Konzervatív kultúrfölény – A nemzeti maximum kora

Hatvany Lajos író, kritikus, a magyar irodalmi modernizmus kapcsán rendre megemlegetett „utolsó mecénás” történetünk idején Ignotus Hugóval és Fenyő Miksával együtt az immár két esztendeje működő Nyugat alapítója. 1910 nyarán programatikus igénnyel írta meg a folyóirat apológiáját, fiktív személyek gyakran hallható ellenvetéseivel szállva vitába. Szellemes megoldással hat vádat mutatott be és szedett darabokra, köztük a Nyugat körül sereglő új irodalmi irányzat író-költőinek feltételezett bel-budapestiségét, hagyományellenességét, külföldmajmolását, magyartalanságát.

Százéves háború

Az utolsó vádpontot úgy interpretálta, hogy „egy fiatal főúr mondotta nekem, hogy az arisztokrácia, mely lényegében konzervatív, nem lelkesedhetik az új magyar irodalomért”, pedig „ebben az új életben meg kell újulnia mindennek, még… még a konzervativizmusnak is”. Kétségtelen! Ennek hiányában az írogató kortárs mágnások konzervativizmusa „természetesen nem oly konzervativizmus, mely akár egy percig is gondolkodóba ejt” – szólt a lesújtó ítélet. Aztán hozzátett valami olyasmit, amit érdemes hosszabban is idézni: „Félve gondolok a napra, mikor a konzervativizmusnak nálunk: Vicomte D’Haussonville-jei, comte de Vogue-jei, Brunetière-jei, Barrés-jei, Bourget-jei, Lemaitre-jei támadnak, kik napokra megingatnak nézeteimben, ha természetem egész ellenállásával feszülök is neki érveiknek. […] Félelmes emberek! és mégis valami perverz-esztéta vágyakozással idekívánom őket hozzánk. El szeretném magamat bűvöltetni logikájuk, stílusuk, tudásuk által – aztán nekik akarok rontani […]. Mi várjuk, várjuk a hozzánk illő – ideírom a szót – hozzánk méltó ellenfélt.” A sorok alig rejtegetett önhittsége nagyon is megalapozottnak hatott, hiszen a kulturális konzervativizmus már csak helyzeti energiája folytán is lassabb, esetlegesebb és kidolgozatlanabb volt, mint az a harapósan öntudatos áramlat, melyet Ady egyik programverse „lelkünk erős, tavaszi riadójának” nevezett.