Munkatársadalom és az LMBTQI-mozgalom – egy utópia elgondolása

„A magyarországi helyzet kissé hasonlatos az 1984-es filmbéli induló pozíciókhoz. Van egy értékkonzervatív munkatársadalom (és többségi társadalom), amely távol van / érzi / tudja magát az LMBTQI-közösségtől, mely utóbbi megjelenített tematikájában szintén távol van előbbitől. Kölcsönös meg nem értések, prekoncepciók, befelé fordulások és láthatatlan párbeszédek vannak (ha egyáltalán). Holott nyilvánvaló, hogy a munkatársadalom és az LMBTQI-közösség ugyanannak a politikai térnek a szereplői, és az elmúlt évek során olyan mértékben kerültek egy oldalra (és egymás mellé), ahogyan arra maguk sem számítottak – melyik wales-i bátyász gondolta volna a ’80-as éveket megelőzően, hogy a Meleg Büszkeség napján fog vonulni. Ahogyan az LMBTQI-közösség, úgy a hazai munkatársadalom is az elismerés hiányával és a jogfosztással szembesül. Jogaiknak érvényesítésére, tiltakozásuk határainak, politikai cselekvésük lehetőségeinek – azaz identitásuknak – a megélésére alig van módjuk, nélkülük, felettük és nem értük zajlott az alkotmányozástól kezdve a Munka törvénykönyvének átszabásán át számos közpolitikai intézkedés. Ma a hazai LMBTQI-közösség és a munkatársadalom olyan jogokért küzd, ami a másiknak is jár. Ezt a szervezők is pontosan érzékelhetik: »Bármiért is küzdesz, van mire büszkének lenned.« Ebből azonban például egy fekete ruhás ápolónővel és kórházi dolgozókkal vagy éppen a vegyipari munkásokkal, akárcsak a tanárokkal való (szervezeti és közösségi) szolidaritás kinyilvánítása következik.

Viszont ha a Budapest Pride tematikai gazdaságát nézzük, akkor ez a tudás látványosan hiányzik belőle. Holott – tetszik vagy sem – az LMBTQI-közösségek nyitási politikáján sok múlik. Krédójuk, értékrendszerük, évtizedes gyakorlott küzdelmük és realitásérzékük idővel a tematikai nyitásra predesztinálhatja őket. Még akkor és pont azért is, mert a munkatársadalom (és többségi társadalom) pont azokkal a beidegződésekkel, reflexekkel, előítéletekkel, prekoncepciókkal (és vulgaritással) bír irányukba, mint a wales-i bányászok bírtak. A katolikusnak elkönyvelt ír társadalom sem »magától« állt az »igenek« oldalára. Az, hogy az amerikai egyesült államokbeli társadalom ide eljutott, ahhoz többek között egyrészt nemzedéki korszakváltás is kellett – egy progresszív milleniumi generáció megjelenése és »elnökének« sikere –, másrészt rengeteg beszéd és beszéd a társadalomhoz. Nem csak »befelé«, nem csak a megbízhatatlan, LMBTQI-kérdést kizárólag vagy leginkább antiorbánizmus mentén felhasználó, öndefiníciójuk szerinti baloldali-liberális politikusokhoz, hanem a társadalom »(leg)nehezebb« csoportjai felé is. A helyzet ennél ugyanis nem lesz könnyebb (lásd Gregor Anikó és Rédai Dorottya kutatását), és bármit is hoz a jövő – kormány-, rendszer-, korszakváltást vagy egyiket sem – az LMBTQI-közösségek elismerési kérdéseik és jogaik fontosabb témák annál, minthogy kizárólag alkotmánybírókra vagy politikusokra bízzuk. Beszélni kell azokhoz is, meg kell jelenteni azok problémáit is, akik ma ugyanazon az oldalon vannak, de távolságtartással viszonyulnak »egyszerű« dolgokhoz. Sajnos a nyitást, a jóléti és elismerési hálózatók találkozását kevésbé lehet várni a munkatársadalomtól.”