A szociálpolitika évszázados tévedése

„A technika régi, egyszerű és elképesztően jól működik ma is. Ki kell jelölni valamely megfelelő jövedelemmel, tőkével, vagyonnal rendelkező csoportot (bankok, multik, stb.), sőt csoportnak sem kell lennie, elég megfelelő közös nevezőt találni rájuk, amivel elkülöníthetők a többiektől (pl. »gazdagok«). Először a különbséget kell hangsúlyozni és pejoratív jelzőt, negatív fílinget kapcsolni a csoportképző ismérvhez (offshore lovagok, elprivatizálók, tolvajbanda, mutyi, polip, ilyesmi). Utána jöhetnek a vádak. Tökmindegy, hogy igazak, vagy hamisak, az se baj, ha megcáfolják őket, lényeg: felkelteni az érzést a többségben: ezek a mi rovásunkra gazdagodnak. És kész is. Az irigység már elintézi a többit, jöhetnek a kifosztó lépések, nem sajnálatot fognak kiváltani a társadalom tagjaiból, hanem élénk helyeslést.

Ki sajnálta a vagonokba hajtott zsidókat? Az elűzött svábokat? A kitelepített burzsujokat? Aki szót emelt, tiltakozott, az saját fejére vonta a felheccelt gyűlöletet.

A másik gond a Robin Hood-i megoldásokkal az, hogy nem működnek jól. Százezrek kifosztása árán legfeljebb néhány tízezer ember gondját sikerült megoldani és a nyomor mindig újratermelődött. Magyarország megint a hárommillió koldus országának nevezhető. Mondhatni: ott vagyunk, ahonnan indultunk, bűneink még hasznot sem hoztak. Lehet érvelni, hogy ez meg az ekkor meg akkor hibázott, rosszul csinálta, lopott, csalt (és ezzel mindjárt ki is lehet jelölni a következő kifosztandókat). Ezek az érvek részben igazak is lehetnek, tényleg volt a helyzet jobb is, rosszabb is az eltelt száz év alatt. De tény: a hatalmas áldozatok, veszteségek dacára sem nem sikerült egyes csoportok kifosztásával a szegénység, a leszakadó rétegek problémájára valódi, fenntartható megoldást létrehozni. Ideje elgondolkodni: ezen az úton talán nem is lehet.

Jogos a kérdés: miért, mi másból lehetne enyhíteni a szegények tömegének valóban borzalmas helyzetén? Hát, például abból, hogy megnyitunk előttük eddig elzárt lehetőségeket, amiket kihasználva maguk javíthatnak saját sorsukon. Ismerik az agyonidézett közmondást a halról meg a hálóról. (Ne halat adj az éhezőnek, mert azzal csak egyszer lakik jól. Adj neki hálót, tanítsd meg halászni, és akkor egész életében meglesz a betevője.) Történetesen még külső forrást is kapunk rá: az európai uniós pénzeknek pont ez a célja, nem a magyar vállalkozók feltőkésítése. (Ők száz éve valahogy sosem bírnak feltőkésedni, bárki pénzét kapják is meg. Ez is megér némi fejtörést.)”