A válságból kivezető zsákutca

„A költségvetrési unióhoz mindenképp közösség kell. Ez ugyanis azt jelenti, hogy képesek vagyunk bizonyos, nem csak technikai jellegű kérdéseket közösen kezelni. Közös ügyeinkre közösen forrást biztosítani, adóinkat közösen felhasználni. Ha valamelyikünkkel gond van, akkor számára a közösből adni. Az alapkérdés a fiskális unióval kapcsolatban is végső soron az, hogy létezik-e ez az európai közösség, durván fogalmazva, hogy a német, a finn, a holland adófizető közel érzi-e magához annyira a görög, magyar, bolgár, vagy épp ciprusi polgártársait, hogy az ő problémáik megoldására hajlandó legyen fizetni, betenni a közösbe.

Vagyis hogy van-e valódi európai identitás? Mármint túl azon, hogy a diákcsereprogramokon, Erasmus-diákként, EU-s konferenciákon, vagy épp egy-egy uniós projekt mindennapi használójaként minden európai nagyon jól tudja érezni magát? Hát, egyelőre kevés arra utaló jel van, hogy igen.

Átfogó elemzések nem állnak rendelkezésre a válságra adható válaszok politikai realitásáról, de félő, hogy a közgazdászok olyan »gazdaság- és pénzügytechnikai« értelemben jó megoldásokat javasolnak, amelyeknek kevés a politikai és társadalmi realitása. Márpedig demokratikus berendezkedés esetén végső soron annak van jelentősége, hogy sikerül-e a szavazókat megfelelő mennyiségben egy adott ügy mögé állítani. A gazdaságpolitika (economic policy) ugyanis elsősorban politika, és nem ugyanaz, mint a »mit kéne tenni« kérdésre választ adó politikai gazdaságtan (political economy).

A fentiek fényében talán érthető, hogy az európai vezetők miért mozdulnak el egyre inkább a bankunió irányába - ez ugyanis egy kevésbé feltűnő és ezért talán politikailag eladhatóbb formája a költségek közös viselésének.”