Mitől lettek félénkek a férfiak?

A fiatal nők arra panaszkodnak, hogy elnőiesedtek a férfiak; a fiatalemberek pedig arra panaszkodnak, hogy férfiasak a nők – mondja a Mandinernek Engler Ágnes, a Debreceni Egyetem adjunktusa, aki több mint tíz éve kutat a házassággal, gyermekvállalással, családdal kapcsolatos témákat. Úgy látja: a nők azt mondják, hogy a férfiak nem tudnak udvarolni, nem engedik őket előre az ajtóban, nincs meg az alapértelmezett udvariasság .

Engler Ágnes vezetésével, aki egyben a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom Felsőoktatási munkacsoportjának vezetője is, nemrég készült egy felmérés az egyetemisták párválasztási szokásairól Család és karrier címmel. A kutatás keretében 11 egyetemen több mint 1500 kérdőívet töltöttek ki a hallgatók. A megkérdezettek 55 százaléka volt nő és 45 százaléka férfi, ami közelít a felsőoktatásban nappali tagozaton tanulók nemi arányához.

A férfiak mintha magányosabbak lennének, mint a nők – összegzi az eredményeket a Mandinernek Engler Ágnes. A kutatás szerint a férfiak szignifikánsabban alacsonyabb számban élnek párkapcsolatban és rövidebb kapcsolataik vannak. A hosszú távú kapcsolatokat tervezését tekintve a férfiak bizonytalanabbak. A kutatás időpontjában például a válaszoló férfiak 44, a válaszoló nők 39 százalékának nem volt párkapcsolata, de ez természetesen egy adott pillanat állapotát tükrözi.  

A párkapcsolatban rejlő nemi eltérések okának feltárása még további elemzéseket igényel. Elsőként gondolhatunk például a megkérdezettek családjának szerkezetére, de ebben nincs lényeges különbség: a férfiaknak 70, a nőknek 67 százaléka jön teljes családból.

A felmérés rezonál az apákkal kapcsolatos nemzetközi kutatásokra, amikor azt támasztja alá, hogy a férfiak abban őrlődnek, hogy mit várnak el a nők: hagyományos férfiak legyenek, aki dönt, vezet, eltartja a családot; vagy modern, aki gondoskodik a gyerekekről érzelmileg is, játszik velük, otthon van, kiveszi a részét a házimunkából?

A kettő persze nem összeegyeztethetetlen, nincs teljesen homogén csoport, inkább a hangsúlyban van különbség. De hiába lehet a kettőt valamennyire összeegyeztetni, ettől még

S az is igaz, hogy a két nem elvárásai nem azonosak: a fiatal férfiak többsége azt igényli, hogy a nők annyit dolgozzanak, amennyit szükséges, és inkább a családra koncentráljanak, a fiatal nők viszont azt gondolják, család és karrier lehetséges egyszerre. A férfiak tehát inkább hagyományos szerepekben gondolkodnak, a nők modernebbekben – mutat rá az adjunktus.

S hogy mi lehet a fiatal férfiak elbizonytalanodásának az oka? Engler Ágnes szerint nincs elég férfiminta, a családokból hiányoznak az apák, kevés a férfipedagógus. Az izolálódó világban a szűk környezetben sem látják a fiúk, hogyan kell udvarolni, kapcsolatot létesíteni.

A férfiminták hiányának valószínűségét támasztják alá egy amerikai kutatás eredményei is, aminek keretében több mint tíz éven át követtek nyomon tízezer kamaszt, s aminek eredményei szerint a teljes családban élő gyerekek teljesítettek a legjobban. Ahol pedig csonka család vagy válás volt, ott ha újra megjelent egy férfi a családban, javult a helyzet, visszaesett a gyermekek bűnözésre való hajlama és csökkent az agresszivitásuk, javultak az eredményeik.

Nincs minta és nincs hely ismerkedni

A minták hiányát emeli ki Berényi András klinikai és addiktológiai szakpszichológus is, a Debreceni Egyetem Mentálhigiénés és Esélyegyenlőségi Központjának vezetője, aki párkapcsolati szabadegyetemet szervez az egyetemen. Szerinte sincsenek a fiatalok előtt jó párkapcsolati modellek, de ha mégis, akkor az a kérdés is frusztrálja őket, hogy tudnak-e olyan jó pár lenni, mint a szüleik.

Miközben pedig bizonytalanok és nem látnak valódi mintákat, a média idealizált szerepeket mutat be, ami további frusztráció forrása, hiszen felmerül a kérdés, hogy tudunk-e olyan sármosak lenni, lesz-e annyi pénzünk, olyan kocsink és állásunk, mint a médiában látható szereplőké.

Egyrészt tehát hiányoznak a jó példák, másrészt viszont olyan külsődleges elvárásokat mutatnak, amelyek teljesíthetetlenek; harmadrészt túlzott elvárásokat tulajdonítanak a felek a másiknak. 

Berényi mond egy-két példát is: egyik hallgatója, aki megkereste, abban kért tanácsot, hogyan is közelíthetné meg a hölgyet, akivel meg szeretne ismerkedni. A pszichológus úr azt javasolta neki, hogy próbáljon meg először vele beszélgetni. Arról szó sem lehet – jött a válasz. Volt, aki arra panaszkodott, hogy mivel szellemileg nagy közöttük a különbség, ezért meg sem próbálta megtalálni a közös hangot a másikkal. 

„Sok egyetemista el sem tudja képzelni, hogy olyannal beszéljen, akit nem ismer” – mutat rá Berényi. Azaz a „házi nyúlra nem lövünk” szabálya átfordult:

A kommunikációs problémák részben az önbizalom hiányából vagy épp a túlzott önbizalomból fakadnak, hiszen az utóbbi is gondot jelent. Berényi megismétli a sokat emlegetett „diagnózist”: félnek a fiatalok az elköteleződéstől. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy azért is van ez, mert gyakran még nem létező problémákon agyalnak – mi lesz, ha ez történik, ha az történik, mi lesz, ha nem sikerül. Elővételezik azokat a gondokat, amiket egy létrejött kapcsolatban esetleg meg kell oldani, és emiatt nem élik meg a jelent. Az is problémákra utal, ha egy férfinak mindig van barátnője és fontos számára a folyamatos csábítás, ezért nem tud tartós kapcsolatot kialakítani – ezt hívják Don Juan-effektusnak. (Ennek esetleges női megfelelője a nimfománia.) 

A problémákra ráerősít, hogy a fiatalok gyakran az interneten, a  virtuális térben ismerkednek meg, aztán a valódi találkozás gyakran kiábrándító – teszi hozzá Berényi András. Ezzel együtt a fiatalok is arra panaszkodnak, hogy nincs hely, alkalom, ahol ismerkedni lehetne, leszámítva a főleg tizenévesek által látogatott táncos szórakozóhelyeket, diszkókat, ahová azonban sokan nem szívesen mennek, mivel már túl idősnek érzik magukat hozzá. Hiányzik tehát a közvetlen találkozási-beszélgetési lehetőség. 

„A korábbihoz képest korlátlan, szélesebb választási lehetőséget nem csak nagyobb szabadságot jelentenek a párválasztásban, hanem ezzel járó döntésképtelenséget és szorongást is növeli” – teszi hozzá a szakember. Mint mondja, pár évtizede még a szülőknek nagy beleszólása volt abba, ki lesz gyermekük házastársa. Az is világos volt, hogy csak az azonos társadalmi helyzetűek közül lehet választani, ráadásul egyértelműek voltak a szerepek, hogy fiatalon alapítottak családot az emberek és vállaltak gyermeket, hiszen ez volt akkor az uralkodó társadalmi elvárás.

Nőkkel versenyezni

„Készítettünk egy nyolcezer fős kutatást arról, hogy a férfiértékeket honnan veszik az emberek, és az derült ki, hogy 70 százalék feletti arányban a filmekből és a médiából. A tanár, az edző, a nagyapa, az apa mind a maradék 30 százalékba esett” – mondja Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítója. „Azaz nincsenek otthon a férfiak, vagy azért, mert elváltak tőlük a nők – 73 százalékban a nők indítják a válásokat –, vagy azért nem léteznek, mert túl sokat dolgoznak, és elhitték azt az újkori kódot, hogy nekik kell eltartani a családot, ami az iparosodással terjedt el. Ha már a gyerekek nem látnak férfit a családban, akkor cserébe az iskolában sem, mert a férfiak elhagyták a pedagóguspályát.”

Érdekes, hogy milyen hatással van a lányokra a férfiminta-hiány, akik fantáziaelvásárokat fogalmaznak meg a férfiak felé, ami ritkamód ijeszti a férfiakat – teszi hozzá Bedő Imre.Szerinte a nők filmszerű követelményrendszerrel állnak elől. A fiúk válaszul kétféle viselkedéssel szoktak reagálni. Az egyik a macsóskodás, ami pojácává teszi őket, a másik viszont egy médiahatás. „Ma a férfiak általános pacifikálása zajlik: ne legyél agresszív, mutasd ki az érzelmeidet. A férfiak pedig nagyon meg akarnak felelni a nőknek, tényleg az a vágyunk, hogy nyugalom legyen, béke legyen, szeressenek minket és mi is szerethessünk. És ezért ezt rosszul értelmezik ezt a pacifikálást, és ráhagynak mindent a nőkre: legyen igazad, drágám.” Már nem tesznek javaslatot, nem állnak bele építő konfliktusokba, azt hiszik, hogy ez a jó a nőknek. „Amikor mi 14 évesek voltunk veszélyesebbek akartunk lenni, min amilyenek valójában voltunk. Ma meg fordítva: sokkal puhábbnak akarnak látszani a fiúk, mint valójában. A sok letolt gatyájú, lehajtott fejű fiú azt jelzi, hogy ő ártalmatlan, békés szándékkal közeledik. Mert rosszul fordítják azt a média által kommunikált igényt, hogy a férfiak mutassák ki az érzelmeiket” – mondja Bedő.

A férfiaktivista szerint

A hatékonyság növelése ugyanis az emberek versenyeztetésére van alapozva. Ezért akarják a nemeket cégen belül semlegesíteni. A nők imádnak versenyezni a férfiakkal, mert arra biztatják őket, hogy mutassák meg a rátermettségüket. A legnagyobb rátermettség az, ha egy férfinál jobbak valamiben, a férfiak viszont gyűlölnek versenyezni a nőkkel. „Ha egy férfi a férfival verseng, akkor apait-anyait belead, de ha nővel kell versenyezni, nem ad bele apait-anyait, mert ez minden sejtünk és neveltetésünk ellen van.”

A Férfiak Klubja alapítójának másik példája is van: a magyar lovastársadalom 80 százaléka ma nő. A férfiak elviszik a feleségüket lovagolni és megvárják a kocsiban. És ez ezért van: amíg kocognak egymás mellett, nincs baj, de amikor meg kell ugratni a lovat és versenyhelyzet van, ez rátermettségi-erőnléti verseny. Ha két férfi verseng, nem lesz komoly probléma a vesztésből. Ha azonban nő és férfi, akkor ha a férfi él oda hamarabb, a győzelem keserű lesz, ha viszont a nő ér oda hamarabb, nem baj van, hanem katasztrófa. A férfitársadalom reakciója az, hogy nem lovagolnak, kivonulnak a nőkkel való versenyhelyzetekből. „Ha győzünk, az nem fair, ha vesztünk, az megalázó.”

„A lányok, nők persze azt mondják, nem baj, ha ők győznek. Lányaim  vannak, szoktak focizni, és tudom, hogy tényleg nem baj, nekik nem akkora releváció, ha ők rúgnak gólt a fiúknak. De a fiúknak katasztrófa” – mondja Bedő Imre.

Ő ezért úgy gondolja: ha kemény fiúkat akarunk nevelni, férfiak közé kell vinni őket. Az embereket a nők szülik, de a férfiakat a férfiak nevelik ki, férfiközeg nélkül az emberből nem lesz férfi. „Ha a nők férfinak tekintenek minket, az félsiker. A férfinak az az igazi visszaigazolás, ha a férfiak tekintik férfiaknak őket. Ezért csinálunk a Férfiklubban apa-fia köröket, ahol nem csak az apákat látják a fiúk.”

Bedő még egy extrém példával is szolgál: A Man Going Their Own Way-mozgalom szerint annyira veszély az emancipált nő a férfira, hogy ők semmilyen, még szexuális kapcsolatra sem lépnek nőkkel. Felélik a jövedelmüket és ennyi. Ez milliós nagyságrendű mozgalom, a radikális feminizmus túlreagálása. De Bedő szerint az nem lehet férfiélet, amihez nem kapcsolódik nő.

Nincs beavatás?

Keményen fogalmaz Zöldy Pál, a Férfisátor megalapítója: „Én sokat mozgok lelkileg pallérozott, fiatal, vallásos fiúk, férfiak között is. Azt tapasztalom, hogy ennek ellenére nem szakadtak el az anyjuktól és nem szagoltak bele a levegőbe. Olyan burokban élnek, hogy amikor egy másik nő megjelenik és az elméleti szintről le kellene lépni, megrettennek és visszamenekülnek az elméletbe. Keresik az igazit, de ez egy kamuszöveg, mert nincsen igazi. Mert nem az igazit nem találják, hanem önmagukat nem találják. Szerintem nincsenek beavatva. Nekik maguknak kell igazivá válni, és akkor az a lány, akit kézen  fognak, igazi lesz. Életükben nem voltak egyedül, nem fáztak, nem féltek, nem volt sötét, nem verte őket az eső. Ezektől szorognanak és ezt kivetítik”.

Zöldy Pál hozzáteszi: a fiúkban nincs önfeledtség, mert az anyjuktól nem szakadtak el, az apjuknak pedig nem bocsátottak meg. Nem is próbáltak megküzdeni vele, ugyanis a fiú alul kell maradjon ebben a küzdelemben az apjával szemben, mert az anya az apáé lesz újra. De a fiúnak ezen keresztül kell menni, az apjának meg kell bocsátania. „Ha az apa nem sajátította ki előlem az anyát, akkor tévedésben élek, mert azt hiszem, hogy  az életemben az anyámnak kell a nő szerepét játszania, nem pedig egy másik nőnek. Ez a gondjuk ezeknek a fiúknak. Nem kell nekik senki, hiszen anya (a gondoskodás, a komfort) megvan.” 

„Amikor régen, gyerekként a faluban cigiztünk, az első bácsi kiverte a kezünkből. Nem az apánk, hanem az első bácsi. Ez a bácsi látható volt, és belül volt a súlypontja. Ha én látok egy szemetet az utcán, lehajolok és felveszem-e? Átmegyek-e a piroson? Nem midegy, mert látnak mások, és tanulnak tőlem!Akit látható, attól lehet tanulni. Önfeledt, szabad és felelős az a férfi, akinek belül van a súlypontja. Az önfeledtség: a flow.” Zöldy úgy látja: a szellemi munka túlsúlya is hozzájárul a félénkséghez. „Jó, hogy elolvassuk a Toldit meg a Dunai hajóst, de tudunk evezni? Lőni? Egy disznót nem tudnak leszúrni a fiúk, és ezért frusztráltak. A Férfisátorban alap, hogy lóra ülünk, ostort csergetünk, kaszálunk – ezek archaikus mozdulatsorok. Archaikus cselekmény pedig nélkül nincs archaikus férfi.”

Vajon mióta léteznek ezek a problémák? Pár éve? Pár évtizede? Vagy mindig is léteztek?

Engler Ágnes gyanúja az, hogy az utóbbi két évtized termékeiről van szó. Ez 21. századi, rendszerváltás utáni dolog, amiben sok jó fejlemény is van, például az apás szülés, ami erősíti a kötődést az apáknál és ami olyan, örökre szóló élmény, amitől nem lesz teher az otthoni helytállás.

Berényi András is hasonló véleményen van: ezek a jelenségek az utóbbi 30 év alatt jöttek elő. 50-60 évvel ezelőtt a társadalmi helyzetünk határozta meg, hol kereshetünk párt; ez most nincs, ami nem baj, de a nagy szabadság szorongást hozott.

Zöldy Pál úgy látja, a fordulat az ipari forradalommal következett be, amikor megjelent a szalagmunka és „felzabálta a lelket” azáltal, hogy nem folyamatokban, hanem részmozdulatokban gondolkodtak a munkások. „Egy parasztnak, ha belekezdett, szék lett a keze alatt, vagy kenyér, búzatábla. A gyárban nem látták a folyamatokat, meghúzták az anyacsavart, hogy lőszer vagy repülő vagy autó lett belőle, az mindegy volt.”

A másik törés később következett be, mégpedig az, hogy felerősödtek a kortárs szubkultúrák – teszi hozzá Zöldy Pál. „A kortárs csoport támogatása régen nem volt erős. Egy asztalos inasnak nem az számított, mit mond a többi inas, mert kapott egy pofont a mestertől. Régen a vertikális kapcsolatok fontosabbak voltak. Nem is voltak olyanok, hogy ifjúsági kultúra és öltözék; ezt a hippi mozgalom teremtette meg. A gyermekek kicsi felnőttek voltak. Szerintem az működött, a mostani meg nehezen működik, a fajfenntartás meg nagyon nem működik. És akkor seppegünk itt a migránsokról. Pedig nekik működik az az alapvető biológiai műveletük, hogy gyerekeket szülnek. Mi meg nem szülünk gyermekeket, üresen állnak a házak” – vonja le a végkövetkeztetést Zöldy Pál.