Az Alkotmánybíróság három korszaka

„– Az Alkotmánybíróság több mint negyedszázados működése során számos elismerést és kritikát kapott. Az utóbbi időben a kritikák egy része a testület hatáskörét kevesli, más része »kormánybarátságot« vet a testület szemére.

– Először is, bár az Alkotmánybíróság huszonhat éve jogfolytonos, a munkája mégsem egynemű folyamat. Három jól elkülöníthető korszakát különböztetem meg. Az első a testület megalakulásától az első szabadon választott országgyűlés mandátumának végéig tart, a második a Horn-kormány megalakulásától az Alkotmánybíróság 2012-es újraszabályozásáig, a harmadik pedig egészen napjainkig tart.

– Melyek a főbb jellemzői e korszakoknak?

– Az első két korszak nem közjogi szempontból, hanem az Alkotmánybíróság szerepfelfogásának változása alapján különül el. Fontos, hogy az Alkotmánybíróságot még az első szabad választás előtt hozták létre, az első öt alkotmánybírát az utolsó kommunista országgyűlés választotta meg a nemzeti kerekasztal-tárgyalások személyi egyeztetése nyomán. A demokratikus parlament további öt alkotmánybírát választott. Négyet a még üres helyekre, egyet pedig a Legfelsőbb Bíróság elnöki székébe távozó Solt Pál helyére. Az első testületnek tagja volt a kommunizmus időszakának egyik utolsó igazságügyminiszter-helyettese, valamint az MDF színeiben tárgyaló egyik szakértő. A hatalmi ágak elválasztásának logikája alapján elvi szinten megkérdőjelezhető, hogy akik egy intézmény jogi kereteinek kialakításában aktívan részt vettek, vajon közreműködhetnek-e ezen intézmény működtetésében. Ugyancsak fontos tény, hogy a különböző személyek hátteréről, elköteleződéséről egyedül a hatalmon lévők, az MSZMP tárgyalói rendelkeztek megbízható információkkal. Általánosságban elmondható, hogy bármilyen személyi egyeztetésben azok vannak behozhatatlan helyzeti előnyben, akik több, pontosabb személyi információval rendelkeznek. Az MSZMP, valamint a titkosszolgálatok dokumentumaiból tudható, hogy a békés átmenet folyamatait a hatalmon lévők egyáltalán nem bízták a véletlenre. Ilyen körülmények között különösen indokolt lett volna, hogy minden súlyos személyi döntés meghozatalára kizárólag a demokratikus választásokat követően, azonos információs feltételek mellett kerüljön sor.

– Mit tekint az Alkotmánybíróság első jelentős döntésének?

– Az látszólag egy adójogszabályról szólt, ám valójában az egész átalakulás felemásságát vetítette előre. Magyarországot a parlamentáris demokrácia logikája szerint kormányozhatatlan közjogi helyzetben adták át a kommunisták a demokratikusan megválasztott többségnek. Az 1989. október 23-i alkotmány szerint kétharmados kényszer állt fenn, ami gyakorlatilag még a költségvetés elfogadásához is kétharmados parlamenti többséget követelt meg. Ez tette szükségessé az MDF–SZDSZ-paktumot. A helyzetet Tölgyessy Péter egy 2011-es előadásban »kodifikációs hibának« nevezi, ám Tőkés Rudolf Széchenyi-díjas politológus legutóbbi könyvében az elit alkujáról beszél. Tölgyessy így emlékezett a kormányozhatatlanságot okozó szabályra: »Bekerült az alkotmány elején egy utaló szabály, nem én írtam bele, én éppen szabadságon voltam, de utána nem vettem észre, hogy mi lesz a következménye, ami nevezetesen úgy szólt, hogy a kétharmados törvényekre egy tág kör volt, és benne volt, hogy az állampolgári kötelezettségekre is kétharmad vonatkozik.« Sólyom László egy 2003-as nyilatkozatában napra pontosan megjelöli a rendszerváltozást fékező szabály előkerülésének időpontját. Mint mondja: »az előírás, amely szerint alapvető jogokra vonatkozó szabályokat kizárólag alkotmányerejű törvény állapíthat meg, 1989. szeptember 4-től kezdve jelent meg munkaanyagként szolgáló minisztériumi szövegtervezetekben, anélkül, hogy a változás a kerekasztal-tárgyalásokon szóba került volna.«

– Később azonban nagyon is szóba került.

– És éppen a Sólyom László által vezetett Alkotmánybíróság tette nyilvánvalóvá a közjogi helyzetet a kamatadóról szóló döntésével. Ez a népszerű – mivel kötelezettséget eltörlő – döntés tudatosította szélesebb körben, hogy még egy adótörvény megváltoztatásához is kétharmados többség szükséges. Ami különösen érdekes, hogy a döntést 1990. március 14-én, nagyjából tíz nappal a választások első fordulója, március 25. előtt hozta meg a testület, a Magyar Közlönyben való közzétételére április 9-én, éppen a választás második fordulóját követő napon került sor. Az Alkotmánybíróság tehát a választások idején figyelmeztetett: a demokratikusan megválasztott többség hatalma erősen korlátozott, a parlamentáris kormányzásra alkalmatlan. Mindaz, ami az igazságtétel és a kárpótlás ügyében történt, folytatása volt az 1990 tavaszán hozott határozatnak. Magyarországon – szemben Romániával – nem lehetett szó reprivatizációról, vagy – szemben Németországgal – szó sem lehetett a kommunizmus bűneinek számonkéréséről.

– Mi a mérlege az Alkotmánybíróság első korszakának?

– Az Alkotmánybíróság az Antall-kormány idején igen határozott és önálló jogpolitikát folytatott. Első korszaka az egyéni szabadságjogok bővebb kifejtése mellett arról szólt, hogyan lehet a demokratikus többség legitim törekvéseit korlátozni. Ez a korlátozás pedig egyértelműen a bukott rendszer képviselőinek kedvezett egyfelől a felelősségre vonás elmaradásával, másrészt a tulajdonviszonyok a reprivatizáció helyett a privatizáció irányába való terelésével, amit különös színezetűvé tett a kárpótlási jegyek rendszere.

– Mi jellemezte a testület második korszakát? Hová kerültek a hangsúlyok?

– A Horn-kormánytól kezdve nem hárultak az Alkotmánybíróságra a múlt viszonyait érintő olyan súlyú kérdések, mint az Antall-kormány idején. Így nem is volt alkalom arra, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányos ideáját olyan határozottan artikulálja, mint korábban. Az egyéni szabadságjogok hangsúlyozása mellett – és részben helyett – megjelentek azonban a szociális szempontok. Erre különösen a Bokros-csomag adott módot. Az Alkotmánybíróság 1994–95-től egyre inkább kezdett megfelelni annak a szerepnek, ami a létét egyáltalán indokolhatja. Ez pedig a társadalom alkotmányos védelme. Az Alkotmánybíróság mintha azon kezdett volna munkálkodni, hogyha az ország múltját már elvették, legalább a jövője részesüljön némi alkotmányos védelemben a fiskális éhséggel szemben. Ez a szemlélet szinte töretlenül végigkísérte az AB munkáját a 2008-as szociális népszavazásig. Az 1994-től 2012-ig tartó korszak erényei közé tartozik, hogy a testület nem csupán a jogelvek igazi jelentőségét ismerte fel, hanem azt is, hogy az alapvető jogelvek az egész jogrendszerre érvényesek, tehát nem csupán az egyes jogágakon belül.

– Visszatérve az utóbbi időszak kritikáira, azokat megalapozottaknak látja?

– Akik az alkotmánybírósági hatásköröket keveslik, nincsenek tisztában azzal, hogy az Alkotmánybíróságról szóló eredeti szabályozás nem adta meg a testületnek a jogszabályok megsemmisítési jogát, csupán azok felfüggesztésének lehetőségét, de törvények esetén még erről sem lehetett szó. Az erősebb jogkör ötlete a kerekasztal-tárgyalások folyamán érlelődhetett meg az MSZMP-ben. Az Alkotmánybíróság hatáskörei nemzetközi összehasonlításban még most is szélesnek mondhatók. Másfelől nagy súlya lehet pusztán annak is, ha egy tekintélyes állami szerv, az Alkotmánybíróság aggályait fejezi ki valamely normával kapcsolatban. Ami a »kormánybarátság« kritikáját illeti, az sem jogfilozófiai, sem alkotmányjogi szempontból nem értelmezhető. Arról lehet vitatkozni, hogy az Alkotmánybíróságnak önálló, az Országgyűlésétől és a kormányétól független jogpolitikát kell-e folytatnia. Meggyőződésem szerint azonban az egyes alkotmányos értékek közötti arányok és hangsúlyok kialakítása, tehát a jogpolitika alakítása nem az Alkotmánybíróság feladata. Ellenkező esetben kérdésessé válna a négyévenkénti választás értelme és létjogosultsága.”