Szánthó Miklós: Az Orbán-kormány alternatívája megdöntheti a nyílt társadalom koncepcióját

„Közép-Európának, kiváltképp Magyarországnak van mondanivalója az uniós választáson, többek között az, hogy mi a szuverén nemzetek együttműködésére épülő EU-t szeretnénk, valamint elutasítjuk a migránsok kötelező tömeges betelepítését. Érdekes módon a nyugati uniós tagállamokban viszont a nagy általánosságokon túl egyáltalán nem lehet megnevezni egyetlen egységes kampánytémát, illetve egyetlen konkrét közös tervet sem, miközben igyekeznek elkerülni a bevándorlás kényes kérdéseit. De akkor miről is szól ez az uniós választás? Kinek mi a voksolás tétje?

– Ez az EP-választás egy nagyon fontos csata lesz egy hosszúra nyúló háborúban. A harc a felszínen szerintem valamennyi uniós tagállamban részben vagy egészben a bevándorlás kérdése körül zajlik, az eltérések az ügy megközelítésében érhetőek igazán tetten. Valójában ugyanis többről van itt szó, mint ami elsőre látható, nevezetesen arról, hogy az EU jövőjét milyen politikai elvek alapján és kik határozhatják majd meg. Ez egy kulturális és civilizációs küzdelem, a bevándorlás pedig csak felszínre hozta azokat a világnézeti törésvonalakat Európában, amelyek már hosszú évtizedek óta ott repedeznek a mélyben. Egy paradox helyzet állt elő, ahol egymás szövetségeseiként tűnnek fel az elméletileg laikus, szekuláris liberálisok és a döntően muszlim bevándorlók – velük szemben pedig az Európa keresztény hagyományát megóvni szándékozó, a nemzeti identitás mellett kiálló szuverenista erők állnak.

A politikai üzenetek tartalmi különbözőségei abban ragadhatóak meg, hogy a liberális elit, a brüsszeli bürokraták és »civil társszerveik« technikai szinten akarják tartani a diskurzust, eszközvitákat akarnak folytatni a bevándorlás kapcsán – például hogy hogyan lehet az illegális migrációt legálissá transzformálni jogi eszközökkel –, míg a másik oldal nyíltan és őszintén célvitát folytat. Azaz fel meri tenni a kérdést, hogy jó-e Európának ez az egész bevándorlás, egyáltalán kívánatos-e az a multikulturális modell, ami az elmúlt évtizedek során Nyugat-Európában kialakult? Ezt a célvitát nem meri egy az egyben felvállalni a progresszív oldal, mert kitenni az ablakba, hogy »mi itt egy liberális multikultiban feloldódott Egyesült Európai Államokat szeretnénk«, még mindig csak egy relatíve szűk választói bázis számára szimpatikus üzenet. Mely ráadásul egy halom más értékvitát is kinyit a nemzeti identitásról, a szuverenitásról, a keresztény gyökerekről, de az abortuszról, az eutanáziáról, a drogliberalizációról, a homoszexuálisok házasságáról vagy a genderelméletről is – és még sorolhatnánk. Ezeket a liberális dogma szerint már kanonizált kérdéseket azonban nem engedik megnyitni, a politikai korrektség nevében ezért blokkolják a szólásszabadságot és jogi-technikai ügyekként tüntetnek fel nagyon is politikai, világnézeti dolgokat, érzéketlen populistának állítják be az »új tabudöntögetőket«, vagy bagatellizálják e kérdéseket. Miközben nyilvánvaló például, hogy a kibocsátó térségek demográfiai dinamikáját elnézve a mostani migrációs hullám az elkövetkezőknek még csak egy enyhe előszele; hogy a szabadságjogi mázba burkolt halálkultusznak igenis súlyos és negatív hatása volt az európai népszaporulatra, vagy hogy a demokrácia liberális válfajának igenis van alternatívája. A politikai korrektséggel tehát nem pusztán az a baj, hogy gátolja a közügyek szabad megvitatását, hanem hogy az maga a legnagyobb »fake news«, hírhamisítás.

A magyar balliberális ellenzéknek miért nincs egyetlen értékelhető politikai üzenete, mondanivalója az uniós választásról?

– Az a legnagyobb különbség a jelenlegi kormányzó erők és hazai ellenfelei között, hogy a magyar kormány rendelkezik egy társadalmi vízióval és stratégiával az ország ügyeivel összefüggésben. Egész egyszerűen van egy kerettörténet az országról, melynek sarokkövei az »Isten, haza, család és munka« szavakkal írható körül. Azon most lehet vitázni, hogy ez kinek szimpatikus és kinek nem, de hogy a politikai kreativitás és innováció képessége ma Magyarországon a jobboldalon van, az tagadhatatlan. Ehhez társul még a nyugati receptúrák ellenében megteremtett gazdasági stabilitás, mely a politikai stabilitással együtt erős legitimációs alapot ad a jelenlegi kormányzatnak. Ezzel szemben ezek a képességek a »szakértelemre« szavakban folyamatosan hivatkozó ellenzék soraiban nincsenek meg, a kormányváltás egyébként minden realitást nélkülöző ígéretén túl nincs releváns mondanivalójuk a körülöttünk zajló világ folyamatairól. Itt talán egyedüliként Gyurcsány Ferenc és a DK a kivétel, csak felettük meg egy olyan áthatolhatatlan morális üvegplafon van, ami egy adott, elég szűk választói bázis elérésén túl lehetetlenné teszi a politikai növekedést.

Vincze Viktor Attila: Az európai politikai színtéren milyen politikai, filozófiai és világnézeti különbség van a magyar és a globalista európai uniós tervek mögött?

– Bár első blikkre talán túl filozofisztikusnak fog tűnni, amit mondok, a mélyebb, nem is annyira politikai struktúrákban a fentebb is említett világnézeti törésvonalakat az emberhez és a nagybetűs Élethez való hozzáállás határozza meg. Alapvetően szerintem a konzervatív habitus tisztában van azzal, elfogadja azt, hogy az embert és a körülöttünk levő világot Isten teremtette. Ebből kifolyólag az isteni, morális törvények alapján jut el a »természetes igazságossághoz«, ami azt jelenti, hogy a dolgok természetes rendjében minden a helyén van vagy a helyére kerül. Elfogadjuk, hogy az ember hatalma nem terjedhet ki mindenre, a teremtett világ struktúrái, mint amilyen a hierarchia vagy a tekintély is, adott dolgok. A másik oldal – a liberális és a szocialisztikus ideológiák – viszont alapvetően tagadja a transzcendenst, a természetes rend legyőzésén, átalakításán keresztül akar eljutni az igazsághoz: eszerint a külső környezet kedvünk szerint megváltoztatható, a természeti törvények helyét az emberi törvények átvehetik. Ebből következik aztán a »társadalmi mérnökösködés«, a valóság elutasítása és annak utópisztikus kívánalma, hogy a »mennyországot« már a Földön létre lehet hozni. Ezen felfogás korlátossága abból is fakad, hogy az emberi létet végesnek fogják fel: tagadják a megváltást, azt, hogy a halál után is van élet – tehát mindent, minden vágyat, kívánalmat ebben a földi életben kell elérni, megvalósítani. Mindennek pedig nagyon is komoly politikai következményei vannak: például, hogy a »legjobb világok legjobbikát«, a totális egyenlőségen alapuló globális multikulti társadalmát kell elérni.

Az emberi önmegvalósítást minden eddig ismertnél magasabb szintre kell emelni, az emberi vágyaknak szabad folyást kell engedni – ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy abból jogokat szükséges formálni. Ebből a logikából pedig már következik, hogy ha valakinek nem tetszik az »aktuális identitása«, akkor az megváltoztatható, ha valaki jobb életre vágyik, akkor bátran keljen útra, hiszen ahhoz joga van. Lényegében az mondható, hogy azért volt szükséges a nyugati civilizációban nem is a keresztény vallásosság, hanem a keresztény paradigma letörésére, hogy ez az ember- és istentagadó szociálliberális ideológia fősodratúvá válhasson. Az élet maga azonban nem érzékeny, a valóság pedig mindig kihívást jelent a »fejlődés« számára.”