A multikulturális társadalom nem működik! – Hajas László mesterfodrász a Mandinernek

Önnek mit jelent az esztétika?
Elsősorban az összhangot. Egy frizura például akkor esztétikus, ha a viselőjének a személyiségével is összhangban van. Ha tükrözi az egyéniséget. 

Akkor az esztétika nem luxus, hanem kicsit létszükséglet?
Mondhatjuk. Azonban mindenki mást tarthat esztétikusnak, egy ízléses lakást össze lehet rakni IKEA-bútorokból, és csilliárdokat költhet az ember drága bútorokra úgy, hogy a végeredmény borzasztó lesz.

Ez volt a vezérelv az 1983-ban nyílt hajszalonjában is?
Igen. És nem túlzok: a csodájára jártak. Rengeteg munkát tettem bele, kicsit magamnak is építettem. Karinthy mondja, a téma ott hever az utcán, csak le kell hajolni érte. Amikor a kollégáimmal elmentünk megnézni egy bemutatót, mindenkit más ragadott meg, épp az egyéniségének megfelelően. A hetvenes években kezdtem a szakmát, versenyekre és kiállításokra utazhattam, akár külföldre. Párizsban alaposan szemügyre vettem a fodrászatokat, hozzájuk képest az itthoni szövetkezeti üzletek iszonyú igénytelenek és egyformák voltak. A rendszer elvárásainak megfelelően. 

A szocializmus nem díjazta az egyéniségeket.
Nem különösebben. Én azonban a VIII. kerületi helyiségemben valami igazán egyedit akartam megvalósítani, részben épp a külföldön látottak alapján. Összeszedtem hozzá az inspirációt. Az utcafrontra például egész alakos tükröt raktam, linóleum helyett kőpadló volt, süllyesztett lámpákat szereztünk be a plafonra. Ez akkor nem volt egyszerű feladat. Gigászi összeget költöttem csak az ülőgarnitúrára – a vendégek először le sem mertek ülni. Egész pályafutásomban törekedtem a különleges megoldásokra, nagyon szeretem a szépet, ha úgy tetszik, az esztétikát.

Ha jól tudom, a székek beszerzése különösen kalandos volt.
Akkoriban a barna és a bézs színvilágot kerestem, ki is néztem egy széktípust. Csakhogy a gyulai Szék és Kárpitos Vállalatnál még csak nem is hallottak erről a formáról. Mondták, ők konzumtípusokkal dolgoznak, és szinte kiröhögtek. Csakhogy én szokás szerint nem hagytam magamat. Egy kedves barátom, Kormos Andrea gyártásvezető volt a Mafilmnál, épp Mészáros Márta Délibábok országa című filmjét forgatták. Írtunk egy megrendelőt, miszerint az egyik jelenet egy fodrászatban játszódik, ehhez pedig szükség van kilenc egyedi készítésű székre. Beszereztem Győrben a megfelelő színű műbőrt, visszamentem a Daciámmal Gyulára, ahol már maga a vállalat­vezető fogadta a „szakértőt”, még kávét is kaptam. Elkészítették és elküldték a csillaglábú székeket, majd később egy bútorkiállításon szembesültem vele, hogy elkezdték sorozatban gyártani, később a fodrászatok felében ilyen ülőalkalmatosságok voltak.

Ügyes! De nem volt soha baja abból, hogy finoman szólva nem a korszellemnek megfelelő szakmát űzött, ráadásul nyugatias módon? Ez valahol lázadás volt?
A nyolcvanas években nem értek retorziók. Persze korábban a szövetkezetben mindenáron megpróbáltak rávenni, hogy legyek párttag. Évről évre azt válaszoltam, hogy még nem érzem magam elég érettnek ehhez. Végül otthagytam a szövetkezetet. Egyébként azóta is igyekszem azzal a lelkesedéssel tenni a dolgom, kialakítani az újabb szalonokat, ahogy a kezdetek kezdetén. Van úgy, hogy bele­szeretek egy anyagba. Sajnos a tervezők gyakran nem tudnak funkcionálisan gondolkodni, sok évembe telt megtanulni, hogy kell egy üzletet optimálisan megvilágítani. Irtó fontos, hogy a vendég frizuráját a megfelelő szögből és erővel érje a fény. Lecseréltük a halogéneket ledekre – sok mindenre kell odafigyelni. Minden üzletünkben van elektromos és gázbojler is, hogy ha az egyik elromlik, ott legyen a másik.

Előfordul, hogy hátradől, mondván, most minden úgy jó, ahogy van?
Soha.

Hogyan élte meg a rendszerváltozást? Mennyire jött be az országnak az átalakulás?
Volt azért itt némi vadkapitalizmus egy ideig. Egyszer bejöttek páran, mondván, némi pénzért szívesen őriznék az üzletemet. A szabadpiacra jellemző, hogy mindig kinő a földből némi gaz is, nem csak virágok. Pozitívum azonban, hogy a szakmámban végre beindult a kereskedelem. Itthon számos eszköz elérhetetlen volt, akkor ez megváltozott, én is belevágtam az üzletbe. Volt, hogy a budapesti fodrászok zöme hozzám járt festékért. De sosem a profit volt az elsődleges, hanem hogy nálunk minden elérhető legyen, ami minőségi cucc. Vannak olyan partnereim a nagyvilágban, akikkel már több mint harminc éve együttműködünk.

Egy interjúban azt mondta, sokszor érezte, hogy mint „kelet-európait” lenézték, amikor Nyugaton járt. Ez mára megváltozott?
Talán igen. Amikor a szocializmus idején kijutottam Bécsbe vagy Párizsba, már az emberek öltözködésén látszott a különbség. Kilógtunk a sorból, és ezt olykor éreztették is velem.

Mennyire változott meg Párizs azóta, hogy 1982-ben megszerezte első előkelő helyezését egy ottani fodrászversenyen?
A nemzetközi programok miatt bizonyos szempontból nekem még szinte kötelező kiutaznom Franciaországba, de őszinte leszek: nem megyek szívesen. Sőt, a városba lényegében be se teszem a lábamat. Reptér, szálloda, kiállítás, szálloda, reptér – ez a menü.

Miért?
Borzasztó a közbiztonság, több ismerősömet fényes nappal rabolták ki az utcán. Elképesztő, mi lett a városból, amely évtizedekkel ezelőtt még egyet jelentett a stílussal és az eleganciával. Szép, ápolt emberek jártak az utcákon. Odalett a varázs. Ma már Budapest ezerszer jobb hely, mint Párizs, de mondhatnám akár Milánót vagy Berlint is.

Merre tart a divat, illetve a fodrászművészet világa?
Nálunk alapvetően két szempont számít: a szín és a forma. Régen a sztárok voltak az újabb hullámok katalizátorai, leginkább ők diktálták a trendeket. Egyidőben szinte az egész világon mindenki olyan hajat akart, amilyet a Charlie angyalaiban látott. Ma szélesebben áramlik az információ, mindenki mindent néz minden lehetséges felületen, így nincsenek konkrét irányzatok, bevett frizurák. Mindent lehet. Talán ma fontosabb a festés, mint a forma. Ez mondjuk már korábban is előfordult, én képeztem ki Magyarországon az első úgynevezett technikust, amikor megtanítottam egy exrendőrt a tökéletes melírozásra. Azóta nálunk is bevett gyakorlat, ami külföldön már korábban így volt: van, aki csak festi, s van, aki kizárólag vágja a hajat. Ma megint a színek dominálnak, ezzel lehet hamarabb felfutni.

Milyen állapotban van a szakma?
Nem szabad általánosítani, ma is vannak jók és rosszak. A minőség hullámzó, talán az átlag hagy némi kívánnivalót maga után. Sokat dolgozom én is azon, hogy ez változzon, megírtam a mester­vizsga szakmai követelményrendszerét azzal a célzattal, hogy felhúzzam a nívót. A következő lépés az oktatói kar megerősítése, rengeteg minden függ tőle, és sajnos vannak rossz tapasztalataim. Egy vizsgán az egyik tanár valamennyi növendéke ugyanazt rontotta el, ami aligha az ő hibájuk volt, nyilván rosszul tanították meg nekik a fogást. Erre a területre is érvényes persze, hogy aki igazán kiemelkedő akar lenni, muszáj magát is képeznie, keresnie a kihívásokat, rengeteg gyakorlatot szereznie. Mindenesetre az asztalon van a javaslatom arra vonatkozóan, hogy az oktatókat is minőségi kontroll alá kellene helyezni, vagyis nekik is kellene vizsgázniuk. Nincs kétségem, ezt nem lehet könnyű keresztülverni, de már az is előrelépés lenne, ha egyértelműek és egységesek lennének a követelmények.

A szakképzési rendszer javításáért még állami kitüntetést is kapott.
Igen, lovagkeresztet. Nagy megtiszteltetés volt, de ettől függetlenül is teszem a dolgomat. Egy interjúban arra a kérdésre, vannak-e még céljaim, azt mondtam, természetesen: Magyarországon legyen Európa legjobb szakképzése. Látom az útvonalat, kiderül, meddig jutunk. Egy biztos, ha megkapnám a felhatalmazást, össze tudnék rakni egy jó csomagot.

Mit jelent önnek a magyarság?
Mindent. Régóta hallom: „Ha nem itt élnél, már világsztár lehetnél, miért nem mész külföldre?” Csakhogy én itt vagyok otthon. Régen sokat jártam az Egyesült Államokba, és kicsit irigykedve néztem, hogy ott a házakon és a közintézményeken nyugodtan loboghat az amerikai zászló. Ott erre nem azt mondják, mint egyesek Magyarországon, hogy ez sovinizmus, hanem azt, hogy hazaszeretet. Ők büszkék arra, hogy amerikaiak, valahogy el kellene érni, hogy változás legyen a fejekben, hogy mi is büszkék legyünk a magyarságunkra. Ne legyen már ciki vagy „magyarkodás” a nemzeti hovatartozásunk vállalása! Egyidőben én is kiraktam a házamra a nemzeti trikolórt.

Említette Párizs leépülését. Mit gondol, merre tart ma Európa?
Nagyon rossz az irány. Mintha valakik manipulálnák a folyamatokat, az én olvasatomban az egész a pénzről szól, közben Amerika le akarja gyengíteni Európát. 
De az egész világ rossz irányba tart, mindenki tudja, hogy a fegyver- és a gyógyszer­üzlet mekkora erőket mozgat meg az érdekei érvényesítéséhez. A magyar miniszterelnöknek igaza van az orosz–ukrán háborúval, illetve a bevándorlással kapcsolatban is, amikor helyben akarja megoldani a problémákat, nem idehozni a bajt. Mindenki látta, mi történt 2015-ben a Keleti pályaudvarnál, kiváló döntés volt a kerítés, így legalább az országunk védve van. Ez a fajta multi­kulturális társadalom nem működik. Szomorúnak tartom egyébként azt is, hogy az EU vezetése mindent elkövet azért, hogy a magyar kormányfőt elmozdítsa a pozíciójából. Bízom benne, a jövő évi európai parlamenti választáson lesz némi fordulat uniós szinten.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton