Mi a jobb? Itt az új Kommentár

Új számmal jelentkezett a Kommentár folyóirat, melynek „blokk-címe" ezúttal: Mi a jobb? A lap a jobb- és baloldaliság definícióit járja körül, bemutatva olyan neves filozófusok gondolatait, mint Molnár Tamás vagy Ernst Jünger, útirajzzal, vitaindító irattal és recenziókkal kiegészítve.

Szerencsés D. Márton újságíró brüsszeli útiriportja (Hitetlen) egy alkoholtól és etióp migránsok utcai randalírozásától tarkított látogatást írt le a belga fővárosban. Brüsszelben „teljesen behatárolhatatlan rasszú és nemű, negyed-ázsiai, negyed-afrikai, negyed-erázsiai lombikegyedekkel" és egy nyugati „konzervatív csúcsértelmiségivel" találkozik az elbeszélő, utóbbi „első pillantásra reménytelen eset": „láttam... megviselt tweedzakójából, a cipője felett kilógó, az izzadtságtól megsárgult fehér zoknijából, a korpás válltöméseiből". „Intellektualizáló és közhelyszerűen átpolizitált válaszokat ad", rámutat ürességével a nyugati és a kelet-európai konzervatív gondolkodás áthidalhatatlan különbségeire. A város a dekadencia, a kulturális feszültségek és az üresség megtestesülése: „Mérgező szennyfolyam áradt az önsajnálat tengerébe".

Kemenes Tamás újságíró „Az egyház ne politizáljon!" című írásában foglalkozik a politikamentes egyház gondolatának abszurditásával. „Egy önmagát kereszténynek tartó személy csak nehezen teheti meg, hogy ne foglalkozzék – méghozza tevékenyen és rendkívül tudatosan – a világgal, és benne (kvázi) mindennel". Ez a hozzáállás különösen fontos egy olyan korban, amikor olyan kifejezésekkel találkozhatunk, mint „jó egészségügyi körülmények között végzett abortusz", „nemi irányultsághoz való jog", vagy „esemény utáni tabletta". Kemenes szerint ezekkel a fogalmakkal a progresszív oldalon már eleve politizálnak, és ezért

Molnár Attila Károly eszmetörténész, a ELTE egytemi docense, a Molnár Tamás Kutatóintézet vezetője hosszas esszében vizsgálja, hogy 1968 – nem is kifejezetten eseménysorozatként, hanem inkább mentalitásként – „egy elvetélt felszabadító mozgalom volt csak, mint 1919 vagy az Arab Tavasz", vagy esetleg kitört az egyetemek falai közül, és valóban meghatározza mindennapjainkat. Molnár felveti annak lehetőségét, hogy '68 kultúrális elemei a fogyasztói kapitalizmus győzelmével annak árucikkeivé váltak, s így „a hippik, a fekete párducok, vagy a mai SJW-k (social justice warriorok) és az Occupy harcosai valójában a nagytőke »hasznos idiótái«". Konklúziója szerint a hatvanas évek kulturális forradalma ugyanannak a felvilágosodás óta tartó utópista törekvésnek a része, ami „az ember felszabadításával igyekszik elérni [a] problémamentes világot".

Orbán Balázs jogász, politológus, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese és Palkó Attila filozófia szakos bölcsész, a Miniszterelnökség politikai tanácsadója a jogállam fogalmának történelmi változásait tárják fel írásukban, melynek címe: „A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről". Az írás szerint „napjaink európai politikája a jogállamiság fogalma körül forog. A jogállamot mindenki elismeri, mindenki hivatkozza, mindenki magáénak érzi". Azonban a szerzők szerint „a jogállamiság nem statikus, hanem dinamikusan alakuló konstrukció". Az ógorom nomarchia kifejezéstől az angol rule of law-n át a a német Rechsstaaton át a kifejezés egyedi értelemzéseken, és nem ritkán az adott nemzet habitusából fakadó változásokon esett át. Orbán és Palkó szerint az Európai Unióban egyre inkább „a jogegységesítés és -közelítés irányába mutató módszerek dominálnak", aminek következményei „kiszámíthatatlanok".

Békés Márton történész, a Kommentár főszerkesztője, a Terror Háza kutatási igazgatója „Honnan jön a jobb, merre megy a bal?" című írásában úgy érvel, hogy a populizmus nem más, mint „a politika visszatérése". „A 20. század második felében a bal- és jobboldal liberalizmusnak való kitettsége konfliktuskerülő, lágy, fluid és puha politikai pólusokat eredményezett. A szociális érdekvédelemről lemondó baloldal és az értékmentes jobboldal belesimult a neoliberális világrend semleges történelemnélküliségébe...". Ennek ellenére Békés szerint „a hagyományosan jobb- és baloldalinak nevezett pólusok továbbra is szervezik az érdekek és az értékek körüli konfrontációt". „Különbségüket meghaladni lehetetlen, de nem is szükséges" – véli esszéjében, mely a jobb- és baloldal eszmei gyökereit, eltéréseit vizsgálja, nem csupán napjaink konfliktusaira kivetítve.

Szilvay Gergely történész, a Mandiner főmunkatársa a konzervativizmus közösségelvűségét mutatja be írásában. Mint fogalmaz, „a '90-es évek óta a magyar jobboldal fő ellenfelei közt van a neoliberalizmus, a sokat kritizált individualizmus szimbolikus alakjai, a szinglik, a fogyasztói társadalom szitokszó". Szilvay szerint a keresztény közösségek hasonlóan kritikusak a globális neoliberalizmus bizonyos jelenségeivel szemben, mégsem baloldaliak. Edmund Burke-re hivatkozva azt írja, hogy

azaz a család, az egyházközösség és az iskola. Mint érvel, az individualista konzervativizmus csakis „torzulás és vakvágány" lehet, ugyanis az embernek pszichológiai szüksége van a közösség által biztosított biztonságérzetre, s ez nem tagadja meg azt a tényt, hogy magabíró lények vagyunk, és hogy társadalmainkban legitim dolog az egyénileg elért siker. „A hétköznapi konzervatizivmus számára a negatív értelmű individualoizmus megtestesítője, szimbolikus figurája a hedonista, a plázacica'és a (tudatos) szingli".

Szalai Zoltán kultúrtörténész, a Mathias Corvinus Collegium igazgatója, a Mandiner lapigazgatója a „konzervatív forradalom" fogalmát mutatja be azonos című írásában. Noha a „konzervatív forradalom" kifejezést sokan még jobboldali körökben is értetlenül fogadják, Szalai szerint ez valóban a múlt század „sikerfogalma". A „konzervatív forradalom" már korábban is létező, ám a második világháború után felelevenített fogalom volt, melyet Armin Mohler svájci értelmiségi támasztott fel. A fogalom szelleme egyidős a francia forradalommal, illetve annak tagadásával. Ahogyan Rudolf Borchardt írta: „Mindenki más úton jár, mi a legnehezebben: a fejreállítás lábraállításán, a tagadott és tagadó tagadásán, a forradalom elleni forradalom útján". Szalai szerint ez azonban nem azonos az ancien régime helyreállításával, és több ponton is kötődik a modernitáshoz. Ahogyan Ernst Jüngert idézi: „Konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy ragaszkodunk a tegnaphoz, hanem hogy aszerint élünk, ami örökké igaz". Esszéje végén a szerző a konzervatív forradalom európai jelenségeit összekapcsoló és bemutató munkát hiányolja.

Veszprémy László Bernát történész, a Mandiner publicistája, a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója Ze'év Zsabotyinszkijt, a jobboldali cionizmus szellemi atyját mutatja be írásában. Mint írja, Zsabotyinszkij 19. századi klasszikus liberális gondolkodó volt, akinek írásaiban azonban heves nacionalizmus és az állam szerepének alkalmanként történő hangsúlyozása is helyet kapott. Kritikusai „zsidó fasisztának" nevezték, ő azonban konzekvensen szemben állt a fasizmussal és a nácizmussal, noha Olaszországgal jó kapcsolatokat épített ki a '30-as évek végéig. Zsabotyinszkij világnézete máig meghatározza az izraeli jobboldalt, hiszen Benjamin Netajahu izraeli miniszterelnök apja, Bencion Netanjahu Zsabotyinszkij személyi titkára volt New Yorkban, és a jobboldali cionizmus atyjának hagyatékát ápoló intézet a Likud tel-avivi pártközpontjában található.

Uri Dénes Mihály irodalomtörténész a természetvédelem szerepét vizsgálta a jobboldali gondolkodásban. Uri szerint „a konzervatív szellemiség kritikája mindazon gondolkodási formáknak, amelyek az ökológiai válságot előidézték és fenntartják. Az ökológiai válság a természeti környezet kíméletlen felélésében gyökerezik, aminek hajtóereje a modern technika, amely kéz a kézben jár a modern természettudományos ember- és természetképpel". Mint írja, „a konzervatív gondolkodás szemben áll azzal a felfogással", mely szerint a táj csupán használandó és birtokba veendő tárgy. Uri szerint a konzervatív lázadás egyik formája „visszaadni a természetnek, ami jár neki".

Molnár Tamás életművéről Turgonyi Zoltán filozófus, az MTA BTK Filozófiai Intézetének tudományos főmunkatársa írt. A magyar származású, Amerikában alkotó konzervatív filozófus magyarra fordítója azzal kezdi esszéjét, hogy Molnár életműve talán összefoglalható abban a küldetésben, miszerint „helyre kell állítani a szavak jelentését". Molnár egyik központi gondolata az volt, hogy a külvilág a tudatunktól függetlenül létezik, tehát az ember nem gondolhatja azt, hogy az tetszése és gondolatai szerint alakítható.

– szólt Molnár öndefiníciója. Írásának végén Turgonyi Molnár keresztény hitét ecseteli, hozzátéve, hogy a nem hívő olvasó is találhat inspirációt írásaiban.

Czopf Áron történész Carl Schmitt „Politikai romantika" című, éppen száz éves írásához fűzött kommentárt „A szavak promiszkuitása" címmel. „Noha kétségtelen, hogy a romantika egészen napjainkig meghatározza a nyugati kultúrát, sőt a politikai gondolkodást is, e hatás mibenlétét és jelentőségét mégsem könnyű felmérni" – vezeti be írását. Czopf szerint „amit ma mosztmodernnek neveznek, az Schmitt romantika-kritikájának nyelvén a következőképpen foglalható össze: a történelem és a nép modern demiugroszai végleg feloldódtak a személyiség-panteiuzmusban".

Sayfo Omar arabista, a Demokrata külpolitikai rovatvezetője vitacikkében amellett érvel, hogy zsúkutca a bevándorlás problémáját csakis az iszlámra egyszerűsíteni. Míg azonban nyugaton ezzel kapcsolatban egyfajta új „politikai korrektségbe" menekül a jobboldal, addig „magyarokként azonban semmi nem gátol minket abban, hogy a problémák valódi okairól beszéljünk". Omar szerint több okból is intellektuális tévút az iszlámmal azonosítani a probléma gyökerét: először is nem minden problémát okozó bevándorló muszlim, másodszor az iszlámot túl kényelmes kritizálni, mivel „nincsen gazdája", és a legtöbb muszlim egyszerűen elfordul a kritika elől, harmadszor sehova sem vezet kiragadott középkori idézetekkel bírálni egy komplex társadalmi kérdést, negyedszer az iszlámon kívüli bevándorlás csak rasszjegyekkel megfogható, amiről nem illik manapság beszélni, és ötödször: a kritika egy része más kisebbségek részéről érkezik, akik így próbálják demonstrálni Európához való lojalitásukat.

A lapban továbbá közölt még interjút Alain de Benoist-val, a francia új jobboldal meghatározó ideológusával Leimeiszter Barnabás újságíró, a Mandiner munkatársának tollából; recenziót egy németországi Spengler-konferencia előadás-kötetéről, Csejtei Dezső filozófiatörténésztől, a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének professzorától és Juhász Anikó filozófiatörténésztől, a Szegedi Tudományegyetem Magatartástudományi Intézetének habilitált docensétől; egy Jean Baudrillard-írást fordítását; illetve recenziókat Schmidt Mária Új világ született, 1918-1923 című könyvéről (Balogh András), Pokol Béla Európai jurisztokrácia - az Európai Unió jurisztokratikus szerkezetének kérdései című munkájáról (Szánthó Miklós), a Magyar politikai enckilopédiáról, melyet Pásztor Péter szerkeszetett a Mathias Corvinus Collegium kiadásában (Veszprémy László Bernát), és Nyirkos Tamás Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig című könyvéről (Czopf Áron).