volt az is, amikor Brugge-ben egy holland csipkéket árusító boltban japán eladóval kerültünk szembe). Van, akinek ez megfekszi a gyomrát, de szerintem ennyi pont elvárható az EU központjában. Ha van hely, ami nagyon érzékletesen sűríti magába Brüsszel lényegét, akkor az az Atomium melletti Mini-Európa, ahol minden uniós tagállamból egy vagy több ismert épület látható egy helyen, meghallgathatjuk a nemzeti himnuszokat, a mellékelt füzetből pedig értékes információkat olvashatunk ki az adott országról. Persze, semmi sem tökéletes, némi megütközéssel tapasztaltuk, hogy Budapestet a Széchenyi-fürdő jellemzi (szép-szép, na, de egy Parlament jobban passzolt volna szerintem), a Himnuszt csak félig hallhatjuk, a néhány soros tájékoztatóban pedig a magyar nyelvről megtudtuk, hogy az észt egyik rokona – itt azért kicsit felszaladt a szemöldököm, mint ahogy szinte megsajnáltam Romániát is, amiért a Mogosoaia-kastély bejáratához elhelyeztek egy Drakula-szobrocskát… 

És a pozitívumok mellett el kell mondani: nem, Brüsszel mégsem a földi paradicsom, és ezt úgy mondom, hogy a külső kerületekben nem jártunk (ahol a helyiek egy része elmondja, hogy semmifajta gond nincs a – nagy arányban bevándorló – lakossággal, más részük meg óva int, hogy azért vannak no-go zónák). De az tény, hogy a belvárosi bevásárlóutcákban zárás után, amikor a tömeg elvonul, jól láthatóan egyszerre megnő a kéregető román koldusok száma, akik aztán a menő boltok bejáratánál vernek éjszakára tábort, láthatóan rutinosan. Tény az is, hogy a Börze és a Mont des Arts környékén hangos és emelkedett hangulatú fiatalok verődnek össze esténként, akiket jobb elkerülni, és tény az is, hogy a belváros közvetlen környékén is vizelet és miegymás bűze csapja meg az ember orrát.

Brüsszel nem tökéletes. 

pláne a migrációs válság kezdete óta. De is tény, hogy egyrészt a járőröző rendőrök száma és jelenléte megnyugtató, a rendzavarás hétköznapi mértéke nem volt rosszabb, mint egy-egy nyári este a bulinegyed vagy akár a frekventáltabb budai részek környékén; másrészt pedig még mindig többször tapasztaltam igazi emberi gesztusokat idegenektől ebben a „gyanúsan sokszínű” városban, mint sokszor itthon, a hazámban. 

Soha nem felejtem el, hogy egyszer éppen egy arab mobilszervizben tették működőképessé a „se kép, se hang” állapotból a telefonomat, két órányi megfeszített munkával, zárás után, ingyen, úgy, hogy a Google Translate-tel kommunikáltunk, mivel a tulajdonos nem beszélt angolul, én pedig akkor még alig valamit franciául. Bár rendkívül gyanakvó vagyok, nem tudtam mással magyarázni, mint egyszerű jóindulattal.

Nem felejtem el azt sem, hogy számtalanszor kaptam a boltokban egyszerű, semmibe sem kerülő udvarias kedvességet és hozzáértést, aminek igazából nem kéne feltűnnie, magyar szemmel mégis feltűnik, és ilyenkor csak felsóhajtunk: miért olyan nehéz ez otthon? Tisztelet az egyre gyakoribb kivételnek!

Brüsszel nem jobb és nem rosszabb, mint napjaink bármelyik nyugat-európai nagyvárosa. Színes, hangos, néhol csillogó, néhol kopott. Tele az EU felfutása előtt felnőtt régimódi brüsszelivel, akik flamand/vallon úri tekintéllyel és valódi stílussal, még mindig ruganyos léptekkel járnak az utcán; tele első-második-sokadik generációs bevándorlóval, akik igyekeznek élni a lehetőségeikkel; és tele a tagállamokból érkezett fiatalokkal, akikről ordít, hogy egyrészt meg akarják váltani a világot, másrészt hisznek is abban, hogy amit ennek a hatalmas apparátusnak a fogaskerekeiként tesznek, az jó és előremutató.

és valahogy ez az érzés szövi át a belga fővárost. Szubjektív bemutatást ígértem, ennél személyesebb talán nem is lehet. Belgium, Brüsszel arra tökéletesen alkalmas, hogy hazatérve az ember hozzon magával egy kicsit ebből a kincstári optimizmusból, és ezzel a zsebben, no, meg a bonbonokkal jobbá tehetjük a saját környezetünket is. Szeretem Brüsszelt, megfelelő kritikával, de szeretem.

És sosem tagadom: mindig várom azt is, hogy mikor érek haza.