Természetfilmet készíteni természet nélkül – Szendőfi Balázs a Mandinernek

Itt ülünk a Rákos-patak partján. Mi köti ide?
Tősgyökeres zuglói vagyok. A pataktól kicsit arrébb laktunk egy lakótelepi, másfél szobás lakásban. A nyolcvanas években voltam gyerek, emlékszem, a régi gyógyszergyár beleengedte a tisztítatlan szenny­vizet a patak medrébe, emiatt nem igazán volt benne élőlény – talán csak békák, csiborok és piócák. Olyan szennyezett volt a vize, hogy ha a kevésbé edzett madarak ittak belőle, elpusztultak. Ennek az áldatlan állapotnak az EU-csatlakozással lett vége, amikor kötelezték a céget, létesítsen szennyvíztisztítót. Onnantól számítható a halak visszatérése a faunába. Emlékszem a pillanatra, mikor kifogtam az első koszlott, beteg, félholt ezüstkárászt. 2008 óta pedig folyamatosan figyelem az itteni élővilág alakulását – egy ideje már halkutatóként.

Milyen munkálatok folytak, hogy helyreállítsák?
Munkálatok nem igazán folytak, a halak szépen lassan visszahódították a patakot, miután élhető lett a víz számukra. 2013-ban volt egy nagy dunai áradás, ami annyira visszatöltötte a medret, hogy a füves részek közepéig állt a víz. S mivel az elöntött fű ideális ívóhely a halaknak, azonnal felúsztak a Dunából, ezzel pedig megugrott a fajszám. 2015-ben készítettem a Budapest halai című filmet, amiben szó esik a Rákos-patakról is. Akkor húsz fajról beszéltem, most már negyvenféle él itt. Az utóbbi években egyébként revitalizációnak álcázott sétányosítás folyt a patak mentén, de én tudnék javasolni valóban hasznos munkálatokat – mondjuk a pataktorkolatot átjárhatóbbá lehetne tenni a halaknak, mert alacsony vizes időszakban nem átjárható.