Javaslat a 10 milliós kongói népirtás kötelező tanítására

2015. május 31. 11:51

Nem hinném, hogy vitatná: ha javaslatomat megvalósítaná, azaz egyetemén kötelező tárggyá tennék a belgák által elkövetett kongói népirtást, az a múlttal való szembenézés egyetlen útja lenne.

2015. május 31. 11:51
Lovas István

Nyílt levél

DIDIER VIVIERS

rektor

BRÜSSZELI SZABADEGYETEM (ULB)

Tárgy: Javaslat a 10 milliós kongói népirtás kötelező tanítására

Tisztelt Rektor Úr!

Az ön által vezetett egyetem a szabadságról kapta nevét.

A fenséges, mindkét oldalán fákkal határolt Roosevelt sugárútra néző, gyönyörű központi épülete hű tükre annak a minőségi oktatásnak, amelynek „termékei” a Varsóban született Marie (Sklodowska) Curie és tanintézete Nobel-díjasai is. Amit itt javasolok, azzal történészként nyilván különösen rokonszenvezik, hiszen ön pontosan tudja, milyen tabutéma Belgiumban és gyakorlatilag az egész nyugati világban II. Lipót belga király idején a belga gyarmatosítók által végrehajtott iszonyatos kongói népirtás. Amelyben az afrikai ország akkori lakosságának mintegy a fele veszett oda, azaz 10 millióan. És e halványuló emlék az idővel végleg elvész, ha nem beszélnek róla.

Márpedig a tények oktatásán felül mi lehetne intellektuálisan nagyobb kihívás a Brüsszeli Szabadegyetemnek is, mint a belga történelem e dicstelen koráról eddig katonás fegyelemmel betartott totális hallgatás megtörése? Nem is szólva arról, hogy – mint oly sokszor halljuk – a történelem ismeretének hiánya annak megismétlődésével fenyeget.

Tehát: példát mutatva a világnak és Belgiumnak, ne csak szabadon választható, de vezeklésként kötelezően felveendő tantárgyként vezessék be a 19-ik század végén megkezdett és néhány éven át tartó népirtást, amelynek a Wikipedia és az Encyclopaedia Britannica szócikkei szerint akár 15 millió áldozata is lehetett. A szakirodalom nagyrészt Adam Hochschild, a kaliforniai Berkeley Egyetem történészprofesszora által megadott 10 milliós áldozati számot fogadja el, mint ahogyan az olvasható az 1998-ban megjelent, magyarul sajnos még mindig nem kiadott könyvében (Leopold király szelleme – A kapzsiság, terror és hősiesség története a gyarmati Afrikában).

Az ásványkincsekben dúskáló Kongói Szabad Államnak nevezett országban a vérengzést vezető II. Lipót király nem mellékesen hatalmas vagyonra tett szert főként azzal, hogy a kongói népet rabszolgaként dolgoztatta az ültetvényeken lévő gumifák nedvének megcsapolására. A lustább négereket rendszeresen verték, kezüket levágták és legyilkolták.

John Harris, egy brit misszionárius ezt írta Lipót király fő munkafelügyelőjének arról, amit látott: „Most tértem vissza Inszongo Mbojó faluból. Egyszerűen leírhatatlan az a nyomor és a lakók magára hagyatottsága, aminek szemtanúja voltam. Amit elmondtak, annyira meghatott, hogy – véve magamnak a bátorságot – a saját szakállamra ígértem meg nekik: hogy a jövőben ön csak azokért a bűnökért öli meg őket, amelyeket elkövettek”.

Hochschild könyvéből tudjuk, hogy a brüsszeli levéltárban a kongói genocídium titkos anyagként kezelt dokumentumait 1975-ben elégették.

Ön nagyon jól tudja, hogy e népirtásról Belgiumban hazafiságból - és egyöntetűen - nem csak a belgák, de az ott élő külföldiek se beszélnek. De még az áldozatok leszármazottai, a helyben lakó vagy Belgiumba látogató kongóiak sem merik szóvá tenni e népirtást, azaz szembe menni a nemzeti ügynek tekintett hallgatás konszenzusával.

Két kivételről tudok. Az egyik a nemzetközileg jól ismert kongói filmrendező, Balufu Bakupa-Kanyinda, aki a Magyar Nemzetnek 2009 májusában adott interjújában azt mondta, noha Belgiumban töltötte élete jó részét, nem fogadna el belga állampolgárságot, mert „Belgium a népemet ölte meg”.

A másik kivétel a hírneves Leuveni Egyetemen nyelvészetet és afrikai kultúrát tanító Clémentine Faik-Nzuji professzor asszony, aki szintén az említett lapnak 2005 márciusában adott, ugyancsak egész oldalas interjújában azt mondta, hogy Kongó népét is szándékosan tudatlanságban tartják az ott elkövetett népirtásról. Olyannyira, hogy 2005-ben a korrupt kongói vezetés az ország fővárosában, Kinshaszában helyreállította II. Lipót szobrát. Melyet azóta egyébként - mint nyilván tudja - ismét eltávolítottak. Ami nem csoda, hiszen a Mobutu által eltávolított szobor helyreállítása egy kicsit olyan, mintha Budapesten Sztálinnak az 1956-os forradalom idején ledöntött és szétvert szobrának hű mását állítanák most vissza.

És ha már II. Lipót szobránál tartunk: ugye megérti a Belgiumban igazi kivételnek számító, flandriai Nemzetközi Jog Határok Nélkül nevű szervezet 2007-es követelését, mely szerint a népirtó II. Lipót Belgiumban álló valamennyi szobrát el kell távolítani?

Nem hinném, hogy vitatná: ha javaslatomat megvalósítaná, azaz egyetemén kötelező tárggyá tennék a belgák által elkövetett kongói népirtást, az - bocsánat a klisének tűnő szóhasználatért - a múlttal való szembenézés egyetlen útja lenne, egy olyan, teljesen szabadnak nevezett országban, ahol a téma karriervesztés terhe mellett megemlíthetetlen, legyen az múzeum, egyetemi katedra, újság, televízió, szalon vagy kocsma.

Arról pedig ne felejtsen tájékoztatni, hogy milyen módon reagáltak az oktatók, ha netán bátran felvetné javaslatomat.

Talán megérti, csodálkoznék, ha a gondolattól megborzongva nem helyeselnék azt éppen az ön szájából hallva, hiszen, mint oly sokszor halljuk egyetemi körökben: az ilyen felsőoktatási intézményekben nem csak a tények megismertetése és a tabuk megtörése, de még a provokáció is pozitív kategória.

Végül még annyit: mindketten tudjuk, hogy ez az egész felvetés egy rossz vicc.

Úgyhogy aludjon nyugodtan.

Üdvözlettel,

L. I.

Összesen 136 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Ellensúly
2015. június 01. 08:51
Ilyen újságírókból lenne szükség még sokra. Lovast klónozni kellene.
választópolgár
2015. május 31. 23:50
Akkor folytathatnánk a délvidéken bestiálisan lemészárolt városnyi, negyvenezer, azaz 40.000 magyar áldozatról is.
Box Hill
2015. május 31. 21:38
R. J. Rummel, a Hawaii Egyetem szociológus professzora összegyűjtötte a huszadik század legnagyobb, természetellenes és időelőtti elhalálozást okozó rendszereinek adatait és az alábbi összesítésre jutott az élenjárókról: Kommunista Kína: 1949 és 87 között 76,702,000 áldozat Kommunista Szovjetunió: 1917 és 87 között 61,911,000 áldozat Gyarmatosítás a 20. században: 50,000,000 áldozat Náci Németország: 1933 és 45 között 20,946,000 áldozat A fentiek ismeretében kötelező kurzust tartani a 6 millió ügyéről, de elfeledkezni a másik 200+ millióról, valójában embertelenség de legalábbis rasszizmus.
szintiboj
2015. május 31. 21:22
Ez milyen szánalmas... inkább kussolna..azért elég jól eldagonyázik a döglődő nyugati szemétdombon....
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!