A vallás számára nélkülözhetetlen a művészet

Mára a hit és a kultúra eltávolodott egymástól. A Szakrális Művészetek Hete ezt az ollót próbálja összébb csukni, a távolságot igyekszik megszüntetni. Hogy látja, mennyire sikerül ez?

Azt hiszem, jó, hogy létezik, nyomot hagy. Beszélnek róla, érdeklődnek utána az emberek. Régebben egy kis csoport ambíciójának tűnt, de jó ideje – és a konjunktúra is efelé mutat – bekapcsolódtak múzeumok, sok változatos program van, és ez nagyon gazdaggá teszi az egészet. Olyan emberek is eljönnek, akiket a művészet érdekel elsősorban, viszont ezt a megközelítést is érdekesnek tartják, és sajátos dolgokat kapnak általa. De fordítva is igaz: a művészetet kevésbé ismerő embert is gazdagítja az élmény, ha inkább csak hitbéli meggyőződésből van jelen. Tavasszal az Iparművészeti Múzeum néhány olyan műtárgyat állított ki, amelyek nagyon emlékezetesek és érdekesek voltak, amelyekről lehetett beszélni, mert a vallás elementáris erejű megnyilatkozásai. Ezek a példák arra mutatnak rá, hogy a vallás számára is nélkülözhetetlen a művészet. Olyan váratlan mélységeket és távlatokat nyit meg, amelyet nem volna szabad mellőzni. Fontos, hogy valóban művészi értékű alkotásokról beszélünk, a szentnek az elevenségét csak így lehet megragadni. Ez nem pusztán formai kvalitás. Ez a minőség az alkotás elevenségét jelenti, ami még jobban a lényeget ragadja meg, és egy személyes megközelítést tesz lehetővé, nem pusztán ismételget valamit. Nagyon érdekes kortárs jelenség a templomépítészet, ha már a szakrális művészetekről beszélünk. Maga az élet támaszt rá igényt. Egy építész számára a legnagyobb feladat, hogy egy élő közösséggel tudjon együttműködni.

Győr-kismegyeri templom

Sikerül-e közelebb hozni a szakralitást a művészet által?

Igen. Azt hiszem, igen. Gyakran meghívnak, ha egy tárlat ilyen témában nyílik, és sosem jövök el azzal a tudattal, hogy csak formális esemény volt, amely valójában mégsem vonzotta az embereket. Sok művész is van, aki örül ennek, és nem pusztán ürügynek használja fel a szakrális témájú megrendelést, hanem saját lelkének olyan mélységei is kifejeződhetnek, amelyek enélkül némák maradnának, és amelyeket szívesen foglal alkotásba.

Hosszú idő telt el úgy, hogy száműztük a szakralitást.

A diktatúra elvégezte a maga munkáját. Nem nagyon volt tere annak, hogy a művészek az ilyen jellegű mondanivalójukat a közönség elé vigyék. De akkor is élő igény marad, amikor a hivatal ellene dolgozik. Olyan, mint amikor kisarjad a fű a legkisebb résből is, ahol erre lehetősége van. Nem kell mesterkélten szorgalmazni a szakrális művészeti irányt, de öröm, hogy van, és el kell vezetni hozzá azokat, akik örülnek ennek. Ugyanakkor az egyházat régebben is és most is fenyegeti az, hogy fenntartással szemlélje a kultúrát, amit átitatott egy bizalmatlanság, talán nem is a hit, hanem épp az egyház iránt. Egy idő után az egyház elhúzódott a kultúrától és az élő művészet helyett megelégedett a giccsel.

Pedig jó értékítéletre, némi művészeti alapműveltségre a papoknak nagy szüksége volna.

Igen. Mindenképpen. Ezért szép példák az újonnan épített templomok. Mindenki tanul egy ilyen folyamatban. A művész sem lehet annyira újító, mert a tradíciók tisztelete szükséges ahhoz, hogy az új épületet magáénak érezze a közösség. A puritánság és a formák tisztaságának igénye azonban lehet úgy modern, hogy mégis megszólítsa a hagyományos szemléletű embereket.

Hallottam önt egy interjúban, ahol kifejti, hogy maga a transzcendencia szó idegennek tűnhet egy olyan művész számára, akit nem a hit érintett meg; de a művész mindenképpen az az ember, aki az emberlét határait feszegeti. Szabad-e egy művészeti alkotásra ráhúzni küldetést, és sémákba kényszeríteni, hogy „az üzenet” hordozója legyen?

El kell választani egymástól a szakrális művészetet és a hit által ihletett művészetet. Van olyan alkotás, amit a hit ihlet. Viszont Henry Matisse kápolnája a franciaországi Vence városában arra példa, hogy nagyon jó templomot tud építeni az, aki maga nem jár templomba, ellenben ért ahhoz, hogy a legmélyebb dolgokat tudja kihámozni, felfejteni és megmutatni. Nem arról van szó, hogy egyszerű technikai megvalósításra kell meghívni a művészt. Hanem a szép megvalósítására. A szép nem egyszerűen dekoratív, hanem személyes odaadás is van benne: ahogyan a művész megéli az adott feladatot. Személyes ihletettség nélkül mindez nem működik. Nem egyszerűen egy megrendelést valósít meg: a műalkotás személyes átélése valaminek, amivel ő többet mond, mint amit várnak tőle.

Csaba Lászlónak, aki eleinte gyárakat épített, van egy nagyon korai temploma Cserépváralján. Ez a kis falucska templom nélkül maradt, az épületet kilőtték a háborúban. A falu katolikus közössége mindaddig egy tanteremben misézett, míg egy szigorú párttitkár ki nem parancsolta őket onnan. Ezután egy téren gyűltek össze, a legnagyobb hidegben is. A pártvezetés úgy értékelte, hogy ez túlságosan jó reklám az egyháznak, úgyhogy elrendelték, falak mögé kell kerülnie a közösségnek, és a párt egy teremnyi helyet biztosított ehhez. Egy kőművest bíztak meg az építéssel, ő szólt a közelben dolgozó fiatal Csaba Lászlónak, hogy segítsen a tervezésben. Mindenki segédkezett az építkezésben, és a parasztemberek egyformára akarták faragni a köveket, amit a falakhoz használtak. Csaba László erre azt mondta nekik, „maguk sem egyformák, a kövek a különbözőségükkel ezt fejezik ki”. Elfogadták a válaszát. Így az épület felépítése közben szerettette meg azt a közösséggel és ez nagyon fontos. A művésznek meg kell teremtenie a hidakat, a kapaszkodókat, amelyek segítségével átlépünk ebbe a modern formavilágba. És, hogy az épület tudjon a közösségről is újat mondani. Nincs egy közös nyelv, sem a művészetben nincs, sem az emberek között. Ezt mindig létre kell hozni. A hiteles több mint játék a formákkal. Maradandó lehet.

A művészet és a szakralitás egymáshoz való közeledésében lát mai, előremutató példákat?

A jelenlegi pápa, XVI. Benedek megnyilatkozási nagyon szerencsések, ő a zenéhez áll igazán közel, de általában a művészetekhez is. Ő úgy tudja fogadni a zenét, hogy abban ráismer a mélységekre, de nem megrendelőként tekint az alkotásra, hanem rábízza magát. Ugyanakkor a művészetnek is megvannak a maga útjai, tisztulásai, vargabetűi. Ezek között nem az egyház dolga rendet rakni. Azt mondják, Michelangelo általában remekműveket adott ki a kezéből. Manapság egy-egy neves művész nem röstell elfuserált, vagy lényegtelen művekkel kiállni. Nincs egységes stílus sem. A középkorban a művészek nem az emberek megdöbbentésében akartak versengeni. Elfogadták egymást, tanultak egymástól. Most sok művész a meghökkentőt, a kuriózumot keresi. Nehéz ma eligazodni. Nem tudjuk, lesz-e újra olyan kor, amikor a művészet rátalál az elveszett közös nyelvre, vagy marad ez az egyre inkább feszültséggel teli széttartás. Azt is mondják, a klasszikus esztétikai kategóriák utáni korban vagyunk, a művészet utáni korban. Sajátos útkeresésben van ma a művészet: hogy ez hova vezet, nem tudjuk. De az is érdekes, hogy régen az emberek is másként viszonyultak a művészethez. Én még találkoztam olyannal, aki arra gyűjtötte a pénzét, hogy kijusson Bécsbe egy Beethoven-koncertre, amit itthon nem tudott volna meghallgatni. Ma mások a befogadás esélyei is. Egy egyszerű példát mondok: régen ugyanabban a templomban kereszteltek valakit, ahol aztán megesküdött, és egész életében oda kötődött. Sokféleképpen láthatta ugyanazt az épületet, ami persze jóval többet jelentett számára puszta helynél: látta hóban, napsütésben, esőben, éjszaka is. Ma az élmény a jelentőségét veszítheti, amikor az ember számos másik templomot is láthat könyvekben, interneten, utazások során. Egy templom generációk jövőjét őrzi, teremti meg. Éppen ezért fontos, hogy ezzel a reménnyel és eséllyel alkossák meg.