Világviszonylatban is releváns lett a magyar álláspont – Szánthó Miklós a Mandinernek

Véget ért az MCC nemzetközi migrációs konferenciája. A téma legnagyobb nemzetközi szakértői, politikusok, újságírók, filozófusok jöttek el Budapestre. Hogyan értékeli a rendezvényt?

Bár a cinikus mondás úgy tartja, „ha nem tudunk megoldani egy problémát, alakítsunk egy bizottságot, vagy tartsunk róla konferenciát”, az MCC által szervezett esemény ennek a száznyolcvan fokos ellenkezőjét bizonyította be. És ezt nem az mondatja velem, hogy a rendezvénynek az Alapjogokért Központ is partnere volt, hiszen az érdem egyértelműen a szervezőké, illetve azé a széles szellemi holdudvaré, amely most a bevándorlás és általában a multikulturalizmus hódító őrületével szemben a „józan ész” álláspontja mellett kiállt. A fenti cinikus mondás szerintem éppen a humán területek balliberális megközelítésére igaz: azaz amikor valóban bülbülszavú tudományoskodással, felesleges szcientifizmussal tesznek a nagyközönség számára – szándékoltan – érdektelenné egyes témákat. A migrációs konferencia mindettől kifejezetten mentes, viszont őszinte volt: a békével szemben az igazságot választotta a tömeges bevándorlásról szóló globális vitában. Ezt leginkább a nyugati előadók élvezték, hiszen a hazájukban megszokott preventív cenzúra világából

Ennek is köszönhetően nem csak egyféle „hub”, csomópont lett a konferencia, hanem katalizálhatja is az elkövetkező időszak bevándorlásról szóló gondolkodását és politikáját.

Kijelenthető, hogy nemzetközi viszonylatban Magyarország és Budapest lett a bevándorlásellenes tábor egyik legfontosabb központja?

Európai viszonylatban mindenképp, de ha az ENSZ migrációs paktuma körüli vitákat elnézem, világviszonylatban is releváns lett a magyar álláspont. Egész egyszerűen bevándorláspolitikában – és ezen keresztül egyébként sok más kérdésben is – számít az, amit Budapest mond. Vannak, bár egyre kevesebben, akik ezt a tényt tagadják vagy jelentőségét csökkenteni igyekeznek. Mások elismerik ugyan, hogy

de arra igyekeznek rámutatni, hogy ez a politizálás „negatív”, valaminek az ellenében, valaminek a tagadásával jön létre. Csakhogy ez az álságos politikaértelmezés nem veszi vagy nem akarja tudomásul venni, hogy a „barát” és „ellenség”, a „mi” és az „ők” – és sok esetben az „igazság” és a „békesség” – kategóriái bármilyen, a közösségi élethez kapcsolódó tevékenységnek, így a politikának is az alapvető bináris kódjai, értékduáljai.

Nem azzal van tehát a gond, hogy a magyar kormány a bevándorlással kapcsolatos álláspontját valaminek az ellenében határozza meg, ez teljesen egészséges dolog. A probléma éppen azzal van, hogy a progresszió hazai és nemzetközi erői természetellenesnek tartják a „mi” és az „ők” közötti különbségtételt. Azt mondják, a történelem abba az irányba „halad”, hogy az ezen kategóriákat, például az egyes nemzeteket egymástól elválasztó, elvont és fizikai határokat le kell bontani, végső soron a hagyományos, többségi identitásokat el kell porlasztani – melyhez az akár illegális, akár legálissá címkézett migráció kézenfekvő eszköz. A magyar kormány ezzel a bornírt gondolkodással szemben lép fel, láthatóan elég sikeresen, ami egyben tagadhatatlanul frusztrálja a nyílt társadalmat és multikulturalizmust a haladás jó irányának tartó balliberális oldalt Európa-, és világszerte.

Orbán Viktor a konferencián elmondott beszédében azt is említette, hogy „az Európai Bizottságtól el kell venni a migráció és a határvédelem jogát, és létre kell hozni a schengeni övezet belügyminisztereiből álló testületet, amely választ ad a migráció kérdésére". Mit gondol erről a javaslatról, jogilag kivitelezhető?

Nagy valószínűséggel ehhez szerződésmódosításra, de legalábbis a Bizottság drasztikus hatáskörcsökkentésére lesz szükség. Sőt, szerintem

az nem működik, hogy tagállamok ellen indítható például jogállamisági eljárás, de a Bizottság ellen nem, melynek tagjai jogi értelemben egyenként is mentesülnek minden felelősségre vonhatóság alól.

Ez alapvetően óriási feladat, de tekintetbe véve, hogy az EP-választás után nagy valószínűséggel valóban elkerülhetetlen lesz az Unió működési alapjainak áttekintése, illeszkedik a „nagy képről” folyó európai diskurzusba. Alapvetően Emmanuel Macron is arról írt, hogy neki kell állni a dolognak, meg kell nyitni az alapszerződéseket, mert az Unió jelen formájában fenntarthatatlan, ezt már én teszem hozzá. Az álláspontok persze gyökeresen eltérőek. A fent is említett „haladárok”, akik a további integráció és föderáció irányába vinnék el az EU-t, a bevándorlást végső soron egy eszköznek tekintik az Európa-, majd a világkormányzás felé. A gond az, hogy ez nem valamiféle hagymázas összeesküvés-elmélet: múlt héten Gyurcsány Ferenc beszélt erről, de kísértetiesen hasonlókat írt a nemzetek képlékeny mivoltáról és a globális nyílt kormányzás elközelgéséről Soros György és Karl Popper is. Az ezzel ellentétes oldalon lévők – például a Bizottság hatáskörcsökkentésével – abba az irányba tolnák az Uniót, ami eredetileg volt: gazdasági integráció igen, politikai unió nem. Az e kettőt elválasztó vékony határmezsgye megtalálásáról szól már végső soron hosszú évek EU-vitája. Az viszont bizonyos – bár ezt is sokan félreértik –, hogy az Európai Unió önmagában nem cél, hanem eszköz, hogy Magyarország érdekét és jólétét szolgálja.

Ön is felszólalt a konferencián. „Az európai migrációs vita felszíne alatt sokkal mélyebb konfliktusok is találhatók” – mondta. Milyen konfliktusokra gondolt? Miért éppen a migráció kérdése hozta ezeket felszínre?
 
Még mélyebb, vagy a bevándorlás „puszta” kérdésén még inkább túlnyúló törésvonalak osztják meg Európát és az EU-t, mint amelyekről az előbbiekben már szó esett, de talán azoknál is, melyek szemmel láthatóak. És ezekről, ilyen vagy olyan politikai és történelmi okok miatt, a nyugati mainstream politikai elit korábban nem tartotta fontosnak, hogy beszéljen, mára pedig a politikai korrektség miatt szőnyeg alá kell, hogy söpörje e vitákat. Mik azok az „európai értékek”, „uniós standardok”? Mi a „demokrácia” vagy a „jogállam” fogalma? Csak a társadalmi sokszínűséget és a bevándorlást támogató liberális politikai rendszerek lehetnek demokráciák vagy

Az világos, hogy legyen szó akár korábbi, akár mostani, akár legális, akár illegális bevándorlásról, alapvetően arról vitázunk, hogy szeretjük-e, akarjuk-e a multikulturális modellt Európában, működik-e, jó-e ez egyáltalán. Ha multikulti és bevándorlás, más néven „szervezett lakosságmozgatás”, akkor pedig nem kerülhető meg az állami szuverenitás kérdésköre, melynek a lakosság etnikai összetétele az egyik lába. Utóbbi „megkeverése” tehát erősen érinti az államnak, mint főhatalmat gyakorló entitásnak a kategóriáját, és ezen keresztül természetesen az európai integráció további menetét is – hiszen szuverén országok nélkül mégiscsak könnyebb létrehozni az Európai Egyesült Államokat. Ha pedig szuverenitás, akkor természetesen szó van nemzeti identitásról is, melynek a megkérdőjelezésén, viszonylagossá tételén szintén erősen dolgoznak. Addig akarják hígítani a többségi kultúrát, míg „elfogadhatóvá” nem válik a bevándorolt kisebbségeknek, miközben folyamatosan „érzékenyítik" a többségi társadalmat, hogy történelmileg érezze kínosnak, kirekesztőnek, ezért ne vallja meg saját értékeit, kultúráját. Például a keresztény gyökereket és kulturális hátteret, mely Európában – akár akarjuk, akár nem – egybefonódik az állami léttel és a nemzeti önazonossággal. Ez a keresztény háttér pedig, már amennyiben megvallják, összeegyeztethetetlen a bevándorlás „fő vallásának” számító iszlámmal: vagy templom, vagy mecset. Lehet, hogy egy érzékenyítő Coca-Cola-reklámban megfér egymás mellett a kettő, de a valóságban nem.

A helyzet azonban még groteszkebb. Azok, akik a keletről nyugat felé, délről északra történő globális migrációs folyamatokat úgy általánosságban pártolják, azok hevesen ellenzik a széles értelemben vett „nyugati civilizáció” önerőből történő népességbővülését, mert úgy tartják, hogy a „fehér embernek” a legnagyobb az ökológiai lábnyoma, tehát az a leginkább környezettudatos magatartás, ha köreikben kevesebb gyermek születik és a kieső születésszámot humánimporttal pótoljuk. Ennek elsődleges szabályozási eszköze pedig az abortusz, illetve annak minél szélesebb körben történő liberalizációja. És egyáltalán nem kell meglepődni azon, hogy ugyanezen, a nyílt társadalmat favorizáló emberi jogi fundamentalista kör küzd a drogliberalizációért, az aktív eutanázia szintén szélesebb körű legalizálásáért, a homoszexuálisok házasságkötési jogának kiszélesítéséért és a genderelmélet termékeinek jogszabályba foglalásáért is. Mindenért tehát, amiből nem fakad élet. Világnézetek harca is ez egyben tehát, ezért nem feledhető Robert Schuman egykori mondása: