Nyugatiak, de normálisak vagyunk – Orbán Balázs a Mandinernek

Harminckét nagykövetség csatlakozott az Egyesült Államok külképviseletének közleményéhez, miszerint gondok vannak az lmbtq-jogokkal Magyarországon. A Bloomberg szerint ezzel most már tényleg elszigetelődtünk, David Pressman nagykövet úgy tudja, az egész világon aggódnak. Mi lesz így Magyarországgal?
Nocsak! Szerintem inkább fordított a helyzet: az egész világ amiatt aggódik, hogy miért lett ez a szivárványos transzgenderőrület a külpolitikai nyomásgyakorlás bevett eszköze. Rendkívül káros ugyanis a Nyugatnak. Érdemes felidézni: amikor az USA afganisztáni kivonulása idején fejvesztve menekültek a nyugatbarát erők, előzőleg az ottani nagykövetség kiemelt üzenete a Pride-hónap ünneplése volt. Olyan életmódot próbálnak propagálni és az ahhoz való igazodást elvárni a világtól, ami idegen még a hagyományos keresztény nyugati világon belül is, nemhogy azon kívül. Ha a Nyugat ezen az úton megy tovább, elveszíti a világ többi részét, menthetetlenül kisebbségbe fog szorulni. Úgyhogy mi nem Magyarország, hanem a liberális elitek által vezetett nyugati országok izolációja miatt aggódunk. Ők nem tisztelnek másokat, gyengítik a saját társadalmukat, ehhez felhasználják a saját gyerekeiket, és akinek ez nem tetszik, annak elveszik a szabadságát. 

Ez utóbbit sokan vitatják.
Pedig a magyar állam nem akar beleszólni abba, ki hogyan él, csak a gyermekek szexuális befolyásolásának tilalmához ragaszkodunk. A gyermekvédelmi törvény célja az, hogy megvédje a gyermekeket az lmbtq-propagandától. Így számunkra elfogadhatatlanok az ngó-k és nagykövetségek által erőltetett genderérzékenyítési programok. Ezzel 3,7 millió ember értett egyet a gyermekvédelmi népszavazáson – csak halkan teszem hozzá, hogy ez több, mint ahányan az uniós csatlakozást támogatták anno.

Pressman kerti partit is rendezett a Pride kapcsán. Önt vagy mást a kormányból meghívtak oda?
Ez az amerikai–magyar kapcsolatépítés szempontjából win-win helyzet: nem voltam meghívva, és nem is akartam elmenni.

Ugyancsak fontos az Egyesült Államoknak a svéd NATO-csatlakozás. Mikorra várható?
Konkrét időpontot nem tudok mondani, a magyar pozíció pedig változatlan. A kormány nagy viták után döntött, támogatja a svédek csatlakozását, most a parlamenten van a sor. Azonban a képviselők körében többen felvetették: miért segítsünk a svédeknek, amikor ők több mint tíz éve gyaláznak bennünket? Úgy vélem, politikailag arra kellene szánni az előttünk lévő időszakot, hogy meg­próbáljunk találni egy új modus vivendit.

Vagyis?
Az utóbbi időben több miniszter járt Svédországban, én is voltam, még parlamenti delegáció is tárgyalt ott. Budapesti svéd látogatásról azonban nem nagyon tudok.

Akkor ez meghívó?
Állandó meghívó. Igaz, ahogy látom, a svédek most inkább a török kérdésbe vannak belegabalyodva.

Recep Tayyip Erdoğan török elnök a vilniusi NATO-­csúcson végül is arra engedett következtetni, hogy részükről elhárult az akadály. Magyarország – ahogy egyes elemzők sejtetik – miért Törökországhoz igazodik?
Ez nem jó megközelítés. Természetesen Budapest és Ankara között folyamatos a párbeszéd, egyeztetünk, és nem csak ebben a témában. Viszont kifejezetten magyar felvetésnek mondható a következő: amikor sokáig azt harsogják egy országról, hogy nem része a civilizációnak, mondván, lehanyatlott nála a demokrácia, s ezt a külpolitikájuk fókuszába helyezik, miért nem érzik, hogy később ez problémát fog okozni, amikor az érintett ország támogatására lenne szükség egy katonai szövetségbe való belépéshez? Ez megint a neolib, intervencionalista külpolitikai gondolkodás csődje. Fontosnak tartjuk a NATO erejét, a térségünk biztonsága szempontjából elsődleges a szervezet, ezért szükség van az egység megőrzésére. Ha egy tagországot megtámadnak, bizony a többiek, köztük magyar katonák mennek meghalni a védelmében, s fordítva. Ha pedig ez így van, normális elvárás, hogy az új helyzetbe úgy menjünk bele, hogy jó viszony van közöttünk. Hangsúlyozom: nyitottak és optimisták vagyunk.

Németh Zsolt külügyi bizottsági elnök szerint rendkívüli parlamenti ülésre nem lesz szükség a nyári ratifikációhoz. Akkor a következő hónapok gondolkodással és a párbeszéd reményének fenntartásával telnek?
Valahogy úgy.

Ha már Vilnius: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a jelek szerint országa felvételének reményével utazott a találkozóra. Mit gondol az ezzel kapcsolatos fejleményekről?
A jelenlegi helyzetben, a békekötés előtt Ukrajna felvétele a NATO-ba elképzelhetetlen szcenárió. Ha ezt meglépnénk, minden tag azonnal háborúba kerülne Oroszországgal, márpedig nem akarunk harmadik világháborút, illetve atomhatalmak közötti harcokat. Másrészt egyértelművé kell tenni: a NATO védelmi szövetség, nem pedig egy olyan támadó alakulat, amely bizonyos geostratégiai célok mentén akár a Csendes-óceánon, akár a kelet-európai térségben expanziós céllal lép fel. Ez nem része a szerződésnek, még akkor sem, ha többen olykor felvetik a lehetőségét. Ezért is kell józan mederben tartani a diskurzust, ami a vilniusi csúcson sikerült.

Az, hogy Joe Biden a közös fotózáson csak Orbán Viktorral fogott kezet, minek tudható be?
Szerintem annyi történt, hogy az amerikai elnök megörült a magyar miniszterelnöknek, akit az európai vezetők közül az egyik legtöbbet lát az amerikai címlapokon. Mint régi jó ismerőst külön köszöntötte. Kedves gesztus.

Hogyan értékeli mindezek tükrében Magyarország és az Egyesült Államok viszonyát?
Ennek fényében? Kifejezetten jónak!

Komolyan?
Igen. A Nyugat nem lehet erős Amerika és Európa kölcsönösen előnyös együttműködése nélkül, ezért nekünk az a fontos, hogy megtaláljuk a közös hangot. Ez a magyar stratégiai gondolkodás részét képezi, hazánk mindig is partner volt benne. 

Ezzel inkább a demokrata adminisztráció idején szoktak lenni problémák, hiszen a republikánusok azt mondják, Európának képesnek kell lennie megvédeni magát, cserébe gazdasági-­diplomáciai téren egyenrangú viszonyrendszert szorgalmaznak. E megközelítés jobban passzol a magyar állásponthoz, mint a mostani kurzus, amely szívesen megvédené az öreg kontinenst, de lediktálná és kipréselné belőlünk, hogy mit kell tennünk egyéb területeken. Hozzáteszem, ez más európai országnak is „feszülést” okoz Washingtonnal. Ám mindez csak átmeneti nehézség, amit menedzselni kell.

Legutóbb Emmanuel Macron francia elnök is keményen ostorozta az Európával szembeni amerikai lépéseket. Miért az időben bízunk?

Ezer éve itt élnek a magyarok, a nemzeti erők minimum tizenhat évet lesznek egyhuzamban kormányon, megéltünk már mindenféle nagykövetet, hegymenetet és lejtmenetet. Stratégiai türelemmel dolgozunk.

Türelem az uniós források megérkezése kapcsán is szükségeltetik. Akar-e egyáltalán az Európai Bizottság és a magyar kormány megegyezést?
Úgy látom, 

s ez alapvetően találkozik a magyar kormány szándékaival.

Miért lenne kénytelen?
Azért, mert az Európai Unió végeredményben mégiscsak egy jogilag szabályozott viszonyrendszer, ahol a tagállamok és az uniós intézmények közötti viszonyt alapvetően nem a politikai ízlés határozza meg. Mi sem azért fizetünk be, mert a kedvencünk a botrányt botrányra halmozó Ursula von der Leyen. Lassan másfél éve zajlanak az intenzív tárgyalások, s a napnál is világosabb, hogy nem a magyar kabinet nyitottságával van a probléma. Felsorolni is nehéz, hány feltételt és mérföldkövet teljesítettünk, hány ügyben született megegyezés. Egyre több tagállamban, sőt Brüsszelben is kezd kialakulni a kép, hogy valami gond van a bizottsággal: vagy vezetetlen és sodródik, vagy vezetve van, ám azzal az utasítással, hogy vissza kell élnie a hatalmával. Mindkét verzió tarthatatlan. Úgy hiszem, ha majd 2030-ból visszatekintünk, nagy különbséget nem találunk a 2021–2027-es és a korábbi költségvetési ciklus magyar abszorp­ciós, lehívási képessége között.

Akkor ezt az optimizmust tükrözi, hogy betervezték az uniós forrásokat a jövő évi költségvetésbe.
Hogyne! Az éremnek azonban van egy másik oldala is, fel kell készülni arra, mi lesz 2027 után. Óriási küzdelem megy a forrásokért az unión belül, csillagászati összegek repkednek, amikor az Ukrajnának szánt pénzek kerülnek szóba, és bizonyosan változni fog a belső elosztás aránya. A kelet- és közép-európai országok egyre sikeresebbek, a déliek meg esnek vissza, monetáris önállóság nélkül lobbiznak majd egyre nagyobb támogatásért. Ez a tendencia rajzolódik ki a következő évtizedre, ami minket is érint majd. Eddig az volt a logika, hogy munkaalapú társadalmat építünk Magyarországon, erősítjük a versenyképességet, és az ennek révén az adócsökkentések ellenére bővülő adóbevételekből meg egyre nagyobb számban finanszírozunk nemzeti fejlesztéseket, az infrastrukturális beruházásokat pedig az uniós forrásokból oldjuk meg. Ez a két pillérre alapozó modell az évtized végén meg fog kérdőjeleződni, az uniós pillér el fog halványulni. Pedig nagyobb beruházásokra lesz szükség, mint az utóbbi harminc évben.

Miért?
A gyorsforgalmi úthálózatot megcsináltuk, de ott is vannak befejezésre váró projektek, az energetika és a vasút terén pedig még rengeteg a teendő. A következő időszak nagy magyar kitörési lehetősége a konnektivitás, vagyis a világkereskedelembe és a világon zajló tudástranszferbe való még nagyobb hazai bekapcsolódás révén való fejlődés. Azt akarjuk, hogy a keleti és nyugati technológiák és ipari kapacitások itt találkozzanak, itt kapcsolódjanak össze a magyar kutatási kapacitásokkal. Ehhez egyetemeket kell fejleszteni, ipari parkokat építeni, logisztikai központokat létesíteni, reptereket bővíteni, gyorsvasutat építeni. Minden ilyen nagyszabású projekthez finanszírozás kell. Tehát a még rendelkezésre álló uniós források és a magyar gazdaság egyre jobb teljesítménye mellett is jelentősen növelni kell a nemzetközi tőkebevonzó képességünket.

Ilyen tervek hallatán szoktak felszisszenni az úgynevezett ortodox közgazdászok, akik szerint Orbán Viktor kivezeti hazánkat az EU-ból, hogy keleti támogatással építse tovább a rendszerét. Gondolom, találkozott már ezzel a véleménnyel.
Jaj, micsoda hablaty! Sosem jó, ha valakinek sok ideje van a gondolkodásra, de keveset használja a fejét. Szó sincs ilyesmiről! Egy nyitottságra és összekapcsolódásra épülő stratégia akkor működik, ha a Nyugat része vagyunk. A nyugati világon kívüli szereplőknek éppen ezért lehetünk érdekesek – nyugatiak, de normálisak, nyitottak, de stabilak vagyunk.

Csakhogy mintha az Egyesült Államok például épp azt várná el a szövetségeseitől, hogy lezárja a kapcsolódásokat, részben a Kínával való vetélkedése, részben az orosz–ukrán háború miatt.
Kulcsfontosságú kérdés. Ezért írtam erről az év elején a Mandinerben, aztán angolul a European Council on Foreign Relations oldalán, most meg éppen egy könyvön dolgozom, amely reményeim szerint ősszel megjelenik. Nekünk nem érdekünk, hogy a hidegháborús blokkok visszatérjenek. Nem hiányzik, hogy megint felszámolják az önállóságunkat, megmondják, kivel lehet kapcsolatot tartani, kivel nem. Sőt, ez az irány számunkra elfogadhatatlan, mert lezárja a magyar gazdaság növekedési lehetőségeit. Igenis formálódik egy olyan tábor a világban, amely sem gazdasági, sem valódi háborút nem akar, ellenkezőleg, kereskedésre és együttműködésre szeretné építeni a jövőt. Nekünk ez a kiugrási lehetőség. Az előző tizenkét évben az uniós átlagfejlettség 66 százalékáról 78 százalékára tornázta fel magát az ország. Csak a felvázolt stratégia teheti lehetővé, hogy legalább ugyanilyen tempóban folytassuk. Vannak biztató jelek, elég, ha csak a mindkét irányból érkező működőtőke-beáramlás méretét nézzük, vagy a magyar vállalatok erősödését a nemzetközi térben a telekommunikáció, a bankszektor, a gyógyszeripar, a mezőgazdaság vagy az energetika terén.

Mennyire akadályozza a terveket, hogy közben az energiaellátásunk igencsak függ egy olyan országtól, amely épp háborúzik, kiváltva a Nyugat teljes ellenállását?
Semennyire. Nekünk nem orosz energia nélkül, hanem a lehető legtöbbféle választási lehetőséggel kell megterveznünk a jövőt. Nem lehetünk kiszolgáltatva egyetlen irányban sem, a terv erre pedig készen van. A villamos energia terén teljes önellátást szeretnénk, most kétharmadon állunk. A nukleáris energia kihasználása elengedhetetlen, a megújulók közül a napelem terén pedig már most éllovasok vagyunk Európában. Igyekszünk a gyártás mellett a kutatás-fejlesztést is idehozni, az energiatároláshoz pedig nélkülözhetetlen az akkumulátortechnológia. Szükség lesz földgázerőművekre is, ám mivel a saját termelés fokozása és a fogyasztásunk csökkentése mellett mi magunk döntjük el, honnan veszünk ehhez energiahordozót, az is rendben lesz. A ve­zetékek készen vannak, minél előbb valódi versenyt és ezért alacsonyabb árakat szeretnénk elérni – amit leginkább az elhibázott szankciós politika hátráltat.

Miért nem támogatja határozottabban és hangosabban Magyarország az orosz agresszió elleni nyugati kiállást?
Magyarország, a kormány és a parlament számos alkalommal és hivatalosan is elítélte az orosz agressziót. Minden humanitárius segítséget megadunk Ukrajnának. Azt azonban nem engedhetjük, hogy a háborúpártiak háborúba sodorják Magyarországot. Ez nem a mi háborúnk. Eltelt lassan másfél év, lejárt a hitviták ideje, fehéren-feketén kiderült, hogy a szankciók nem működnek. Ami pedig nem működik, azt nem kell erőltetni. Szó sincs Oroszország ellehetetlenítéséről, térdre kényszerítéséről. Az európai gazdaság viszont a bevezetett lépések nyomán strukturális gondokkal küzd, falhoz vágta a saját versenyképességét, míg Oroszország gazdasága intakt maradt, csak új piacokat kellett találnia. Magyarország gázellátásához és a rezsicsökkentés fenntartásához még mindenképp szükségünk van a hosszú távú orosz gázszerződésekre. Az a képesség pedig, hogy orosz energiát is tudunk használni, miközben ők nem, versenyelőny számunkra. Ezzel Brüsszelben is tisztában vannak – el is kezdték lőni a rezsicsökkentést.

Állítják, csak azt követelik, legyen méltányosabb a rendszer, a leginkább rászorulóknak segítsen az állam. Ez nem elfogadható?
Lehet, Brüsszelből ez az érvelés jól hangzik, de aki ismeri a magyar valóságot, aligha fogadja el. Azt tapasztaltuk, egyik napról a másikra ötszörös-tízszeres kilengések lehetnek az árakban, ami piaci árazás szerint azonnal megjelenne a havi számlákban. Nem lennék olyan bátor, hogy azt mondjam, amit a bizottság illetékesei, hogy ilyen környezetben a magyar társadalom 80-90 százalékát lökjük ki a rezsicsökkentett rendszerből. Ez nem járható út!

Bőven ad az ellenzéknek muníciót, hogy Európa­bajnok az infláció, a növekedés sem indult még be. Mikor durran be ismét a magyar gazdaság?
A háború és az elhibázott szankciók a teljes európai gazdaságnak odacsaptak, nincs kizárva, hogy Németország idén recesszióba fordul. Mindenhonnan rossz számok érkeznek. Magyarország jövő évi költségvetése azonban ilyen nehéz időszakban is képes megvédeni az elért eredményeket és belökni a növekedést. Azt látom, hogy a következő fél évben a növekedési, a béremelkedési és az inflációs adataink látványosan jobban néznek majd ki, a kamatok is elindulnak érdemben lefelé, s közben fenn tudjuk tartani a teljes foglalkoztatottságot. Az árak letörésében a kereskedők nyilván ellen­érdekeltek, ám a kormány jó pályán, az emberek oldalán van, és úgy látom, hogy működnek a sokak által kritizált árletörést szolgáló eszközeink is, a rezsi pedig továbbra is a legalacsonyabb Európában. Az inflációt csökkenő pályára állítottuk, és újabb intézkedéseket is hoztunk: augusztustól ismét feltölthető a Szép-kártya, és nagyobb lesz az élelmiszerek kötelező árakciója.

A miniszterelnök átfogó helyzet­értékelést adott Tusványoson. Mit tart a legfontosabb üzenetének, mi következik ebből az előttünk álló időszakra nézve?
Szerintem a legfontosabb annak a kimondása volt, hogy a Nyugaton belül nemcsak egyes témákban vannak viták, hanem 

Ők csak az egyént ismerik, mi viszont az egyént csak közösségben tudjuk elképzelni. Szerintünk tehát az alkotmányos rendszernek a kötődések erősítése, nem pedig az elmagányosodás jogi alapjainak a biztosítása a feladata. Fontos, hogy a miniszterelnök beszéde révén mindez a nemzetközi közösség számára is nyilvánvalóvá vált. Azt is látom, hogy a nemzetközi konzervatív körökben ennek fogadtatása a legjobb.

Az MCC kuratóriumi elnökeként igencsak érintett a Libri többségi tulajdonának megszerzésében is. Ezzel kapcsolatban voltak kritikák a baloldalról, egyes kötetek lefóliázását pedig legutóbb David Pressman mellett Karácsony Gergely főpolgármester is szóvá tette. Feltétlenül szükség volt erre a megoldásra?
Egyetlen iránymutatást adtam tulajdonosként a cégvezetőknek: nem kell ideológiai csatározásokban részt venni, azonban a jogszabályokat be kell tartani. Az Országgyűlés hozott egy gyermekvédelmi törvényt, amely kimondja, hogy tizennyolc év alattiakat ilyen indoktrináló célzattal ne lehessen szexuális tartalmakkal bombázni. Ha körbenézünk: Amerikában és Európa nyugati felén szinte élet-halál harc zajlik a gyermekek testi és lelki üdvéért. Tíz éve nem gondoltam volna, hogy a világ ennyire rövid idő alatt ilyen dekadenciába zuhan. Magyar­országnak az aktuális trendből ki kell maradnia, szerencsére ebben társadalmi konszenzus mutatkozik. Azt pedig túléljük, hogy a baloldal meg az amerikai nagykövetség nem része a konszenzusnak. Karácsony Gergely és az egész baloldal nem támogatta a gyermekvédelmi törvényt, ők simán ráeresztenék az lmbtq-propagandát az óvodákra és az iskolákra.

Ami a Librit illeti, egyesek szerint a diktatúra következő lépcsőfoka, hogy a NER betette a lábát a piacvezető könyvkereskedésbe, Deák Dániel elemző, influenszer könyvei lesznek a legfelső polcon…
Ha jók és keresettek, akkor mindenképp.

Összességében mit szól a kritikákhoz?
Ha már ezen a vonalon vagyunk: a NER már 2013-ban betette a lábát a Libribe, lényegében Spéder Zoltán volt az egyik, aki összerakta ezt a kiválóan működő vállalatot. Akkor ő volt a patás ördög, aztán mi lettünk azok. Úgy látom, azok az írók balhéznak most elsősorban, akiknek az eladási számai rosszul állnak, és jól jön nekik az ingyenreklám. Akiknek az eladási számai rendben vannak, még ha nem értenek is egyet a kormány politikájával, nem csapnak extra hírverést, normálisan közelítik meg a kérdést. Mély meggyőződésem, lehetne olyan közös értelmezést találni, aminek politikai oldaltól függetlenül mindenki tudna örülni. Ugyanis mindenki adottságnak veszi a magyar nyelvű olvasás és könyvkiadás jövőjét, ami a piaci viszonyok alakulásának ismeretében nem evidens. A nyelvi elszigeteltség miatt talán késve szembesülünk a változással, de már ott kopogtat a mi ajtónkon is. Szerintem minden liberális és konzervatív szerzőt – nem beszélve azokról, akiknek nincs is közük a felosztáshoz – csak bizakodással tölthet el, hogy itt egy tőkeerős piaci szereplő, amely hisz a magyar könyv és olvasás jövőjében. 

 Amelyek meg nem, azok nem lesznek a polcon – ez talán változás egyesek szemében.

E lapszámunkban részletesen beszámolunk a programról, de ön szerint kire érdemes leginkább figyelni a harmadik MCC Feszten?
Gyorsan Magyarország első számú szabadegyeteme és a tehetség megünnepléséről szóló fesztiválja lett az MCC Feszt, amire különösen büszkék vagyunk. Több mint negyvenezer embert várunk, jöjjenek bátran, mindenki megtalálja majd a számítását! Nem könnyű kiemelést tenni, de ha muszáj: Sebastian Kurz volt osztrák kancellár fellépése igazi kuriózum, Michael Knowles amerikai kommentátor mindenképp megérdemli a figyelmet. Most jelenik meg magyarul a könyve, hogy miért érdemes a liberálisokra szavazni. Kihagyhatatlan! Illetve még egy személyes kedvenc, összejön az utóbbi idők legérdekesebb közjogi vitája: a volt SZDSZ-es Szent-Iványi István és a pályafutását az Európai Parlamentben mellette kezdő, jelenleg Európa-ügyi miniszter Bóka János csap össze. A Star Warsban sincs annyi személyes dráma, mint itt.

Nyitókép és képek: Földházi Árpád