Verhofstadt és kis csapata megváltoztatná az EU működését – már „csak” a népakarat áll az útjukban, az nagyon zavarja őket

Egyre több jele van annak, hogy a baloldali, liberális, progresszív uniós pártok szövetkeznek az inkább centrista, mint jobbközép Európai Néppárttal az Európai Unió központosítására. Az előző években konkrét döntések bizonyították, hogy a föderalizációs törekvések zsákutcát jelentenek a közösségnek. A stratégiai ügyekben ugyanis Brüsszel hibát hibára halmoz. A migrációt nem sikerült megállítani, a korábbi és a felmelegített kötelezőkvóta-döntést – bármilyen szigorú büntetést szeretne is kiszabni az unió – a józan, saját nemzetük jövőjét és kultúráját féltő kormányok nem fogják végrehajtani. Ugyancsak nem volt hatékony – Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök esetében inkább a korrupció­gyanút vetette fel – a koronavírus-válság során bevezetett közös vakcinabeszerzés. Az ukrán–orosz háborúra reagálva meghozott szankciós politika pedig nagyobb gazdasági gondokat eredményezett az Európai Unióban, mint a szankcionálni próbált Oroszországban.

Az utóbbi tíz év tapasztalatai alapján kétségtelen, hogy

Az EU-ban nem szorosabb, hanem lazább politikai együttműködést kellene meghonosítani.

De nézzük, hogy a birodalmi reflexek hogyan is dolgoznak a föderalista képviselőkben. Nemrégiben a belga liberális Guy Verhofstadt hatos csapatot gründolt, egy olyan javaslatot kidolgozandó, amellyel radikálisan megváltoztatnák az unió működését.

Számos területen támogatják a rendes jogalkotási eljárást, beleértve a védelmet, az adózást és a külpolitikát. Az európai fősodratú elit által kifejlesztett újbeszél uniós nyelvezet alapján az Európai Bizottságot is átneveznék Európai Végrehajtó Szervnek, és nem meglepő módon bővítenék az Európai Parlament hatáskörét. Például olyan stratégiai kérdésekben, mint a környezetvédelem és az éghajlat-politika, kizárólag a parlamentnek lenne hatásköre döntéseket hozni.

Látva a végső szövegtervezetet, az eredeti hatos fogat öttagúra szűkült, hiszen a lengyel Jog és Igazságosság képviselője végül kiszállt. Rejtély, hogy a lengyel kormánypárt politikusa egyáltalán hogyan keveredett bele a Daniel Freunddal és még két német balos, illetve egy CDU-s képviselővel induló javaslattevő csapatba.

A volt belga miniszterelnök ilyen szintű aktivitása azért is meglepő, mert korábban azt a számunkra örömteli hírt jelentette be, hogy visszavonul az uniós politizálástól.

A cél egyértelmű, a képviselők az EP súlyát növelnék, az EB-t a sarokba állítanák. Nem lehet azt mondani, hogy ne lennének hatékonyak a képviselők, hiszen korábban azt is elérték, hogy az EB mellett társjogalkotói szerepük legyen. De az sem zavarja őket, ha túlterjeszkednek a hatáskörükön, hiszen elutasították például az ET 2021 és 2027 közötti pénzügyi keretének stratégiáját, a bizottságot pedig azzal revolverezték, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtottak be Ursula von der Leyen ellen. Ezt azzal indokolták, hogy végül rábólintott a szőnyeg szélére állított Lengyelország helyreállítási tervére.

Tény, hogy elég visszás lett volna, ha az az EP vonja meg a támogatását tőle, amelynek szocialista alelnöke, Eva Kaili és több baloldali képviselő is szűgyig gázolt a korrupcióban.

De vissza Verhofstadték tervéhez: a vétójog megszüntetésével ők is Németország és Franciaország szándékait erősítenék az ET-ben, és a kisebb tagállamok jogát csorbítanák a döntéshozatali folyamatban. Az ilyen provokatív ötletelésnek vannak előzményei: tavaly az EP egy konferenciasorozat végén hasonló következtetésre jutott. A magyar törvényhozás ezért is rögzítette határozatban, hogy az EP a nyílt és demokratikus párbeszéd helyett – az állampolgári hozzájárulások jelentős részének kizárásával – a tagállamok szuverenitásának felszámolásában és az uniós bürokrácia hatalmának növelésében érdekelt erők politikai, ideológiai törekvéseinek kiszolgálójává vált. A konferenciasorozaton már felmerült, hogy meg kellene vonni a tagországok vétójogát, illetve az EP-be szupranacionális pártlistákon keresztül jussanak be a képviselők.

Kérdés persze, hogy így egy adott nemzet politikusaiból hányan jutnának be az EP-be. Ez a mechanizmus biztos hátrányosabb lenne a kisebb tagországoknak, mint a mostani rendszer, hiszen a pártcsaládok képviselőjelölti névsorát a brüsszeli központokban állítanák össze. Az uniós képviselőket most is listáról választjuk, de a pártok hazai döntése alapján készülnek el a névsorok, amelyeken az adott ország jelöltjei sorakoznak. Szó, ami szó, ez sem tökéletes és az egyéni kerületi választással összemérhető legitimitású rendszer, de még mindig átláthatóbb és közvetlenebb, mint a szupranacionális lista elképzelése.

Egy átlagos szavazó meghökken azon, hogy ilyen elképzelések egyáltalán felmerülhetnek az EU-n belül. Ezek ugyanis egyértelműen a demokrácia, a népképviseleti elv megcsúfolását jelentenék. A magyar parlament ezért is rögzítette a már idézett határozatában, hogy az EP képviselőit nem külön uniós választáson (főleg nem szupranacionális listákon – a szerk.) kellene megválasztani, hanem a tagállami parlamenteknek kellene delegálniuk. 1978-tól tartanak uniós választást, de a korábbi parlamenti rendszer demokratikus felhatalmazása is megkérdőjelezhetetlen volt. A magyar javaslat azt is szimbolizálja, hogy az akkori közösség sokkal inkább a szuverén nemzetek együttműködésének számított. Abban az időben még nem az uborka hajlásszögének egységesítésén és hasonló bürokratikus, értelmetlen dolgokon agyaltak az uniós szervezetrendszer döntéshozói.

Tudjuk, hogy a népakarat zavarja a Verhofstadt-féle haladárokat, de nincs mit tenni, ez a helyzet. Az unió politikai szervezetét az alapszerződés rögzíti, a „reformhoz” ezt kellene módosítani a tagállamok parlamentjeinek hozzájárulásával. Sőt, vannak olyan országok is, ahol népszavazást kellene tartani az ügyben, ami nem túl jó hír az elvtársaknak. Tizennyolc éve a franciák és a hollandok például elutasították az európai alkotmány létrehozásáról szóló egyezményt, 2008-ban az írek nemet mondtak a lisszaboni szerződés elfogadására, aztán az egy évvel később kierőszakolt újabb népszavazáson bólintottak csak rá. Egy ezekhez hasonló referendumtól még messze vagyunk, viszont a jövő nyári uniós választáson a szavazók kijelölhetik az EU jövőjét. Bízunk benne, egyértelműen kiderül majd, hogy a többség szerint nem több, hanem kevesebb Brüsszelre van szükség.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője

(Nyitókép: YouTube-képernyőfotó)