Német, osztrák jobbra át! – így emelkedik az AfD és a Szabadságpárt csillaga

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Miután Angela Merkel német kancellár balra húzta és a Zöldek potenciális koalíciós partnerévé tette a Kereszténydemokrata Uniót (CDU),

az összes többi német párt által konzekvensen betartott cordon sanitaire túlsó oldalán. Láttuk Bernd Lucke alatt az euróellenes AfD-t, melyet az alapítók távozásakor a bevándorlásellenes AfD-re váltott le 2015-ben Frauke Petry és Jörg Meuthen.

Az ezt követő „pártmegújulások” alkalmával már csak az egyik társelnök távozott ingerülten, nem mind a kettő: 2017-ben Alexander Gauland kitúrta Petryt, s Meuthennel közösen a kultúrkonzervatív AfD-t vezették tovább; majd 2019-ben már Gaulandot váltotta Tino Chrupalla, hogy Meuthennel együtt covidszkeptikussá fazonírozza a pártot; végül Meuthent kiebrudalva 2022-ben felzárkózott Chrupalla mellé Alice Weidel frakcióvezető, hogy létrejöjjön az ötödik, immár háborúellenes AfD. Eközben a pártot belülről feszítette az ellentét a CDU-nosztalgiás nyugatnémetek és a radikálisabb keletnémetek között, eredményes politizálásra tehát sosem volt kapacitás. Mostanáig.

Ausztriában pedig 2019-ben már másodjára csúszott ki az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) kezéből kurta-furcsa módon a kormányrúd. Ahogy az első sikeres FPÖ-vezér, Jörg Haider 2008-as halálának körülményei, úgy a kínos témákat taglaló pártelnököt, Heinz-Christian Strachét egy állítólagos orosz oligarcha-unokahúg társaságában mutató ibizai videó 2019-es nyilvánosságra kerülésének körülményei is máig tisztázatlanok. De egy biztos:

s az FPÖ jó három évet bukdácsolva, a főhatalomtól távol töltött. Mostanáig.

Úgy tűnik, hogy a német ajkú világ két legnépesebb országának választóinál most telt be a pohár: Németországban és Ausztriában is erősödésnek indultak a profilját vesztett Európai Néppárt helyi lerakataitól jobbra álló erők. Az AfD Németországban most előzte meg Olaf Scholz kormányának vezető erejét, a Német Szociáldemokrata Pártot (SPD),

A német politika hat releváns pártjából négy stagnál és kettő mozog. A Politico Poll of Polls közvélemény-kutatási átlaga szerint betonba lehetne vésni a Kereszténydemokrata Unió és a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) szövetségének 28 százalékát, ahogy az SPD 19, a Szabad Demokrata Párt (FDP) 7 és a Baloldal párt 4 százalékos eredményét is. Nagy azonban a zsibongás a Német­ország jövőjéről fundamentálisan mást gondoló két párt körül. A fűtőolajnak, az atomenergiának, a belső égésű motornak, a határoknak, a biológiai nemeknek és a német katonai önmérsékletnek egyszerre hadat üzenő, kormányzó Zöldek drámai népszerűségvesztést szenved el, a tavaly augusztus óta tartó lejtőn már 14 százalékosra csúszott vissza. A vezetési válsága ellenére jól kivehetően minden zöldvízió szöges ellentétét gondoló AfD 19 százalékig kapaszkodott fel, tavaly júliushoz képest megduplázta támogatottságát.

Úgy tűnik, hogy Németországban kicsiben az történik, ami korábban Magyarországon: miután a nagy szociáldemokrata párt hagyja, hogy a csekélyebb támogatottságú, városi értelmiségieknek tetsző politikát hirdető koa­líciós partnere az orránál fogva vezesse, a munkás­osztálybeli szavazók tömegesen fordulnak el tőle,

A munkásosztály töretlen, a rezsicsökkentéshez vagy az élelmiszerárstophoz hasonló intézkedésekkel fenntartott támogatása az egyik legfontosabb oka a Fidesz stabilitásának is, s az AfD körül most valami hasonló látszik lejátszódni. A választókat már az sem érdekli, hogy az AfD továbbra sem tudta megoldani vezetési válságát és belső polgárháborúját.

Ledőlőben van tehát a 2011 utáni merkeli és scholzi kormányzás egyik fő tartóoszlopa: bár az atomenergia kivezetése, a migránsokkal kapcsolatos Willkommenskultur, a melegházasság bevezetése és a német külpolitika békepárti régi hagyományai­nak felrúgása mind-mind jelentős ellenérzéseket váltottak ki a lakosságból, a rossz pedigréjű, anti­demokratikusként, fasisztaként és oroszpártiként lejáratott rendszerellenzéki pártra való szavazás még ezen elhibázott politikák elviselésénél is rosszabb opciónak tűnt. Ennek szakad most vége:

és elkezdték lebontani a párt körül a német politikai nyelvben Brandmauer nach rechts (tűzfal a jobboldal felé) néven emlegetett kordont.

Az igazság pillanata jövőre jön el: júniusban európai parlamenti választást, majd ősszel három keletnémet tartományban, Brandenburgban, Szászországban és Türingiában tartományi választást tartanak, s ekkor manifesztálódhat eredményekben is az a néhány éves fejlemény, hogy

Keleten 32 százalékon áll, ami a nyugat-­németországi népszerűségének a két és félszerese, s tisztesen elhúzott a 23 százalékos CDU-tól is. Aki fenn kívánja tartani az AfD teljes elszigetelését, annak immár a választók harmada köré kell majd kordont vonnia, és kínos szörnykoalíciókat kell létrehoznia ahhoz, hogy valahogyan távol tartsa az AfD-t a hatalomtól. Még annál is kényszeredettebb akrobatikára lesz szükség, mint ami a türingiai kormány 2019-es létrehozásához kellett: ott egy kisebbségi Baloldal–SPD–Zöldek-kormányt engedett hatalomra jutni saját szavazataival a Kereszténydemokrata Unió. A német sajtó már a CDU antikommunista elköteleződésének teljes felszámolását rebesgeti, egy korábban elképzelhetetlen koalíciót az elvben jobbközép erő és a kommunista utódpárt között.

Azonban Türingiában a felmérések szerint már ennek sem lenne meg a többsége, az INSA április végi kutatása alapján 43 százalékos együttes támogatottságukkal még ők is csak kisebbségi kormányt tudnának létrehozni – hitelességük teljes felégetése árán.

Ennél jóval egyértelműbb a helyzet az osztrákoknál:

tavaly május óta menetel, és novemberben állt az élre a felmérésekben. Az ÖVP a vezetési válságait nagyjából kiheverve 23 százalék körül stabilizálódott, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) pedig 22 százaléknyi támogatót tudhat magáénak. 

De az utóbbi hetekben oly mértékű nyilvánosságot kapott a szocik totális belső megosztottsága, hogy borítékolható a támogatottságuk esése a következő hónapokban. Pláne azután, hogy a legutóbbi tisztújításon a párt arra sem volt képes, hogy az elnökjelöltekre leadott szavazatokat pontosan összesítse, és megállapítsa, ki győzött. Először hibásan Hans-Peter Doskozil burgenlandi tartományfőnököt hozták ki győztesnek, majd sűrű elnézéskérések közben bejelentették, hogy mégis inkább Andreas Babler traiskircheni polgármester lett az elnök, mert az Ausztriát évtizedeken át kormányzó párt képtelen volt kezelni a Microsoft Excelt. A szociáldemokraták vadászterületére ráadásul berobbant a 4 százalék körüli támogatottságú Osztrák Kommunista Párt (KPÖ). Egyébként pedig stabil a kicsik mezőnye: 10 százalékos a NEOS – Az Új Ausztria és Liberális Fórum nevű párt és a Zöldek is, a szatirikus Sörpárt pedig a kommunistákhoz hasonlóan 4 százalékon áll.

Az Osztrák Szabadságpárt előretörésének strukturális, személyi és tartalmi okai is vannak. A három nagy formáció, az ÖVP, az SPÖ és az FPÖ között eddig is volt átjárás, mindháromnak van a többi felé szabad vegyértéke: a középpárti, mérsékelt szavazók az ÖVP és az SPÖ között mozognak, a bevándorlásellenes, normalitáspárti jobboldaliaknak hol megfelelő ajánlatot tesz az ÖVP, hol az FPÖ-höz kergeti őket,

Így ha a néppárt és a szocdemek egyszerre bőgnek le, a választók egyáltalán nem félnek csapatostul a szabadságpárthoz vándorolni.

Herbert Kickl személyében pedig az FPÖ-nek Jörg Haider és Heinz-Christian Strache után immáron harmadszor van jól beszélő, karizmatikus, határozott és a párton belül is erős vezetője. Kickl a Kurz-kormány belügyminisztereként vagy az ivermektin mint covidellenszer népszerűsítőjeként még nehéz természetű fenegyereknek tűnhetett, az idő azonban neki dolgozott. Hiába tűnt pár éve még nagyon élesnek, amikor „coviddiktatúráról” vagy népvándorlásról értekezett, mára az osztrákok szemében totálisan lejáratódott a Kurz-, Bierlein-, Schallenberg-, és Nehammer-kormányok komikusan szigorú járványpolitikája,

Ráadásul Ausztriában – ellentétben Németországgal – a bevándorláspolitikát nem kell a bevándorló hátterű voksolók szája íze szerint alakítani: 1,4 millióra rúg azon szavazókorú bevándorlók száma, akiknek a szigorú osztrák szabályok miatt még nem lehet állampolgárságuk, így őket a kampányban nem kell meggyőzni.

Az Európai Unió Tanácsának legutóbbi állás­foglalása, melyben az EU-ba érkező migránsok kötelező, kvótaalapú elosztását, illetve a migránsokat be nem fogadó országok megbüntetését szavazta meg a tagállamok minősített többsége, valóságos lottóötös volt az FPÖ-nek: Kicklék nem is lazsáltak,

A pártelnök a kampányindítón bejelentette: olyan nincs, hogy a szuverén állam, EU-s nettó befizető és schengeni tagország Ausztriának kérnie kelljen az Európai Bizottságtól, hogy hadd védhesse meg a határait. Világossá tette, bevándorláspolitikai fordulatot hajtanak végre, s ezt a fordulatot az FPÖ fogja vezetni. A párt háttérintézményei közben elkezdték kidolgozni a magyar családtámogatási programokból is merítő szabadságpárti családpolitikát a többi szakpolitikai program mellett – teljesen egyértelmű, hogy kormányzásra készülnek.

Bár a párt EP-képviselője, Harald Vilimsky lapunknak elmondta, a közvélemény-kutatási eredmények még nem elegendők, ezt a népszerűséget a választásokon „konkrétan el kell érni”, az FPÖ a legutóbbi tartományi választások tanúsága szerint nagy sikerszériában van. 2022 őszén a tiroli választáson a néppárt masszív gyengülése mellett jelentősen megerősödött, aztán januárban Alsó-Ausztriában jó eredményének köszönhetően az ÖVP-nek ígérete ellenére vele kellett koalíciót kötnie, és Salzburgban most ugyanerről tárgyalnak. Kicklnek tehát minden esélye megvan arra, hogy a linzi kampánynyitón tett ígérete szerint „szabadságpárti népkancellár” legyen, aki „nem hajlong fölfelé az EU, a NATO, az Egészségügyi Világszervezet felé”, hogy aztán „lefelé taposson a népre, amelynek mindent el kell viselnie”. A regnáló ÖVP–Zöldek koalíciónak

Mivel az ÖVP és az SPÖ most egyáltalán nem gondolkozik nagykoalícióban, akadály – az esetleges népszerűségvesztésen és a két nagy középpárt feltámadásán kívül – csak egy lehet az FPÖ előtt: a Zöldektől induló Alexander Van der Bellen köztársasági elnök, aki idén januárban az ORF-nek nyilatkozva arra utalt, hogy Kicklnek nem szívesen adna kormányalakítási megbízást. „Egy Európa-ellenes pártot, egy olyan pártot, amely nem ítéli el Orosz­ország Ukrajna elleni háborúját, nem próbálom majd a lépéseimmel még fel is emelni” – fogalmazott. 

Itt azonban valószínűleg beleütközik majd alkotmányos hatáskörei korlátjába, hiszen az osztrák elnök nem diktátor, a kormányalakítást lassítani tudja, feltételeket szabhat – mint ahogy Thomas Klestil kikényszerített egy EU-párti ígéretet Wolfgang Schüssel és Jörg Haider párosából –, de a népakaratból csúfot űzni nincsen jogköre.

Nyitóképen: Alice Weidel AfD-társelnök kivezetné pártját a politikai karanténból. Fotó: AFP / Frank Hammerschmidt / DPA / dpa Picture-Alliance