A lelkület megváltoztatása a fontos – A Hagyományok Háza Kárpát-medencei hálózatáról

Mi értelme volt létrehozni a Hagyományok Háza kárpát-medencei hálózatát?

Ennek a célja következik az okából: amikor 2001-ben megalapítottuk a Hagyományok Házát, akkor ez egy Kárpát-medencei nemzeti kulturális intézményként határozta meg önmagát. Számunkra tehát, akik ezen a területen dolgozunk, a magyarság egysége világos és kézzel fogható egység volt kezdettől.

Értelemszerűen ugyanazt a szép szöveget megtalálhatjuk a Dunántúlon és Székelyföldön is. Csoóri Sándor erre több tanulmányban rámutatott, de egyébként a teljes magyar nyelvterületre jellemző. Szóval mi eleve a teljes nyelvterület lefedésében gondolkodtunk, az más kérdés, hogy tizenhét év kellett hozzá, hogy a mostani magyar kormány ezt lehetővé tegye. Úgy terveztük, hogy először Erdélyben alakítjuk ki a helyi hálózatot, de hatalmas nyomás volt rajtunk a helyiek részéről, hogy egyszerre induljunk el a Felvidéken és Délvidéken is, így nem tudtuk megtenni, hogy egyelőre csak Erdélyben építkezünk. Így most kisebb részekre osztottuk el a pénzt. A közgazdászok nem értik, hogy hogyan lehetett ezt így megcsinálni, s azt gondolják, ha működik, maradhat ez így, elég rá a 160 millió, de hát ez nem igaz. Hanem arról van szó, hogy testvéreink összébb húzták a nadrágszíjat, hogy másoknak is jusson. Kárpátalján ráadásul nem is ebből a keretből tudtunk elindulni, hanem a kárpátaljai kormánybiztosság támogatásából, amivel az ottani hálózat első évének működését állták. 

Hogyan sikerült felállítani a hálózatot?

Ami mindemögött van, azt minden táncházas tapasztalhatja: az erős baráti-szakmai kapcsolati háló, ami minket, ezzel foglalkozókat a Kárpát-medencében összeköt. Semmilyen problémát nem jelent akár Gyimesben, akár Zalaegerszegen felhívni egy ismerős barátot és kérni tőle egy szívességet, esetleg valamilyen munkát vagy információt. A Hagyományok Háza semmi mást nem csinált, mint hogy ennek a baráti hálónak egy részét intézményesítette, és a civil szerveződésekhez rendelte a pénzeket. Az igazi civil szerveződésekről beszélek, amelyek komoly, áldozatos munkát végeznek. Had említsem meg például a Kaszaj Egyesületet Udvarhelyen, akik kiválóan dolgoznak; a Tiszta forrás Alapítványt, Szalai Zoliékat Csíkszeredában, vagy a Világló Egyesületet Vásárhelyen, a Kallós Alapítványt pedig be sem kell mutatni. Velük együtt valósítottuk meg Erdélyben mindazt, aminek ily nagy visszhangja van. Ugyanígy működünk együtt a felvidékiekkel és a délvidékiekkel is. Zentán még a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet is szakmai partnerünk lett. 

Nem tapasztaltak ellenállást a szlovák vagy a román állam részéről?

Nem látom, miért kellene akár a politikumnak, akár más hatóságnak beleszólnia ebbe a munkába. Udvarhelyen 39 év után feltámasztottuk a táncháztalálkozót. Ott volt kétezer ember. Minden városban a táncházgazdák szervezték össze a táncházasokat, jöttek az amatőr együttesek, a profik, szép összefogás volt. Mi mindezt lefedtük innen megbízásokkal, kifizettük a pénzt, az emberek leadózták a magyar állam pénzét Romániában. Igyekszünk mindenféle szabálynak megfelelni, noha ez nehéz, mert meg kell felelni mind a magyar, mind a román adójogszabályoknak. 

Hány „helyőrség” van most a Kárpát-medencében?

Ha tudunk tovább fejlődni, akkor az idén már tizenhárman lesznek. Amikor be kellett adnom a konszolidációs tervet a magyar kormánynak, akkor három évre terveztem, fokozatos építkezéssel. De, mint mondtam, ez meghiúsult, mármint a fokozatosság, mert alsóbbrendűnek érezték volna magukat a felvidékiek és a délvidékiek, ha nem indulunk el ott is, azonnal. Az idén már tizenhárom embert tervezünk a hálózatban foglalkoztatni, és 21 emberrel érnénk el azt az optimális helyzetet, hogy mind a hét centrumban három-három embert foglalkoztatunk. Nagyon jó, hogy a kormány elindította a Csoóri Sándor Programot, mert így

S most a Hagyományok Házának az is gondja, hogy a helyi szinten kapott támogatásokat érdemben használják fel az érintettek: szakmai tanácsadást nyújtunk és segítünk az elszámolásban is.

Határon belül hol vannak a központok?

Kis-Magyarországon is átalakult a tevékenységünk a kormány Csoóri Programjának köszönhetően. 2017-ben hét megyében kezdtünk el dolgozni. Akkor is nagy nyomás volt rajtunk, igazából három megyét terveztünk, de többet kellett bevállalnunk. Zala megyében kezdtük, Zalaegerszegen, azzal a hátsó szándékkal is, hogy ott érjük el a legkönnyebben a Mura-vidékieket, s utána Békésben építkeztünk. Mindkét megyében két-két egyesülettel kooperáltunk, akiknek az a feladatuk, hogy átfogják a megyének a művészeti tevékenységeit. A Békés megyei népművészeti egyesületek nagyon jól működő, jó szakemberekkel megáldott egyesületek, s nagyon jó programjaik vannak – már korábban is elég sokat dolgoztunk együtt. Folklór-oldalon a Zala Táncegyüttessel szerződtünk, Bokszosékkal – ez is a táncházas közösség erejét mutatja: mindenki Bokszosnak ismeri, miközben Varga Jánosnak hívják. Békésben pedig a Békés Megyei Néptáncosok Szövetségével kezdtük el a munkát, s emellé társultak még Kovács Norbert Cimbiék Veszprémben, akik addig verték a vasat és tettek le érdemi programokat az asztalra, hogy úgy gondoltuk, segítenünk kell. A Fejér megyeiekkel is dolgoztunk ugyanilyen okból, illetve elkezdtünk a Barkóságban a Barkó Egyesülettel dolgozni. Most viszont a Csoóri Program áldásos tevékenysége miatt mindent végig kell gondoljunk újra, azért is, mert ilyen mennyiségű pénz kiáramlásánál kutya kötelességünk átgondolni, hogy hogyan biztosítunk minőséget.

Házon belül is kezdeményeztem egy együttgondolkodást, hogy hogyan tudjuk a rendszert ennek fényében fejleszteni. Ebben a helyzetben a Hagyományok Házának szerintem nem az a szerepe, hogy megrendezzen például egy textiles konferenciát Békéscsabán, mert erre kiválóan alkalmas a helyi egyesület, és rendelkezésére állnak a Csoóri Sándor Program forrásai. A szakmai színvonal, a nemzetközi kapcsolatrendszer, a dolog jövőbe mutató szerepe olyan legyen, amit a teljes szakma megkíván, ahhoz viszont kell a Hagyományok Háza segítsége. Szeretnénk, ha a táncegyütteseknél is bevezetnénk a pávás minősítéseket, ahogy a kézműveseknél már régóta vannak. Vannak ma is minősítő fesztiválok. Azt szeretnénk, ha ezeken a részvétel általános lenne. Az kaphatna pávás minősítést például, aki részt vett két, az egyesületek által megszervezett minősítőn. És akkor kaphasson nagyobb támogatást a munkájához. 

Nem csak a néptánc és a népzene hagyományőrzés, hanem a népviselet, a tárgyi kultúra, a népszokások, a mesterségek is. Ezt is felkarolja a Hagyományok Háza hálózata?

Persze, és a kormány engedélyezte azt is, hogy a Csoóri Sándor Program hatályát kiterjesszük a kézművesekre is. Most indul a nagy munka, ami ránk és a Népművészeti Egyesületek Szövetségére vár, aminek során feltérképezzük ezeket a közösségeket, és hogy hogyan tudunk nekik segíteni. A Hagyományok Háza ugyanakkor csomó más tevékenységet is folytat, ami a hagyomány átadásának a módszertanával foglalkozik. Főleg azokra a tanfolyamainkra gondolok, amelyeket az előző tizenöt évben indítottunk, és amelyek közül jó pár hatékonyan segít abban, hogy valami megmaradjon. A népmese megtartását már országos program segíti. Határon túl is elkél a segítség, most épp Csíkszeredában kezdtek el egy népmese-kurzust. Ez arról szól, hogy hogyan kell élőszavas mesét mondani. 

Akkor helyben adoptálni tudják a módszereket?

Ez lenne a cél. Mi sokkal korábban kezdtük Kis-Magyarországon a hagyományőrzést, és át kell tudnunk adni a mikéntet.

és az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még élő módon átörökíthetjük. Ezért vannak a hagyományőrző bálok is. Ezen a hétvégén (az interjú március elején készült – SzG) kettő volt, Mezőbergenyén, Vásárhely mellett, ami Székely-Mezőség része, és a már hagyományosnak mondható gyimesi öregek bálja. Ezeken összegyűlnek az adatközlők, azaz a hagyományt élő módon őrző emberek, akik együtt mulathatnak a hagyományos formában, és felmutathatják mindennek a vonzó mivoltát. Ezek batyus bálok. Mi pedig odaküldünk egy gyűjtő csapatot, akik mindezt fölveszik. Bergenyéről ugyanis nincsenek táncfilmjeink. Mezőkölpényből vannak, Mezőmadarasról is. De sok falu van, ahonnan semmi nincs. Épp ma kaptam egy e-mailt, hogy Kolozson, Kolozsvártól harminc kilométerre hagyományőrző csapat alakult, és kellenének nekik a kolozsi gyűjtések – sajnos rettenetesen kevés van. Bármilyen áldozatos munkát is vállaltak eleink, Martin Györgyék a gyűjtéssel, minden faluba ők sem tudtak eljutni. Ezeket a hiányosságokat igyekszünk minél több helyen pótolni. Böjt leteltével, húsvét után például a szilágysági Sarmaságon rendezünk bált.

S mit tudnak tenni, ha valahol már kihalt a néphagyomány?

Megítélésem szerint a legfontosabb a lelkület megváltoztatása. Az, hogy felkeltsük az igényt arra, hogy megnézzék, mi volt például 1951-ben. S aki ezt a kérdést már feltette magának, az biztos jelentkezni fog a hálózatunkba, mi pedig megpróbálunk neki segíteni. A Romániai Magyar Néptánc Egyesülettel közösen van egy szakértői listánk táncos szakemberekről, akik Erdély-szerte bárhová elmennek az amatőr együttesek kérésére, és betanítanak egy táncot. Ha mondjuk a nagysármásiak úgy érzik, helyi táncokat akarnak tanulni, ebből a listából választhatnak valakit, aki nekik ezt visszatanítja. A visszatanítás ugyanolyan fontos ott, ahol már kiveszett a helyi, mint a folyamatosság biztosítása máshol. Az a munka például, amit Berecz Andrásék kezdtek el Gyergyóban, most kezd beérni. A kiveszőben lévő gyergyói táncok mind nagyobb sikernek örvendenek, múlt hétvégén egy bálban ott volt kétszáz ember, akik a helyi népzenére énekeltek és táncoltak. Ezzel megmutatják azt is a közösségnek, hogy ez nem egy levetni való, szégyellnivaló valami, hanem az életük és önazonosságuk része.

mivel erős lokális, regionális és nemzeti identitásuk lesz. 

Gyergyószék

Melyek voltak a legérdekesebb programok eddig?

Nekem ezek a bálok a legnagyobb élmények, de az udvarhelyi táncháztalálkozón ott lenni is nagyszerű volt – azt még Ceaușescuék tiltották be, akkor is ott voltam. 38 év után rengeteg veteránnal találkoztam, akikkel együtt csináltuk. Erdélyben 1978-ban volt az első táncháztalálkozó, amikor a magyarországi még nem volt sehol. Így idén van a 40. évforduló, amit meg fogunk ünnepelni. 

Ha valaki a Hagyományok Háza Hálózatának a része lesz, aláírja a szerződést és visszamegy, mi az első teendője? Megkeresi az első kapcsolódási pontokat?

Még csak meg sem kell keresnie, hiszen benne van. Ők, a helyi emberek pont azért fontosak, mert eddig is ezzel éltek. Nekik nem kell bemutatni a helyi viszonyokat. Molnár Szabolcsnak a Heveder együttesből nem kell bemutatni Szalay Zolit a Tiszta Forrás Alapítványtól Csíkszeredában, mivel táncházat és minden mást muzsikál a régióban, amit kell. Inkább az a gond, hogy miként lehet a sok programot összeegyeztetni, és hogy mindenki érezze, hogy meg van becsülve. Ez egy civil mozgalom, és nem az a feladatunk, hogy hivatalt játsszunk, vagy hogy Budapestről fölényesen megmondjunk bármit is a helyieknek, hanem pont fordítva, segíteni kell a helyieket. Segíteni kell a meglévő programok fennmaradását, újakat kell szervezni, pénzügyi és szakmai segítséget kell nyújtani. Az, hogy Magyarországról Vizeli Balázs kiment a gyimesi bálba, az nekik segítség, mert ma ő játssza talán a legszebben és legjobban a gyimesi népzenét. Vagy ha Juhász Zoltán, a legjobb furulyás elmegy egy székelyudvarhelyi furulyakurzusra, az kézzel fogható segítség. 

Mi a következő lépés?

Fokozatosan épülünk ki, és reméljük, egyre jobban tudjuk teljesíteni a kéréseket, eleget teszünk a kívánalmaknak. Utána pedig fizikailag is szeretnénk központokat építeni. Például Székelyudvarhelyen előzetes szándék van arra, hogy a régi mozi épületét részben vagy egészben erre a tevékenységre odaadják a helyi egyesületnek. Ezt a munkát segítenünk kell. Ahogy fejlődik a dolog,

Viszont annyira az utolsó utáni órában vagyunk, hogy első körben nem a fizikai-infrastrukturális feltételekkel kellett foglalkoznunk. 

Hogy fogadják a helyiek a Hagyományok Háza képviselőjét?

A helyiek mindig jól, örülnek neki. Vannak alapszabályaink, mint említettem: nem mi mondjuk meg Budapestről, mit kell Mezőbergenyében táncolni. Ha megkérdeznek minket, hogy mi a véleményünk egy ilyen programról, akkor persze elmondjuk. Nem küldünk sehová hívás nélkül magyarországi szakembert. Ha hívnak minket, szívesen segítünk. Nem érzékeltetünk semmiféle kultúrfölényt: még ha lenne is, abban segítünk, amiben úgy érzik, hogy ők rászorulnak. Ha ők nem ismerik fel a szükséget, akkor teljesen mindegy, hogy mi mit csinálunk. Nagyon rossz példák vannak előttünk: amikor Észak-Erdély visszacsatolásakor magyar adminisztrációt küldtek a területre, abból óriási gondok lettek, ahogy a 2004-es népszavazás is nagy károkat okozott. A legfontosabbnak a szemléletváltást tartom: hogy felébresszük az embereket, s ez Erdélyben sokkal könnyebb, mint Magyarországon, mert ott még megvan a hagyomány parazsa. 

S hol a legnehezebb?

Szerintem Délvidéken. Ott olyan durva károkat okozott a délszláv háború, hogy az ottani magyar kisebbség azóta sem jött teljesen helyre. Olyan masszív lakosságcserék voltak az elmúlt húsz évben, hogy maga a hagyomány is károsodott ezáltal. 

S lehet még tenni ott valamit?

Persze, nagyon sikeres például a tamburás tanfolyamunk. Azt mindenki szereti, még jönnek a szerbek is. Sokan próbáltak bennünket lenacionalistázni, de mi tudjuk, akik  Bartók Béla szellemiségével benne vagyunk a mozgalomban, hogy ez a mozgalom aztán tényleg tiszta lelkű. Ott voltak a görög, a zsidó, az ír, a délszláv táncházak, mind Budapesten, hogy csak párat említsek. Miről beszélünk? Sem nacionalisták, sem internacionalisták nem vagyunk, hanem egészséges, lokális tudatú magyarok.

Nyitófotó: Földházi Árpád