Ungváry könyvéből kiderül, hogy amióta önálló Magyarország létezik, a szociális programok mindig arról szóltak, hogy kiket kell kifosztani és kinek kell elosztani az elrabolt vagyont.
„A technika régi, egyszerű és elképesztően jól működik ma is. Ki kell jelölni valamely megfelelő jövedelemmel, tőkével, vagyonnal rendelkező csoportot (bankok, multik, stb.), sőt csoportnak sem kell lennie, elég megfelelő közös nevezőt találni rájuk, amivel elkülöníthetők a többiektől (pl. »gazdagok«). Először a különbséget kell hangsúlyozni és pejoratív jelzőt, negatív fílinget kapcsolni a csoportképző ismérvhez (offshore lovagok, elprivatizálók, tolvajbanda, mutyi, polip, ilyesmi). Utána jöhetnek a vádak. Tökmindegy, hogy igazak, vagy hamisak, az se baj, ha megcáfolják őket, lényeg: felkelteni az érzést a többségben: ezek a mi rovásunkra gazdagodnak. És kész is. Az irigység már elintézi a többit, jöhetnek a kifosztó lépések, nem sajnálatot fognak kiváltani a társadalom tagjaiból, hanem élénk helyeslést.
Ki sajnálta a vagonokba hajtott zsidókat? Az elűzött svábokat? A kitelepített burzsujokat? Aki szót emelt, tiltakozott, az saját fejére vonta a felheccelt gyűlöletet.
A másik gond a Robin Hood-i megoldásokkal az, hogy nem működnek jól. Százezrek kifosztása árán legfeljebb néhány tízezer ember gondját sikerült megoldani és a nyomor mindig újratermelődött. Magyarország megint a hárommillió koldus országának nevezhető. Mondhatni: ott vagyunk, ahonnan indultunk, bűneink még hasznot sem hoztak. Lehet érvelni, hogy ez meg az ekkor meg akkor hibázott, rosszul csinálta, lopott, csalt (és ezzel mindjárt ki is lehet jelölni a következő kifosztandókat). Ezek az érvek részben igazak is lehetnek, tényleg volt a helyzet jobb is, rosszabb is az eltelt száz év alatt. De tény: a hatalmas áldozatok, veszteségek dacára sem nem sikerült egyes csoportok kifosztásával a szegénység, a leszakadó rétegek problémájára valódi, fenntartható megoldást létrehozni. Ideje elgondolkodni: ezen az úton talán nem is lehet.
Jogos a kérdés: miért, mi másból lehetne enyhíteni a szegények tömegének valóban borzalmas helyzetén? Hát, például abból, hogy megnyitunk előttük eddig elzárt lehetőségeket, amiket kihasználva maguk javíthatnak saját sorsukon. Ismerik az agyonidézett közmondást a halról meg a hálóról. (Ne halat adj az éhezőnek, mert azzal csak egyszer lakik jól. Adj neki hálót, tanítsd meg halászni, és akkor egész életében meglesz a betevője.) Történetesen még külső forrást is kapunk rá: az európai uniós pénzeknek pont ez a célja, nem a magyar vállalkozók feltőkésítése. (Ők száz éve valahogy sosem bírnak feltőkésedni, bárki pénzét kapják is meg. Ez is megér némi fejtörést.)”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Recesszió, versenyképességi válság, politikai nyomás: a német kormány drasztikus lépésre szánta el magát.
Az orosz elnök az évértékelőjén nem finomkodott: nyíltan megfenyegette azokat, akik az orosz vagyonhoz nyúlnának, és bírósági harcot ígért.
Többen számítanak növekvő megtakarításra jövőre.
Az IKSZ fiataljai nem ültek ölbe tett kézzel: országos akciót hirdettek, hogy a legnehezebb sorsú családoknak is szép legyen a karácsonya. Ruhák, élelmiszerek, cipősdobozok és szeretetvendégség – Egerből Pécsig mindenhol ott lesznek.
A kínai gyártók egyre inkább vezető szerepet töltenek be azokban az ágazatokban, amelyeket a közelmúltig német vállalatok uraltak – és ez mostanra a németeknek is feltűnt.
Idén jóval kevesebbe kerül az ünnepi menü elkészítése, mint tavaly. A kormány meghosszabbította az árrésstopot, és újabb tizennégy élelmiszer-kategóriára terjesztette ki.
A szervezet ma már egyre inkább a mélyülő nemzetközi törésvonalak tükre.
Sokan a mai napig nem tudják megszokni, de elfogadják.
